Amikor továbbhaladtak, betért egy faluba, ahol egy Márta nevű asszony a házába fogadta. Volt ennek egy Mária nevű testvére, aki leült az Úr lábához, és hallgatta beszédét. Márta pedig teljesen lefoglalta magát a sokféle szolgálattal. Ezért előállt Márta, és így szólt: „Uram, nem törődsz azzal, hogy a testvérem magamra hagyott a szolgálatban? Mondd hát neki, hogy segítsen!” Az Úr azonban így felelt neki: „Márta, Márta, sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre. Mária a jó részt választotta, amelyet nem vehetnek el tőle.”
Szeretett testvérek…!
Két táborra szakadtságról, két szemben álló oldalra való megoszlásról lehetnek élményeink. A mai közélet bőven eláraszt bennünket tapasztalatokkal.
Két egészen, merőben különböző magatartás jellemezhet bennünket, ahogy az evangéliumi történet Máriáját és Mártáját. Azt is mondhatnám, ez a két nő a keresztyénség két különböző gyakorlási módja.
Az egyik oldal a "mintha Isten ne lenne" szellemében tevékenykedik. A másik, - mint Gamáliel rabbi az Apostolok Cselekedetiben - várja, hogy mi fog történni. Így gondolkodik: ha Istentől van ez a dolog, úgysem tehetünk ellene semmit, de ha nem Istentől van, akkor meg magától megszűnik és felesleges miatta aggódni.
Az egyik oldal azt mondja, nem lehet késni semmilyen közbeavatkozással, mert "Istennek nincs más szeme, csak a mi szemünk, nincs más lába, csak a mi lábunk, nincs más keze, csak a mi kezünk" (D. Sölle) Tehát nem tétlenkedhetünk.
A másik oldal viszont azt mondja: "Isten sokkal nagyobb annál, semmint hogy ki legyen szolgáltatva a mi akaratunknak és tettvágyunknak, vagy éppen lustaságunknak. Akarata megvalósulhat nélkülünk is. "Ne mondjátok, hogy Ábrahám a mi Atyánk, mert Isten - ha akar - a kövekből is tud fiakat támasztani" Annak idején Keresztelő János éppen attól a fajta elbizakodottságtól óvta honfitársait, hogy bárki a választott nép közül azt gondolja: Isten rá van szorulva az ő személyes közreműködésére, mert ne gondolja senki, hogy pótolhatatlan. "Isten a kövekből is tud magának olyan embereket támasztani, akik az Ő parancsai szerint élnek.
Máriák és Márták állnak egymással szemben az Egyház történetének hosszú folyamatában. Pelagius és Augustinus vitája: hol húzódik az ember által még megtehető határa és honnan kezdődik az, amit csak Isten kegyelme tud megadni: ez a vita végigvonul az európai emberévszázadain, egészen a huszadik századig: Karl Barth és Emil Brunner vitájáig, melyben úgyszintén annak a kérdése jön elő, hogy mit bízhatunk az emberi cselekvőerőre és mit nem.
Ha képzeletben végigtekintünk az egyházon, akkor a szolgálatban sürgölődő, intézkedő Mártákat és szemlélődésbe feledkezett Máriákat láthatunk. Szélsőséges, és mégis egymás mellett, vagy közvetlenül egymást követően fellépő szélsőségek.
Olyan ez a kétarcúság, mint a szerelemben: Van, aki amikor szerelmes lesz, úgy érzi, tüstént ki kell fejeznie érzelmeit, valahogy jelét kell mutatnia vonzalmának, különben úgy érezné árulást követ el önmaga és a szeretett személy ellen. Viszont van, aki szerelmét először éppen titkolja és semmilyen külső jelét a világért nem mutatná éppen abból az okból, mert úgy gondolja, meg kell a földnek mozdulnia magától, ha az, amibe került, valóban szerelem. Az ilyen ember nem keresi a találkozás alkalmát, hanem éppen semmit sem tesz a találkozásért, és várja a csodát: úgy okoskodva, "hogyha igazán összetartozunk, Isten egymásnak teremtett minket, akkor úgyis találkozni kell"
A nagyfokú vonzalom az egyik embert sorsfordító cselekvésre, vagy mindenre kiterjedő átalakításra ösztökéli, a másikat pedig szinte megbénítja. Az egyik úgy érzi, minden perc, mely tétlenségben telik el, lényegében bűn. A másik olyan mély figyelemmel merül el önmagába, hogy el is feledkezik a körülötte lévőkről.
De mindkettőjükben van valami közös: Az érintettségük.
Valami megérintett Máriát és Mártát egyaránt. Lehet, hogy homlokegyenest mást tesznek ennek az élménynek, ennek az érintettségnek a hatására, de meg kell látni bennük, hogy az a rendkívüli, ami velük és bennük történik, az a közös jellemzőjük.
Az pedig, hogy a szerelemben és az Istenre találásban van valami elvitathatatlan hasonlóság, annak már nagyon régen hangot adtak. Elég csak az Énekek Énekére gondolnunk. Ha nem lehetne a profán szerelem érzését az Istenre találás élményével összevetni, ha Istenkáromlás lenne, akkor semmi keresnivalója nem lenne a kánonban ennek a könyvnek. De ott van. Így semmi szentségtörő nincs abban, ha ezt a hasonlóságot kihasználva próbálunk közelebb férkőzni az Evangélium üzenetéhez.
Két mélyen érintett ember. Márta és Mária: mindketten ugyanannak az élménynek a hatására homlokegyenest másként viselkednek.
