Jézus pedig ezt mondta: „Én ítéletre jöttem e világra, hogy akik nem látnak, lássanak, és akik látnak, vakká legyenek.” Meghallották ezt azok a farizeusok, akik a közelében voltak, és ezt kérdezték tőle: „Talán mi is vakok vagyunk?” Jézus ezt mondta nekik: „Ha vakok volnátok, nem lenne bűnötök, mivel azonban most azt mondjátok: látunk, megmarad a bűnötök.”
Szeretett testvérek...!
Nem kértük, egyszerűen beköszön, vagy ránk tör a tisztánlátás., áldásos vagy átkos pillanata, és évek, évtizedek értelme, erőfeszítései kérdőjeleződnek meg. Belepillant az ember a tükörbe és abban az adott pillanatban rendkívül élesen és világosan látja azt, ami fölött korábban átsiklott. "Tényleg ilyen vagyok?" - teszi fel az ember a kérdést a szembesülés után. Micsoda szörnyűségeken, megpróbáltatásokon, vagy próbákon kell végigmennie az embernek, hogy azt mondja: vak voltam és most látok?
A felismerésbe beleborzong az ember. Saját korábbi lénye borzadállyal tölti el és azt mondja: ez az ember tényleg én voltam? Az nem lehet! Ez rettenetes! E felismerés pedig szinte szívbe tépő fájdalommal együtt mégis az ígéretes új megszületésének a feltétele. Aki borzadállyal tekint korábbi önmagára, lényegében csak az lát. Ezt a szörnyű élményt nem éli át mindenki. És talán az, aki sosem élte át, mert túl hosszú átmenetekkel történtek vele a sorsfordító események, ezért nagyobb megrázkódtatás nélkül vészelt át akár évtizedeket, megmarad a saját vakságában. Abban az állapotban, melyet sokan egyszerűen csak normális életnek tartanak. Éppen az a normális élet nagybecsapása, hogy észrevétlenül változik meg az ember. Nem is tudatosul a változás. Csak a jó ismerősök veszik észre. A legjobb eset, ha azt mondják kissé kíméletlenül és őszintén: megváltoztál. Régen másmilyen voltál - hangozhat kegyetlenül. Az ember szinte össze is omolhat tőle. De nem ez legrosszabb, ami egy emberrel történhet, hanem az, ha nem szembesül, mert nem szembesítik önmagával.
Ha van valami kétségbeejtő, vagy inkább kétségbeesésre okot adó vonás bennünk, emberekben, akkor az a tompaság, megátalkodott vakság, mely csak szörnyű események nyomán ébred fel zsibbadtságából, álmosságából.
Csak egy példa a sok közül: Hány állapotos asszonynak kellett gyermekágyi lázban meghalnia addig, amíg végre elhitték Semmelweis Ignácnak, hogy mi okozza a gyermekágyi lázat, és az orvostársadalom végre hajlandó volt bevezetni a kórházakban az általa kezdeményezett fertőtlenítési követelményeket. Élete során nem sikerült elérnie, hogy hallgassanak rá. Kollégáinak, feletteseinek a vakságába, példátlan ostoba rövidlátásába szó szerint beleőrült és úgy kellett meghalnia, hogy élete során alig valami valósult meg abból, amiért harcolt.
Mennyi katasztrófának kellett és kell még történnie ahhoz, hogy az emberek, közösségek, népek, országok feleszméljenek és változtassanak gyakorlatukon?! A világ sajtófotóit bemutató kiállítás tavaly már Debrecenben is látható volt. Néhány évvel ezelőtt egy ilyen ún. World Press Photo kiállításon, mely akkor a budai várban volt megtekinthető a sok dermesztő kép közül egy kitörölhetetlenül megmaradt az emlékeim között. Nem tudom elfelejteni azt a fókakölyökről készített fotót, amelyen egy szegény állat a tengerbe ömlött kőolajban vergődik. Szinte hallotta az ember kétségbeesett sikolyát. Talán mondhatta arra a képre valaki azt, hogy számítóan aljas módon szembesít a valósággal. Tény, hogy egy-egy ilyen kép sok etikai kérdést felvet. De ha másképp nem lehet az embereket szembesíteni azzal, ami történik körülöttük? Mert hogyan lehet kimozdítani az embereket egyáltalán? Mi mindennek kell még történnie ahhoz, hogy azt mondják: elég! Hogy mi valamennyien azt mondjuk: vakok voltunk, de most már látunk.
