Örvendj nagyon, Sion leánya, ujjongj, Jeruzsálem leánya! Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas, alázatos, és szamáron ül, szamárcsikó hátán. Kiirtja a harci kocsit Efraimból és a lovat Jeruzsálemből. Kivész a harci íj is, mert békét hirdet a népeknek. Uralma tengertől tengerig ér, és a folyamtól a föld végéig. A veled kötött szövetség véréért szabadon bocsátom foglyaidat a kútból, amelyben nincs víz. Térjetek vissza a fellegvárba, reménykedő foglyok! Még ma kijelentem: Kétszeres kárpótlást adok neked!
Szeretett Testvérek...!
Ma böjt hatodik vasárnapja van. A hagyományos latin néven nevezve Palmarum. Hogy miért lett a palmarum-ból virágvasárnap. Hosszú történet. Talán az is közrejátszik ebben, hogy nálunk nem természetes körülmények között a pálma nem tud áttelelni. Pedig a pálmának a jelentése annak idején éppen annyira elszakadt annak virág-voltától, mint a középkorban a liliom, mely az Anjou-liliomnak köszönhetően a nemesi státusz jelzésére szolgált, vagy a fehér és vörös rózsa az angol történelemben. De éppen említhetnénk saját történelmünk őszi rózsáját, vagy a közelmúlt és jelen vörös szegfűjét, vagy rusztikusan megrajzolt tulipánját. A pálma a zsidóság jelképe volt Jézus korában. Pálmaágak lengetése olyanfajta demonstrációt jelentett, mint 1848-ban a nemzeti színű kokárdák kitűzése. Bátor megmutatása annak, hogy elég volt a megaláztatásból „Esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk.” A nemzeti dal refrénje meg tudja szólaltatni bennünk azt az érzést és indulatot, ami nagyon közel áll a Jézus korabeli Zsidóságéhoz. Hogy közelebbivé tegyük, fel kell ismernünk a párhuzamot. A várakozással teljes, feszült és függetlenségi törekvéseiért bármikor, személyes áldozatvállalásra kész, hős hazafiak várják a Dávidi utódot, a leendő királyt: „Gyere, légy a királyunk! Hozsánna Neked! Benned minden reményünk, követünk, bárhová mégy. Ujjongjatok, örvendjetek, mert királyotok érkezik hozzátok!… Ó remek hazafiak, Ti, akik az Ő érkezésére figyeltek, micsoda idők jönnek, a várva várt idő elérkezett. Emeljétek fel fejeteket, mert közel van megváltásotok.” Hiszen Ő érkezik. Ő, az igaz. Igaz volta pedig képes tengernyi hibát, alkalmatlanságot, megalkuvást, bűnt ellensúlyozni. Mennyi rosszat, keserűséget, fájdalmat képes elfeledtetni szabadításával. Mert Ő a szabadító. Eljött szabadulásunk pillanata. Lengessük nemzeti jelvényeinket, posztóinkat. Ordítsuk, ahogy a torkunkon kifér, hogy övé a dicsőség, a hozsánna. Jézus, Te majd összetöröd őket vasvesszővel, szétzúzod, mint cserépedényt, igaz?! De miért szamáron jön? Erős, tüzes mén illene hozzá. Olyan remek hátas állat, melynek szikrát vetnek a patkói, tüzet okádik, mint egy sárkány. Gyors, mint a nyíl. Vérben forgó szeme maga a tébolyult harci szenvedély. Ilyen állaton illene bevonulnia. Szerezzünk neki; szilajt, fehéret. Aztán páncélt rá, fegyvert a kezébe a pálmaág mellé. De álljunk csak meg. Hol a pálmaága? Talán kiesett a kezéből a nagy sokaság között préselődve? Hol a nemzeti jelvény? Mindkét keze üres, szégyenletesen üres. A nemzeti színű szignum csak mások kezében virít. Ó dicső hazafiak: az Ő kezében nincs zászló, (rajta nem virít kokárda). Nem úgy jön, mint Eugene Delacroix híres festményének „A szabadság vezeti a népet” címűnek nőalakja: A halottakon is átlépő előretörők élén egy szabadkeblű fiatal nő rohan, kiáltásával buzdítva a mögötte haladókat. Kezében hatalmas francia zászló. Ez igen! Ez hazafias! Ez dicső! De a Názáreti?! Talán ebben az értelemben nem volt neki szép alakja, sem ékessége, melyben gyönyörködhettünk volna, és talán ezért nem volt ábrázata kívánatos, és lett megvetett és emberektől elhagyott. Ez a szikkadt földből kiálló gyökér. Ez a pacifista. Micsoda hidegség, kíméletlen