Isten titkos bölcsességét szóljuk, azt az elrejtett bölcsességet, amelyet az Isten öröktől fogva elrendelt a mi dicsőségünkre. Ezt e világ fejedelmei közül senki sem ismerte fel, mert ha felismerték volna, a dicsőség Urát nem feszítették volna meg. Hanem hirdetjük, amint meg van írva: „Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett”, azt készítette el az Isten az őt szeretőknek. Nekünk pedig kinyilatkoztatta Isten a Lélek által; mert a Lélek mindent megvizsgál, még Isten mélységeit is.
Szeretett Testvérek…!
Van egy mondás, mely szerint a hitetlennél csak egy rosszabb van: a rajongó. Hogy a hitetlenség mit tud ártani, azt láthattuk egy-két évtizeddel korábban. De hogy mit tud ártani a rajongás, azt a 90-es évektől kezdve folyamatosan láthatjuk. A politikai szabadság arra is lehetőséget adott, hogy egyesek úgy gondolják: a hitéletre is a szabad piaci viszonyok érvényesek, és néhány leleményes ember vállalkozásba is kezdett. Nem is csalatkoztak. Idővel sportcsarnoknyi embert sikerült maguk mellé állítani. Zömmel olyanokat, akik nincsenek tisztában a hit és a rajongás közötti különbséggel. Már előző évben is jelentkeztek a Debreceni Református Püspökségen olyan gyülekezetek, akik néhány éve működnek, többnyire már országos hálózattal bírnak - azzal a szándékkal, hogy részt kívánnának venni az ökumenikus imahét rendezvényein. Sem tavaly, sem most nem lett a történelmi felekezeteken kívül kiszélesítve az imahét. A sok jogos szempont mellett a legfontosabb a hit és a rajongás megkülönböztetése. Ma sokat hangoztatott fogalom az evangélikus egyházban a lutheri örökség. (Ahogy nyilván lehetne beszélni kálvini, szent ágostoni, szent tamási vagy münzeri örökségről beszélni.) Azt hiszem (nálunk, a mi egyházunkban) legfőképpen a hit és rajongás összefüggésében van értelme Lutheri örökségről beszélni. Luthert és követőit éppen az tette azzá, úgymond lutheránussá, evangélikussá, hogy elhatárolták magukat a rajongástól és a rajongóktól. Tulajdonképpen úgy mentette meg Luther a reformációt, hogy akkor, amikor úgy ítélte, hogy 1522-ben a rajongók befolyása alá került Wittemberg, akkor - saját biztonságával nem törődve - visszatért papi szolgálati helyére, hogy megpróbáljon rendet teremteni: mert mi is történt valójában. Az úgynevezett Zwikaui próféták azt hirdették, hogy Luther csak félmunkát végzett azzal, hogy a Bibliát jelölte meg, mint a hit egyedüli forrását, mert ő hozzájuk Isten közvetlenül szól, látomások, álomképek és közvetlen kijelentés formájában. Ezen túl vagyonközösséget hirdettek, elvetették az esküt és azt tanították, hogy a hívő elválhat hitetlen házastársától. A templomokból kidobták az oltárt, a olajfestményeket, a miseruhákat. Luther ebben a helyzetben nem tett mást, mint felállt a szószékre és prédikált, és legendás böjti prédikációiban sikerült híveit, a wittenbergi gyülekezetet megóvnia a túlzásoktól, és visszavezetni a rajongástól mentes hithez. Tulajdonképpen csak ezután, 1523 után történt Luther tanainak széleskörű terjedése. A rajongókkal való vitája során Luther a következő érveket képviselte: Hagyni kell időt a hitben gyengéknek az épülésre, mert a lassú növekedés az Isten örök törvénye. Akkor járunk biztos úton, ha nem percek alatt akarjuk megreformálni a világot. (Ilyen jellegű, rajongókkal kapcsolatos összeütközések, konfliktusok az egyháztörténet más időszakaiban is mutatkoztak: Nyugodtan értékelhetjük például Augustinus (Szent Ágoston) és a donatista rajongók közötti vitát úgy, mint rajongás és türelmesség közötti összeütközést. Vagy Aquinói Tamás vitáját Brabanti Sigerrel és társaival, mint a tudományos újdonság iránti rajongás és a kritikus, de alapvetően nyitott álláspont közötti konfliktust. Aquinói Tamás példáján azt is megtanulhatjuk, hogy a hit képes a tudományos újdonság iránti rajongásból adódó elvakultságon is átlátni.) Jézusnak is voltak konfliktusai a rajongókkal illetve a rajongással. Ha tanítványai a gyors és erőszakos - azaz rajongó - megoldást akarták választani, mindig határozottan ellentmondott. Gondoljunk a Samárián való áthaladás történetére, vagy Gecsemané kertben történt elfogatására. A rajongó alapvetően türelmetlen. Rajongása éppen abban nyilvánul meg, hogy nem akar ahhoz a ritmushoz igazodni, mely a biztonságos előrehaladást lehetővé teszi, hanem még a rombolás árán is érvényt akar szerezni szándékainak. Többnyire apró jelek azok, melyekből már megsejthető a rajongó magatartás. Olyan öt évvel ezelőtt lehetett, hogy a Fasori ifjúsági órára meghívtunk két olyan személyt, akikkel az ifjúság valamelyik tagja kapcsolatban volt és tudta róluk, hogy olyan gyülekezetekbe járnak, melyekről tudott volt, hogy nem viseltetnek túl nagy respektussal a történelmi