Egyénileg belátásra jutni sem könnyű, de még mindig könnyebb, mint egy egész közösség számára. Az igazi nehézség a kollektív, a csoportos önismeret. És fájdalom, de így van: minél nagyobb tekintélyt és megbecsülést jelent egy csoporthoz tartozni, annál nagyobb a veszélye annak, hogy az ember a nyilvánvaló dolgok belátására is képtelenné - vakká válik.
Jézus és a farizeusok nézeteltérése, vitája ilyen jellegű nehézségek sorát hordozza.
Az Evangélium szerint Jézus meggyógyít egy vakon született fiatalembert szombaton. A gyógyítás híre elterjed és a meggyógyítottnak kell számot adnia arról, hogy mi történt vele. János evangéliumának szövege szerint ez az ember meglepően bátran viselkedik az írástudók előtt és mivel átlát a farizeusi buzgóságon és korlátoltságon, ezért kiközösítik. Jézust az ítélkezésnek ez az elképesztően dölyfös és szeretetlen módja készteti arra, hogy szóljon az Isten cenzorainak szerepében tetszelgő farizeusokhoz.
Talán az egyik legkeményebb beszéd, melyet Jézustól az evangéliumok feljegyeztek, ez: a vakon született meggyógyításának története végén olvasható - az imént elhangzott néhány, tömören megfogalmazott súlyos mondat.
Mert sokszor éppen az az ember a legbefolyásolhatatlanabb, a leginkább kizökkenthetetlen és ezért gyógyíthatatlan, aki egy sokra értékelt, megbecsült közösség tagja: személyét teljesen átlényegítheti, és el is torzíthatja a magasztos csoporthoz való tartozás. Olyannyira, hogy csak éppen a legfontosabb nem történik meg, mert nem történhet meg az életében: a szembesülés önmagával. Feloldódik a szent célokért küzdő közösség soraiban, figyelemfelkeltő teljesítmények végrehajtása teljesen leköti a figyelmét, és gondolkodását lefoglalják, másnak teret engedve - a közösség elvei. Kezdetben talán a legnagyobb nyitottsággal vállalja a nagy tekintélyt kölcsönző közösségi tagságot, idővel észre sem veszi, hogy egyszerűen elveszti az ellenőrzést tettei és szavai felett. Azonosulási vágya túl jól sikerül. Észrevétlenül, de megtörténik vele, hogy látóból olyan ember lesz, akit éppen a látása tesz vakká.
Általánosítva ez a történt a farizeusokkal, és egyébként minden olyan emberrel, aki egy eszmény fanatikusává válik. Ilyen tüneteket az egyház számtalan extrakegyes, szuperhívő csoportja produkálhat. Hiszen mialatt tökéletesen meg van győződve keresztyéni mivoltáról, eszményei helyességéről, a bizonyosságának erejével egyenes arányban nő türelmetlensége is, egészen addig, míg magatartása óhatatlanul ítélkezésbe torkollik. Lényegében ez a farizeizmus. Nem a múlt, hanem a múlt és a jelen is…
Bonhoefer írja a Követés c. könyvében, hogy "az ítélkezés vakká tesz… Amikor ítélkezem, vak vagyok a saját gonoszságommal és a másikra vonatkozó kegyelemmel szemben…. Ha az ítélkezésnél valóban a gonoszság megsemmisítése volna a cél, akkor a gonoszságot ott keresnénk, ahol az engem valóban fenyeget, éspedig önmagamnál. Jézus tanítványai nem ítélkezhetnek. Ha mégis megteszik, ők maguk esnek Isten ítélete alá. Saját fejükre hull a kard. Az a vágás, amellyel elválasztják magukat a másiktól, mint igazakat a nem igazaktól, őket, magukat választja el Jézustól…"
"Ha vakok volnátok, nem volna bűnötök, de mivel azt mondjátok, látunk, ezért megmarad a bűnötök"
A tanítvány - a keresztyén attól igazán az ami, hogy a Krisztussal való kapcsolatban él. Igazságunk, ha van, csak ebben a kapcsolatban, és sohasem ezen kívül létezik. Ez a kapcsolat pedig sohasem lehet a saját mércénk, mert ha mércévé tennénk, amelyet tetszés szerint használhatna. Tanítvánnyá nem élete új mércéje teszi, hanem egyedül Jézus Krisztus, a Közvetítő, az Isten Fia. Saját igazságunk a Jézussal való kapcsolatunkban van elrejtve. És még önmagunkat sem szemlélhetjük, vagy bírálhatjuk meg tárgyilagosan, mert tanítványi mivoltunk, azt kéne, hogy jelentse, csak Jézust látjuk. Mert minket is igazán csak Jézus lát, ítél meg és kegyelmez meg nekünk. Ámen.
