A hét első napján pedig kora hajnalban elmentek a sírhoz, és magukkal vitték az elkészített illatszereket. A követ a sírbolt elől elhengerítve találták, és amikor bementek, nem találták az Úr Jézus testét. Amikor emiatt tanácstalanul álltak, két férfi lépett melléjük fénylő ruhában. Majd amikor megrémülve a földre szegezték tekintetüket, azok így szóltak hozzájuk: „Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadt. Emlékezzetek vissza, hogyan beszélt nektek, amikor még Galileában volt: az Emberfiának bűnös emberek kezébe kell adatnia, és megfeszíttetnie, és a harmadik napon feltámadnia.” Ekkor visszaemlékeztek az ő szavaira, és visszatérve a sírtól, hírül adták mindezt a tizenegynek és a többieknek. A magdalai Mária, Johanna, valamint a Jakab anyja, Mária és más, velük lévő asszonyok elmondták mindezt az apostoloknak, de ők üres fecsegésnek tartották ezt a beszédet, és nem hittek nekik. Péter azonban felkelt, elfutott a sírhoz, és amikor behajolt, csak a lepedőket látta ott. Erre elment, és csodálkozott magában a történteken.
Szeretett testvérek a Krisztus Jézusban!
Itt van nálam két, úgynevezett húsvéti tojás. Az egyik egy igazi, tyúk tojta fõtt tojás. Hagymahéjjal megfestve. Úgy gondolom gyönyörû. Kell ennél szebb, természetesebb? Ugyanakkor ez a tárgy szimbolikusan, rejtetten egy olyan kort elevenít meg, amikor a nélkülözés, a fáradalom és ínség mindennapos volt. Amikor még tojásfesték sem volt... És itt van egy másik tárgy: Ez is húsvéti kellék. Csokoládéból. Gondolom, bõven láttunk mostanság ilyet, vagy ehhez hasonlót a pultokon. A legkülönbözőbb színekben, mintázattal, méretben. E két tárgy közötti feszültség a kerete a mai húsvéti beszédemnek...
A húsvéti öröm fénye egy sírboltból támad. A húsvét a legteljesebb sötétségbõl kél. A húsvét diadala a legreménytelenebb állapotban lévõk számára érezhetõ meg közvetlen kapcsolatában. Karl Barth így ragadta meg a feltámadás evangéliumi jó hírét: Halál, de élet. Jó néhány éve a katolikus püspöki kar egyik húsvéti körlevelének azt a címet adta: Nincs húsvét nagypéntek nélkül. Azóta is érvényes minden évben, nem veszítette el ez a figyelmeztetés aktualitását, de minek minden évben ugyanolyan hangsúllyal elmondani? De aktuális ez a mi egyházunkban is. Azok számára ragyoghat fel húsvét fénye, akikhez a halál közel jött, vagy a viszonylag távoli halált is közelinek tudták érezni, együttérzésük révén.
Marcali béli katonai szolgálatom idején történt, hogy századunkból egy fiú, aki remekül sportolt és futásban igen kiváló eredményeket ért el, egyébként elõfelvételis volt, a Miskolci Mûszaki Egyetemre készült, egyik júniusi délelõtt, készülve az ezredek közötti atlétikai versenyre, a sportpályán futás közben összeesett és meghalt. A szíve nem bírta a megterhelést. Éppen akkor nem voltam a laktanyában. A laktanya konyhájának kellett valamit vételeznünk. Amikor az UAZ behajtott a kapun, egy fekete nylon zsákkal letakart testet láttunk közvetlenül az út mellett a földön. A fekete nylon a test zömét takarta, de a lábfej kilátszott, és emlékszem, ahogy a piros zokni és a fehér tornacipõ kilátszódott alóla. Aztán percekig abban a bizonytalanságban, hogy ki volt, ki lehet az ... Majd megtudtuk, hogy a mi századunkból való. Nagy Gábornak hívták. Ő volt szülei egyetlen fiú gyermeke. A haláleset után néhány órával a századparancsnok összehívott minket. Jól emlékszem az arcára abban a pillanatban, amikor beszélt hozzánk. Nem volt szomorú, hanem dühös volt. Egyik mondata megmaradt bennem, nem tudtam sokáig túltenni magam rajta. Ezt mondta: „Ne csináljátok ezt velem!” Haragudott ránk, hogy éppen az ő századában történt ilyen. Mintha kitolásból halt volna meg valaki közülünk Mennyi kellemetlenséget okozva ezzel neki. Hiszen neki kell a szülõkkel találkoznia, megmagyarázni az esetet, tisztázni velük, hogy a hadsereg nem felelõs. A halál számára olyan jellegû problémát jelentett, mintha valaki a századából kimaradásról nem tért volna idõben vissza, vagy elaludt volna õrségben - csak persze súlyosabbat, mert civilek elõtt is kínos helyzetbe hozták Ez a hadnagy nem akarta felfogni, hogy a halál olyan erõ, mely felett nem rendelkezhet. „Ne csináljátok ezt velem!”