A látványosabb az, amit Mária tesz: A cselekvés útja. Azok, akik Mártához hasonlóan ezt az utat járják, könnyen esnek abba a hibába, hogy azt hiszik, csak ez az út van, hogy csak az van, ami megmutatkozik, ami látszik, ami tettekben mérhető:
"Uram, nem foglalkozol azzal, hogy a testvérem magamra hagyott engem a szolgálatban. Szólj neki, hogy segítsen nekem." Márta számára nincs semmiféle alternatíva: Csak egyetlen lehetőség van: a szolgálat.
Káldy Zoltán jutott eszembe, aki b4-ben a Teológián tartott egyik fórumbeszélgetés során, amikor a teológus-hallgatók sokféle hozzá intézett kérdése kihozta a sodrából, dühtől kivörösödött fejjel ordította: "Diakónia! És még egyszer diakónia!" Szolgálat, és még egyszer: szolgálat!
Csakis a szolgálat és mindenek felett a szolgálat és legfőképpen a szolgálat.
Mária és Márta: mint két torzsalkodó gyerek, állandóan egymással foglalkozó testvér. akit méltánytalanság ért, az nem a testvérnek mondja közvetlenül a baját, hanem bevonja a szülőt is, és tőle kér segítséget a testvér rendre utasításában. Jézus a szülő szerepére van felszólítva: zavarja ki a konyhába a tétlenkedő Máriát.
Csakhogy Jézus nem veszi fel a szülői szerepet. Nem tesz igazságot. Nem hagyja magát bevonni a családi perpatvarba. Mindössze annyit tesz, hogy egyértelművé teszi a helyzetet. Azt, hogy itt választás történt, nem mulasztás.
Mindkét érintett fél választott: Márta is, Mária is. De még ennél is több történik: Jézus azt is elmondja, hogy szerinte ki döntött jól. Nem Márta.
Meglephet bennünket az, hogy Jézus szerint ilyen esetben van jó döntés.
Mi mellett döntött Mária: Itt a legtöbb írásmagyarázó, kommentár tudni véli, hogy itt bizony Jézus igehirdetéséről van szó: Márta a konyhai sürgés-forgás között nem hallja az örök élet beszédét, míg Mária teljes figyelmét annak szenteli.
Csakhogy fogalmunk sincs arról, mi hangzott el Márta házában. Lukács evangéliumában azt olvassuk, Hallgatta Jézus beszédét. Jézus beszélt, de nem lehetünk biztosak benne, hogy ez tanítást, vagy igehirdetést kell, hogy jelentsen. Beszélt, nyilván, mint mások is ott és abban a házban, ahogy lenni szokott, ha sok ember gyűlik össze… Lehet, hogy teljesen hétköznapi beszélgetés folyt közte és tanítványai, valamint más vendégek között. De tekintettel arra, hogy Mária közvetlenül ott volt, ahol az utolsó vacsoránál János, a szeretett tanítvány, neki volt módja arra, hogy beszélgessen vele. Akár kérdezze, és figyelje a választ. Jézus és Mária - szerintem - egész egyszerűen egy jót beszélgettek.
Egyébként sem lett volna illendő, hogy Jézus tanítani már akkor elkezdjen, amikor a ház úrnője még a konyhában tevékenykedik. Ha volt tanítás, az bizonyosan akkor zajlott, amikor már befejezték az étkezést.
Tehát a választás nem a felszolgálásra vagy az igehirdetésre vonatkozik, hanem a magatartásra. Mert választhatjuk a cselekvés útját, de választhatjuk a belső csendet és várakozást is. Mondhatjuk, hogy Isten csak a mi emberi erőnk által tud más embereken segíteni, de lehetséges ráhagyatkozás is.
Választhatjuk a szolgálat útját, vallhatjuk, hogy az isteni gondviselés általunk, emberek által valósul meg, sőt, odáig is elmehetünk, hogy a világban úgy kell cselekednünk "mintha Isten nem lenne". De másként is dönthetünk. Mondhatjuk azt, mint Gamáliel, hogy hagyjuk Istent cselekedni: mutassa meg Ő, mi a szándéka. Ráhagyatkozunk, és közben olyannyira lenyűgöz bennünket Isten és köztünk megmutatkozó nagyságrendi különbség, hogy úgy érezzük, csak az ámulat marad nekünk. Csak a csodálat és a dicséret, a magasztalás. A szív csendes öröme azon, hogy "a szél fúj, amerre akar"
De mégis miért jobb ezt választani - ahogy Jézus mondta. Az aggodalom miatt. Minden erőfeszítés mögött ott bujkál az aggodalom, a gond. Jézus ugyanazt a szót - a "merimna" szót használja, mint a magvető példázatának magyarázatában, amikor a tövisek értelmét fedi fel. A példázat szerint ugyanis a felnövekedő hajtást a tövisek megfojtják. A gondok, mint tövisek a hajtást, elfojtják az igét. A gond, az aggodalom kiölheti az emberből a legfontosabbat: az érdeklődést, a lelkesedést, a belefeledkezni tudást. Nagy szükségünk lesz erre, hiszen - ahogy Pál apostol mondja - Isten országa nem evés és ivás - azaz semmi felszolgálás, sürgölődés az asztalok körül - hanem igazság, békesség és a Szentlélekben való öröm. Öröm azon, hogy a lélek fúj, amerre akar és öröm azon, hogy mi magunk is olyanná válunk, mint csodálatunk tárgya.
Valójában csak erre van szükség. Ez az élet jobbik része, és aki ezt megragadja, attól nem vehetik el soha. Ámen!
