Pilátus azután ismét bement a helytartóságra, behívatta Jézust, és megkérdezte tőle: „Te vagy a zsidók királya?” Jézus viszont ezt kérdezte tőle: „Magadtól mondod-e ezt, vagy mások mondták neked rólam?” Pilátus erre így szólt: „Hát zsidó vagyok én? A te néped és a főpapok adtak át nekem téged: Mit tettél?” Jézus így felelt: „Az én országom nem e világból való: ha ebből a világból való volna az én országom, az én szolgáim harcolnának, hogy ne szolgáltassanak ki a zsidóknak. De az én országom nem innen való.” Pilátus ezt mondta neki: „Akkor mégis király vagy te?” Jézus így válaszolt: „Te mondod, hogy király vagyok. Én azért születtem, és azért jöttem a világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról: mindenki, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra.”
Szeretett testvérek…! Állok az oltárnál és imádkozom az istentisztelet végén mondandó általános könyörgő imádságot. Egy mondatnál megtorpanok: „Vedd oltalmadba kegyelmesen a világi felsőbbséget…” Mondjam? Ne mondjam? Ott vastagszik kezemben ez az agenda, mely tizenhat év óta változatlan. Nyolcvanhatban adták ki, és használatos volt a Kádár-rendszer alatt, aztán Grósz Károly, Németh Miklós alatt, majd az Antall-kormány, később a Horn-kormány idején és még most is. „Vedd oltalmadba kegyelmesen a világi felsőbbséget...” Egyházunk lelkészei nyilván imádkozták és imádkozzák ezt az imát. Hogy 1986-ban imádkozták, az a kevésbé problémás számomra. Mert mi is volt nyolcvanhatban? Februárban leszereltem, majd kimentem az NDK-ba három hónapra, Berlinbe, diakóniai gyakorlatra, na meg nézni a Falat. Majd szeptemberben elkezdtem a teológián tanulni. Aztán néhány hónap múlva (de lehet hogy több), megjelent a teológián Vas József (ha jól emlékszem a névre) az Állami Egyházügyi Hivataltól. Mindenkit összetrombitáltak a teológia fórumtermébe, és az ÁEH embere arról beszélt, hogy most már senkinek nem érdeke az egyház veszte, hogy most már a Párt sem úgy gondolkodik, hogy „Fiat justitia, pereat ecclesia.” Tehát korábban érdeke volt, vontuk le többen a tanulságot. Akkor, Vas Józsefért imádkozni: abban lett volna valami szép, valami Krisztusi. Persze akkor eszembe sem jutott olyan üldözőért imádkozni, aki üldöz ugyan, de mégsem - csak eljött, hogy tájékoztatót tartson, hogy most már - mi leendő lelkészek - nem vagyunk ellenségek, hanem valami mások vagyunk, de mik…? Bonhoeffer írja etikai töredékében, hogy nem az a baj, ha az igazság megszállottja hazudik, hanem az, ha a hazug igazat szól. Az ÁÉH főnöke félelmetesebb volt dörgölőzésében, mintha fenyegetőzni kezdett volna. Elárulta ezt az idősebb professzorok udvarias mosolya. Persze mi kezdő teológusok tiszteletlen, sőt szemtelen hozzászólásokkal feszítettük a húrt, (én például „lemagáztam”) amiért meg is kaptuk a fejmosást… „Uram, vedd oltalmadba kegyelmesen a világi felsőbbséget…” A nyolcvanas években ez a mondat, így ebben a formában azt jelentette, hogy szeretem ellenségeimet és imádkozom üldözőimért. De ma? Ha kimondom ezt a mondatot ebben a formában, akkor még rám sütik, hogy kormánypárti vagyok! Bár éppen lehetek kormánypárti, de ha az lennék, nem szabadna kiderülnie a templomi szolgálatból, (és ebből az írásból sem), mert a lelkésznek nem szabad politizálnia, - amivel elvben egyet is értek. Akkor most imádkozhatom, hogy: „Uram, vedd oltalmadba kegyelmesen a világi felsőbbséget…” vagy nem? Kihez forduljak tanácsért? Lutheránusként mondhatom azt: Ha van igei alapja, akkor tehetem. Utánanézek, és azt látom, hogy Jézus az ellenségért, az üldözőért való imára felszólította tanítványait, de arra sosem buzdította őket, hogy külön a felsőbbségért imádkozzanak - legalábbis az evangéliumok szerint nem. Tehát, ha az üldöző és a felsőbbség egybeesik, mint Jézus és a korai kereszténység idején, akkor rendben van, de ha a felsőbbség nem üldöz? Sőt támogat, és támogatást kér? Máskülönben nézzük csak meg, hogy Jézus a felsőbbség irányában milyen magatartási mintát mutatott tanítványainak? Nos ott van ez a beszélgetés Pilátus és Jézus között. Elolvasom újra és újra, s csak ámulok. Jézus ott áll megbilincselve Pilátus, mint bíró, élet és halál ura előtt. Pilátus előtt, akinek „extra ordinem” pallosjoga van. Feltesznek neki egy kérdést („Te vagy a zsidók királya?”), amire igennel, vagy nemmel kellene felelnie. Ő azonban visszakérdez. (Magadtól mondod ezt, vagy mások mondták ezt rólam?) Majd amikor kérdését felháborodva elutasítja Pilátus, és újabb egyértelmű kérdést tesz fel. (Mit cselekedtél?) Ő pedig másodszor sem a feltett kérdésre válaszol, hanem visszatér az előző kérdéshez. Ilyet csak az tesz, aki mindenképpen fel akarja bosszantani a bírót. Szemtelenség ez a javából. Az viselkedik így, akiben semmi tisztelet nincs a végrehajtó hatalom, a világi felsőbbség iránt. Jézusban tényleg nem volt. Aki ezt a párbeszédet megértette, vagy hajlandó felfogni ennek a beszélgetésnek a tartalmát, annak ezzel tisztába kell lennie. Jézus egyáltalán nem fél a pallosjoggal rendelkező hatalomtól. Azt még Francois Bovon történész is elismeri, hogy Jézus semmilyen szokásos eszközzel nem élt, (alázatos és könyörületért esdő magatartás) mellyel hatást gyakorolhatott volna a bíróra. Lukács evangélista szerint hallgatott. Ez sem kisebb tiszteletlenség. De a János evangélista által közölt párbeszéd nem csak a tiszteletlen és félelem nélküli magatartásból adódó szavakat mutatja be. Mert Jézus elmondja Pilátusnak, hogy egy királyság, egy uralom nem csupán fegyverrel harcolható ki, és nem csupán olyan eszközökkel tartható fenn, ahogy az akkori reálpolitika gyakorolja. Minden ellenállás azonnali vérbe fojtásával. Jézus egy egészen másfajta politizálásnak, hatalomgyakorlásnak az igazságát képviseli. Azért áll most Pilátus előtt, hogy bizonyságot tegyen erről a másfajta hatalomgyakorlásról: arról, hogy nemcsak egyszerűen másként is lehetne egy országot, birodalmat irányítani, mint erőszakkal és megint csak erőszakkal, hanem a Jézus által megmutatott az egyetlen lehetséges alternatíva. Pilátusnak pedig döntenie kell, mert „mindazok, akik az igazságból valók, hallgatnak az Én szavamra.”. János Evangéliumában ez a párbeszéd beleillik az Ige és a Világ viszonyának konfliktusába. Az Ige eljött a világba, de a világ nem fogadta be. A jogi értelemben kérdező Pilátusnak az eszmei síkon felelő Jézus válaszol. És mint tudjuk, a jog és az eszmény csak hollywoodi filmek tárgyalásain szokott találkozni. Itt sincs kapcsolódási pont. Illetve Pilátus utolsó mondata "Mi az igazság?", felkínál elvben egy olyan lehetőséget, hogyha az igazság fogalma tisztázható lenne kettőjük között, akkor talán megtalálhatnák