Isten ugyanis haragját nyilatkoztatja ki a mennyből az emberek minden hitetlensége és gonoszsága ellen, azok ellen, akik gonoszságukkal feltartóztatják az igazságot. Mert ami megismerhető az Istenből, az nyilvánvaló előttük, mivel Isten nyilvánvalóvá tette számukra. Ami ugyanis nem látható belőle: az ő örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható. Ennélfogva nincs mentségük, hiszen megismerték Istent, mégsem dicsőítették vagy áldották Istenként, hanem hiábavalóságokra jutottak gondolkodásukban, és értetlen szívük elsötétedett. Akik azt állították magukról, hogy bölcsek, azok bolonddá lettek, és a halhatatlan Isten dicsőségét felcserélték emberek és madarak, négylábúak és csúszómászók képével. Ezért kiszolgáltatta őket az Isten szívük vágyai által a tisztátalanságnak, hogy meggyalázzák egymás testét. Akik az Isten igazságát hazugsággal cserélték fel, azok a teremtményt imádták és szolgálták a Teremtő helyett, aki áldott mindörökké. Ámen.
Szeretett Testvérek…!
Előző vasárnap, vízkereszt - epifánia ünnepén arra figyelhetett ki-ki, ami az emberek között megjelent. A felragyogó fényre, a világosságra a dicsőségesre, mely mindenkinek megmutatja magát. Most figyelmünket a Biblia felolvasott részlete a körülöttünk állókra irányítja, azokra, akik valamilyen oknál fogva nem az epifánia részesei. Szerdai bibliaóránkon Jézus megkeresztelésének történetét vettük Márk evangéliumából és ott utaltam rá, hogy mennyire talányos tulajdonképpen Márk evangéliuma a tekintetben, hogy kik is tulajdonképpen részesei az isteni dicsőség megmutatkozásának: „Az égből hang hallatszott, és így szólt: Ez az én szeretett fiam, akiben gyönyörködöm.” De ki hallotta ezt a mennyei szózatot? Ki részese az epifániának? Ez ma is a kérdés. Jézus születésekor Betlehem felett - az útnak indító konstelláción túl - valami olyan égi jelenség, vonta magára a mágusok figyelmét, mely számukra azt jelentette, hogy amit keresnek, valóban ott van, ahol keresik. Néhány Szipparból érkező mágus számára, de a többség mit sem tudva jött - ment, és hajtotta nyugovóra a fejét a Betlehemi ég alatt. Ki figyelt az égi jelekre? És figyelmessége okán ki volt részese az epifániának? Ez az alapvető kérdés. Ki volt tulajdonképpen részese az isteni önmegmutatásnak, epifániának? A hitet - hitetlenséget eldöntő kérdés azóta is ez. Az egyik ember mélységes megrendülést érez, és úgy érzi, mintha torkon ragadták volna, amikor egy keresztyén hívő személyes bizonyságtételét hallja, a másik ember közben az óráját nézi. Vagy ha arra gondolok, hogy Budapest egyik prominens városrészének sztárolt prédikátorával mindig meg tudták tölteni a Fasori református templomot, mely egyébként abban az időben, amikor a Fasorban szolgáltam - nem sok embert vonzott. Egyik ismerősöm, aki kíváncsiságból elment egy ilyen adventi estére, utólag úgy kommentálta az evangelizációt: „Nekem nem jött be.” Neki nem és még nyilván másoknak sem, sokaknak pedig igen. Min múlik? Nagyon fontos kérdés. Egy kulturális antropológiát hallgató egyetemista Erdélyi terepmunkára megy. Megtekint néhány szász evangélikus vártemplomot és olyan erős megragadottságot érez, hogy néhány hét múlva felveszi az evangélikus vallást, és megkeresztelkedik. Még hány és hány ember látogatja meg ezeket a múzeummá üresedett templomokat, anélkül hogy bármiféle szakrális élményük lenne. Epifánia sokszor titok, de nem kell okvetlenül misztifikálni. Mert nem csupán ízlés, vagy szimpátia dolga. Pál apostol Római levelének éppen ebben a részében arról ír, hogy az irányultságon is múlik. Vagy másként fogalmazva azon, hogy mire figyelnek az emberek. Tankred Dorst „Merlin, avagy a puszta ország” című darabjában Parsifal, a vadonból szabadult analfabétát, életében először bevezetik egy templomba: - Hol vagyunk? - Kérdezi. - Ez Isten háza - Szól a válasz. Mire Parsifal: - Menjünk innen, itt nincs semmi, és hideg van. Hosszú utat kell még megtennie egy ilyen vadembernek odáig, hogy a halászkirályt meggyógyítsa. De a legenda, a mítosz rendkívül fontos igazsággal szolgál, mert azt mondja, hogy még egy ilyen tökéletes bunkó, mint amilyen a feltűnésekor Parsifal volt, még egy ilyen ember is válhat a legnagyobb jótétemény előidézőjévé, az epifánia elhozójává, Isten kegyelmének pótolhatatlan eszközévé. Pál apostol Rómaiakhoz írt levelének elején arról beszél, hogy a keresztyénség és a pogányság között lényegi különbség van és ez a különbség kezdetben a rossz irányba elhajló, módosuló figyelmen érhető tetten. Amit Pál apostol