dísztelenség, csupaszság. Jelvények, signumok nélkül, csak csupasz kezekkel. Minden történeti korban megtanulják az emberek a Názáretit használni a maguk szándéka szerint. Olyan érzelmek, indulatok feltüzelésére, melyről az utókor világosan látja, hogy Krisztus szellemével, lelkületével összeegyeztethetetlenek voltak, sőt, antikrisztusiak. Aztán jön egy újabb paradigmaváltás, más kihívások. Új módon megértett nemzeti öntudat, és megint ugyanaz történik, mint korábban. Németországi példák: 1914-ben, Adolf von Harnack, berlini teológiai tanár, a lutheránus egyház akkor elsőszámú teológusa, sok más kiemelkedő berlini egyetemi tanárral, művésszel egyetemben aláirt egy olyan nyilatkozatot, melyben támogatták II. Vilmos háborús politikáját. Még abban az évben kitört az I. Világháború. 1933-ban megalakul a Deutsche Kristen mozgalom, a német keresztyének mozgalma. Egyik kiáltványukban a következőképpen fogalmaztak: „A népi hovatartozást és a nemzetet olyan életrendnek tartjuk, melyet Isten ajándékozott nekünk és bízott ránk. Fenn kell tartanunk, és meg kell őriznünk ezeket az Isten törvényének segítségével. Ezért ellenezzük a faji keveredést.” Tudjuk, milyen következményei voltak ennek a faji tisztaság iránti vágynak. Kiszámolták, hogy i. sz. 325 és 1912 között 17 millió 400 ezer embert semmisítettek meg, mészároltak le keresztyén parancsra, magukat Krisztus követőinek tartó emberek. A nem keresztyén világban ez a szám 24 millió... Nem háborúban, ütközetben elesettekről van szó, hanem védtelen férfiakról, nőkről, gyerekekről. 1208-ban Citeaux-i Arnold keresztes háborút hirdetett az albigensek ellen. Amikor a csapatok bevonultak Béziers-be, és azt a parancsot kapták, hogy minden eretneket fel kell koncolni, néhány katonát lelkiismerete nem hagyott nyugodni és megkérdezték: „hogyan tudjuk megkülönböztetni az eretnekeket és a katolikusokat egymástól?” Arnold Abbé így válaszolt: „Ti csak öljétek őket mind halomra, az Űr megismeri övéit!” Igaza van G. B. Shaw-nak, amikor azt mondja: Barabás ellopta Krisztus nevét, és keresztjét lobogóként, zászlóként használta. Vannak az evangéliumi történetnek olyan eseményei, melyek egy-egy tablóképben megragadhatóak. Az egyház liturgiája, illusztrációs kincsestára ezeket ki is aknázta. Festmények sokasága erre a bizonyság: Jászolbölcső, templomtisztítás, a megdicsőülés hegye, bevonulás Jeruzsálembe, utolsó vacsora, Gecsemáné kert, Krisztus töviskoronával, és végül a Kereszt. Mindegyik viszonylag torzítatlan formában hagyományozódott tovább, kivéve egyet. Krisztus szamárháton történt bevonulását. Miért a pálmáról nevezték el ezt a vasárnapot? Pontosan azt tették meg tájékozódási pontnak, mely Krisztus által elutasítást nyert. A Názáreti nem lobogtatott pálmaágat. De minden dísztelensége mellett azért egyetlen szignumot, egyetlen jelet adott: ez a szamár. Ezt a vasárnapot nem a pálmáról kellene elnevezni, hanem a szamárról. Ha Krisztus nem ül szamárra, homályban tartotta volna politikai programját. De nem így tett, hanem felült egy szamár hátára, hogy minden akkori jelenlévő, Szentírást jól ismerő számára egyértelművé tegye: Ő az a király, akiről Zakariás próféta jövendölt: Ez a király szegény, vagy más fordításban alázatos: Vályi Nagy Ervin kifejezésével, alázatos az, aki tud alulmaradni - akár politikai értelemben is. Ezt a király a legteljesebb mértékben pacifista: kiirtja, elpusztítja a fegyvereket: a harci kocsit, a lovat, az íjat. Az akkor használatos fegyvereket. Egy valamiben akar kérlelhetetlennek, engedmények nélkülinek mutatkozni ez a király, és ez pacifizmusa. Sok dolgot elmondhatnánk a Názáretiről. De az egyik legbiztosabb az, hogy ellenzett minden erőszakot. Ez a mai vasárnapnak, a szamaras vasárnapnak az üzenete. Ámen.