Sokan vannak, akik számára a halál - ha érzelmileg távoli személyt ér - nem jelent olyan megrázkódtatást, melytõl minden rend meginog, megkérdõjelezõdik. Csak akkor, ha közvetlenül családjukat éri a tragédia. A keresztények, még ha nem is tapasztalták meg közvetlen környezetükben a halált, egy személynek, Jézus Krisztus halálának érzelmi, egzisztenciális érintettjei voltak, annak tudták magukat. Halál, de élet. Nincs húsvét nagypéntek nélkül. Nincs az üres sír csodáján való örvendezés Jézus Keresztjén való megrendülés nélkül. Másként miért mondaná Pál apostol azt, hogy: „Úgy határoztam, hogy nem tudok köztetek másról, mint Jézus Krisztusról, Róla is mint megfeszítettrõl.” - Ahogy az Elsõ Korinthusi levélben olvashatjuk vagy a Galatákhoz írt levélben: „Nekem nincs másban dicsekedésem, mint a mi Urunk, Jézus Krisztusnak Keresztjében, aki által nekem megfeszíttetett a világ és én is a világnak” (Gal 6,14) Jézus Krisztus keresztje kinyilatkoztatás az emberrõl, az emberségrõl, de a világról is: Krisztus Keresztjében tárul fel a világ igazi természete. Pál apostol Galatákhoz írt levelének mondatát így fogalmazhatjuk át: „Elhallgathatatlan közölni valóm van, mégpedig az, hogy Jézus Krisztus kereszthalált halt, a halálnemek leggyalázatosabbikát. Emiatt számomra a világ, mint lakhely, kérdésessé vált. S a világ, mint emberi viszonyok összessége, elfogadhatatlannak, és olyannak, melyet nem érdemes fenntartani, mely pusztulásra érdemes. Emiatt a döntésem, látásmódom miatt a világ számára nem kívánatos elem, likvidált, halálraítélt vagyok.” („Nekem nincs másban dicsekedésem, mint a mi Urunk, Jézus Krisztusnak Keresztjében, aki által nekem megfeszíttetett a világ és én is a világnak.” Gal 6,14)
Hieronymus Bosch németalföldi festõnek van egy festménye a kereszthordozó Krisztusról, akit sûrû tömeg vesz körül Nem látni mást csak torz, eltorzult arcokat, már nem is emberi, inkább állati kifejezéssel. Az arcokról szinte süt a butaság, a tohonyaság, a sötétség. Így hatalmas a kontraszt köztük és a kereszthordozó Krisztus között, aki az egyetlen emberi arc. Ugyanezt a témát James Ensor is megfestette: Nála a torz arcok már nem mások, mint röhögõ maszkok. A világ igazi természete Krisztus Keresztjében válik felismerhetővé, megláthatóvá.
A kínok kínját és a szörnyû halált elszenvedõvel való együttérzés, egyházi nyelvhasználattal élve - a nagypéntekben való lelki részvétel tesz bennünket emberivé. Azok, akik elutasítják, hárítják a tapasztalatoknak ezt a részét, azok nem csupán az igazi emberségtõl választják el magukat, hanem húsvét felragyogó fényétõl is. Azoknak erre redukálódik húsvét. (lelkész felmutatja a színesre festett alufóliával bevont csoki tojást.) Húsvét felragyogó csodája azoknak tárul fel, akik átélik a fájdalmat, akiket kizökkent a halál, akik számára a világ, mint lakhely, mint emberi viszonyok összessége kérdésessé vált. (... a közeli, az elfogadhatatlan halál miatt.)
Lukács Evangéliumának húsvéti történetében gyászolókat látunk Olyan asszonyokat, akiket összeköt a fájdalom, akik az együttérzés tengerében olyan mélyre merültek, hogy nincs számukra megnyugvás. Álmatlanul, háborgó szívvel támolyognak ki a sírhoz. Szomorú kötelességük lebeg elõttük. És nem más, mint õk a feltámadás és a húsvét tanúi. Asszonyok, akik az együttérzésben, a fájdalomba való belemerülésben tovább el mernek menni. Mert ez éppen nem gyengeség, hanem bátorság dolga. Az együttérzés a legnagyobb bátorságot kívánja tõlünk. A legnagyobb mélységben, a legmélyebb fájdalomban ragyog fel Húsvét örömhíre. Akit szíve, részvéte a legmesszebb elvitt, az tud hinni a húsvét csodájában. Annak adatik meg a hit a feltámadásban. Tehát a feltámadásban való hithez nem direkt, egyenes út vezet, a hétköznapjainkból bele egyenesen az üres sírboltba. A feltámadást sem megmagyarázni, sem az abban való hitet direkt módon elõidézni nem lehet. Hanem csak a nagypénteki, azaz minden emberi elvesztésének, elveszthetõségének szomorúságában való együttérzésünkkel lehet arányos a feltámadás hitében való részvételünk.
Ahogy Dsida Jenõ írja Húsvétvárás címû versében:
„Sok éve egyszer mentem az uccákon.
Szememböl lassan könny hullott az útra,
Könnycsepp és bánat, hervadás, halál -
Sok esztendös könnyek száraz nyomában
Az életre kelt nagyszombati Krisztus
Kicsi szobámba vajjon eltalál?”
Az evangéliumok szerint azok, kik nem gyászolták Jézust, azok nem is hitték el feltámadását. Krisztussal való szimpátia, azonosulási vágy nélkül nincs sem igaz emberi arculatunk, sem feltámadáshitünk. Ez a tanulság.
Richard Attenburgh a közelmúltban készített egy filmet C. S. Lewis-ról. A film legvégén, amikor halálos beteg felesége elvesztése miatti fájdalmában keresi a kapaszkodót, hogy hite ne inogjon meg, éppen õ, aki arról beszélt régebben, hogy a szenvedés Isten membránja, mellyel az emberrel kommunikál, - és azt láthattuk, hogy saját fájdalmában ez a teológia mennyire tarthatatlan, végül ebben a megfogalmazásban tudott hitében megmaradni: A jelen fájdalom része az egykori örök boldogságnak Részét képezi annak az örömnek, melyet feltámadásunkkor megtapasztalhatunk.
Ámen