a közös nyelvet. De erre sem az idő, sem a körülmények nem alkalmasak. Nem folytatódik tovább a beszélgetés. Itt, ennél a pontnál szakad meg. A szerepéből kizökkent Pilátus visszatér az extra ordinem per keretei közé. A végkifejletet tudjuk: Jézust is keresztre feszítették azzal a két fegyveres felkelővel, zélótával együtt. Pál apostol a Korinthusiakhoz írt első levelében (1Kor 2,7-10) arról beszél, hogy a világ fejedelmei, a politikai hatalom birtokosai azért feszítették meg Jézust, Isten fiát, mert nem ismerték fel az elrejtett bölcsességet. Mi az az elrejtett bölcsesség? Azt gondolom, olyan bölcsességet kell érteni alatta, mely csak idővel mutatkozik meg. Jézusban megjelent a békesség útja, mint elrejtett bölcsesség, hiszen Isten Országát, annak térnyerését Jézus is úgy mutatja be, mint lassan megmutatkozó, de feltartóztathatatlan folyamatot. Gondoljunk a kovász, vagy a mustármag példázatára. A kovász is és az apró magból kinövő növény, mindkettő olyan folyamat, mely nem érzékelhető rögtön, nem látható azonnal, csak némi várakozás után. Ez a két példa olyan változásokat feltételez, melyekhez türelem kell. E világ fejedelmei, ahogy Pál apostol mondja - akkor és sajnos azóta is - csak rövid távon képesek gondolkodni és ezért nem ismerték fel, és nem ismerik fel az elrejtett bölcsességet. Nem ismerhetik fel, hiszen olyan nyomás alatt áll ma minden - demokratikus úton megválasztott - világi vezető, mely arra sarkallja, hogy rövid idő alatt minél több eredményt tudjon felmutatni, másként egyszerűen leszavazzák. Éppen ezért helyzetéből adódóan nem nyitott az időigényes és lassan megvalósítható utak, lehetőségek iránt. Így volt ez Pilátus esetében is: gyors eredményeket vártak tőle a "zsidókérdés megoldásában". Ez a reá nehezedő nyomás minden bizonnyal közrejátszott abban, hogy Jézust - végül is - kereszthalálra ítélte. Tehát a világi felsőbbséget - Jézus idejében és most is - rövidlátóvá teszi a rá nehezedő eredményességi kényszer. Ezért fontosak egy társadalom számára azok a szervezetek, intézmények, melyeket nem presszionál ilyenformán az idő és ezért nagyobb perspektívákban, hosszabb távban képesek jövőt tervezni. Ebben ragadható meg az egyház társadalmi, karitatív szerepvállalása; hogy olyan folyamatok elindítója lehetne ma is, melyek rendszereken átívelő folyamatosságot, stabilitást, megélhetőséget és fenntarthatóságot biztosítanának, és amelyek nélkül nincs jövő. Az Egyház Krisztus személyére összpontosítva, azt kizárólagossá téve képes volt, és képes ma is ellenállni a fanatikusoknak, rajongóknak és választani a békesség útját, a hosszú távon gondolkodást. Gondoljunk például az 1934. év németországi eseményeire, a Hitvalló Egyház megalakulására, a Barmeni Nyilatkozatra. A Jézus által felkínált választás ma is kihívást jelent a felsőbbség számára, abban az értelemben, hogy csak a saját erőltetett, erőszakos tempójában és eszközeivel képes-e a változtatásokért síkra szállni, - mint Pilátus, vagy pedig engedi maga mellett, és megadja a lehetőséget Krisztus követőinek, az egyházaknak a békés, lassan megmutatkozó átalakulásokra, melyek egy örökkévaló perspektívát hozhatnak a mindennapok világába. Nemcsak a hívők számára, hanem valamennyi földön élő ember számára. "Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet." Ámen