úgy fogalmaz meg, hogy a Teremtő tiszteletét felcserélték a teremtett dolgok tiszteletére, azóta érdekes módon igazolást nyert ez a diagnózis. Pál apostol a pogányság címén még pusztán az antik görög és római, valamint egyiptomi vallás ismerete alapján alkotta meg véleményét és problémáját a pogányságra vonatkozóan. Az azóta eltelt kétezer év lehetőséget adott a keresztyén Európának, hogy számtalan nép kultúrájával, vallásával megismerkedjen és meglepő módon szinte minden pogány vallásban megfigyelhető ugyanaz a tendencia: Bár tudnak a legfőbb Alkotóról, az úgynevezett Nagyistenről, de ennek a legfőbb istennek többnyire nincs kultusza. Nem mutatnak be neki áldozatokat, vagy csak nagyon ritkán. Ha imádkoznak, akkor elsősorban nem hozzá, hanem nála alacsonyabb rendű, de aktívabbnak elképzelt istenekhez. Olyanokhoz, akik csak teremtményei a legfőbb Lénynek. Csillagképekként, vagy bolygóként is is ismert istenalakokhoz. Tehát szülessen valaki bármely kultúrába, vallásba, minden vallás, még a legprimitívebbnek tartott is rendelkezik ismeretekkel egy Nagyisten, Legfőbb lény vonatkozásában, de ezt az ismeretet elhomályosítja számos olyan kultusz és hozzá kapcsolódó hit, mely közeliségével, kézzelfoghatóságával jóval több áldást ígér. Annak idején, amikor Izrael népe elfoglalta az ígéret földjét, akkor az egyistenhitű zsidóság számára a legnagyobb csábítást a helyi szellemek kultusza jelentette. Olyan kisistenek kultuszhelyei, templomai, áldozóhelyei, akikről úgy hitték, csak ott azon a helyen és abban a környezetben, csak abban a templomban mutatják meg a maguk dicsőségét. Ezekkel a helyi istenségekkel pedig lehetséges volt a teljes egyesülés is prostituált papnők segítségével. A sokistenhitű kánaáni népek vallása tehát ilyen konkurenciát jelentett. Ennek nyomát őrzi a tízparancsolat hatodik parancsa, mely eredetileg az ilyen kánaáni kultuszhelyek látogatását tiltotta. (Róm1,24) Pál apostol a pogánysággal kapcsolatban tehát alapvetően azt mondja el kritika gyanánt, hogy a végeredmény mindenképpen valamilyen erkölcstelenség, aberráció, elhajlás. De az erkölcstelenség már csak következmény, mert minden a figyelem elterelésével kezdődik. Azzal, hogy az irányultság valahogy változást szenved. Bízik László, egyházunk egyik kiváló teológusa, aki néhány éve börtönlelkészként szolgál, elmondta, hogy a börtön számára a konkurenciát azok az új keletű felekezetek jelentik, akik azzal hitegetik az elítélteket, hogyha igazán hisznek, akkor jóval hamarabb kiengedik őket. Ezt hiszem itt ragadható meg a pogányság és a keresztyénség között a különbség. Csak látszólag lehet keresztyén az, mely mindent megígér, csak azért, hogy híveket szerezzen magának. Éppen ez a keresztyén mezbe öltöztetett pogányság: mindent megígér, de a csalódás után magadra hagy. Csak a vakhittel tud és akar kezdeni valamit és a kétség lehetőségével nem is akar számolni. Ma nem sokkal a Harry Potter láz után, csömörtől és émelygéstől való szédelegésünk elmúltával nyugodtan feltehetjük a kérdést: mi is az a pogányság? Vajon nem az, amikor a természetfelettit árucikké teszik? Mert kiderült, hogy nincs jobb üzlet a természetfeletti igézeténél. Még akkor is, ha mindenki tudja, hogy csak mese, csak fikció az egész. De a természetfelettinek ilyen bemutatása még a leghitványabb pogányságnál is rosszabb, mert még a fekete mágusok is tudták és vallották, hogy természetfeletti erejük a Legfőbb Lénytől származik, és tőle lopott erő. Takácsné Kovácsházi Zelma, a Deák tér nyugalmazott lelkésze mondta el egyik előadásán, hogy gyermekkorától azt tapasztalta meg, hogy mint protestánsnak joga van kérdezni és választ kapni kérdéseire. Sőt, általában beavatást nyerni a hit és a keresztyén igazság problémáiba. Sőt még ezen is túl: maga az evangélikus keresztyénség tanít meg kérdezni, a lényegre vonatkozó kérdést feltenni… Korunk újpogánysága arra hív, higgy el mindent, hagyd, hogy elkápráztassanak. Ezzel szemben az evangélikus keresztyén üzenet ma ez, a vasárnapi alapige fényében: Csak a Teremtőben higgy, a teremtményekkel legyél gyanakvó. Tudjál különbséget tenni, aközött, aki Istenre mutató jel, aközött, aki úgy csinál, mintha Istenre mutatna, de valójában magára mutat. Mert ami valóban az Istenre mutat, az segít felülemelkedni emberi nyomorúságaidon és éppen ebben a felülemelkedni tudásodban - a viszonylagos nagyvonalúságban tapasztalhatod meg, hogy tudsz hálás lenni, és ellent tudsz állni olyan kísértéseknek, melyek másként biztos magukkal rántottak volna.
Ámen.