egyházak irányában. Valamikor adventben jártunk és mindez csak azért fontos, mert a beszélgetés során kiderült, hogy azok a gyülekezetek, melyekbe jártak, nem ünnepelték a karácsonyt, mondván, hogy a karácsony nincs benne a Bibliában. Azt hiszem ez a rajongás: Megtiltani a karácsonyozást! Az ősz folyamán a Lelkészi Munka Közösség egyik ülésén, előadást tartott egyik lelkésztársam a halál utáni élet, eszkatológia kérdéskörében. Az egyik jelenlévő lelkész-kolléga, aki mindössze néhány hete került az egyházmegyénkbe, az előadás után elsőnek szólalt fel és közölte, hogy az előadásban idézett szerzők, akik egyébként a huszadik század legjelentősebb teológusai közül kerültek ki, mind a saját bölcsességüket helyezik előtérbe ahelyett, hogy Isten igéjét szólaltatnák meg. Ez a rajongás másik tipikus esete, amikor megkérdőjelezzük az interpreáció, a magyarázat jogát azoktól, akik nem azokat a szavakat, fogalmakat használják, melyeket mi szeretünk vagy ismerünk. Bár Luther azt mondta, hogy amit fejedelmek és császárok nem tudtak véghezvinni, azt véghez vitte az Ige, de ez számára nem azt jelentette, hogy a Bibliából felolvasott részletek önmagukban elegendők, hanem Isten Igéje alatt a Bibliából recitált és interpretált, magyarázott Igét értette. Vagyis a részlet és a hozzá fűzött magyarázat együtt jelentette Luther számára Isten Igéjét. Hiszen magyarázat nélkül a felolvasott bibliai szakasz olyan, mint a homokra épített ház. Az aktualizálás - az, hogy a saját helyzetünkre alkalmazzuk - az teszi megalapozottá. Lényegében ez a bölcsesség: az elvont igazságot képesek vagyunk a jelen helyzetre alkalmazni. Hiszen semmit sem segít rajtunk az, ha csak azt tudjuk, mit változtatott meg egykor néhány szó, ha azt a néhány szót nem tudjuk a saját jelenünkben is aktuálissá, élővé és hatóvá tenni. Dorothee Sölle beszél arról, hogy a mi korunkban éppen azok veszélyeztetik leginkább a Krisztusban való hitet, akik gondosan meg akarják azt őrizni. Akik Krisztust legszívesebben aranyszekrénybe rejtenék. Mégpedig azzal a céllal, hogy senki meg ne érinthesse őt, de ugyanúgy, ő se érinthessen meg senkit. Csakhogy Isten nem azért lett emberré, hogy mindent változatlan formában konzerváljon, hanem azért, hogy változásokat indítson el. Azért, hogy újat hozzon. De ez az új csak akkor tud új is maradni az évezredek során, ha időről időre megújítják azok, akikre nézve újító módon hatott. Pál apostol olyan bölcsességről beszél a Korinthusi levelében, mely elrejtett bölcsesség. Éppen azért elrejtett, mert csak idővel mutatkozik meg. Éppen ezért oly veszélyes mindenfajta rajongó magatartás, mert nem számol a legfontosabbal: azzal tudniillik, hogy „lassú növekedés az Isten törvénye.” De úgy is fogalmazhatnánk, hogy a hosszú távban gondolkodás - ez az elrejtett bölcsességhez az egyik lehetséges út: A világ fejedelmei, a politikai hatalom birtokosai azért feszítették meg Isten fiát, mert nem ismerték fel ezt az elrejtett bölcsességet: Mert e világ fejedelmei - akkor és sajnos azóta is - csak rövid távban képesek gondolkodni és ezért nem ismerték fel az elrejtett bölcsességet, mely Krisztus személyében - képes volt ellenállni a fanatikusoknak, rajongóknak és választani a békesség útját. Pedig Isten olyan teljesség felé akar vinni minket, melyet el sem tudunk képzelni. De ennek a folyamatnak a meglátásához elengedhetetlen az elrejtett, a hosszú távban gondolkodó bölcsesség. Ezért talán már jobban sejtjük, mint kétezer éve, hogy mit jelent a hosszú táv. Sőt, nem csak sejtjük, hanem tudjuk. Mert döntő ponthoz érkeztünk: láthatjuk, hogy úgy nem mehet tovább, ahogy eddig ment. Guy Turchany, aki 1968-ban a „fenntartható fejlődés” fogalmát megalkotta, ma a következőképpen nyilatkozik: „A fogyasztói társadalom teljes egészében csődöt mondott. Egy új társadalomfilozófiára lenne szükség. Teljes etikai, és morális pálfordulásra.” Ahogy André Malroux mondja: „A huszonegyedik század vagy spirituális, lelki lesz, vagy nem lesz.” Egy új társadalomfilozófiára volna szükség, vagyis egy új bölcsességre. Egy olyanra, mely megalapozhatná az emberiség jövőjét. Ezért oly fontos számunkra a Krisztusban megragadható teljesség perspektívája. Mert a jövő csak a béke útja lehet, melyet Krisztus keresztig menően megmutatott, és a jövő csak egy másféle anyagiakhoz fűződő viszonyon épülhet fel: hiszen már most a jövőnket fogyasztjuk el - képletesen szólva. És a föld hatmilliárd embert nem tud a mai nyugat-európai szinten eltartani. A jövő csak abban az esetben lehet egy teljesség felé haladás, ha a világ is felismeri, hogy a Krisztus által élt, demonstrált út a jövő útja: A személyében adott lehetőségek ma is kihívást jelentenek azok számára, akik a jövőért felelősek.
Ámen.
