„Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem. Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra? És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is. Ahova pedig én megyek, oda tudjátok az utat.”
Szeretett testvérek…!
Egyik jól ismert gyülekezeti énekünk, melyet sűrűn énekelünk temetések alkalmával, így kezdődik: „Hazavágyom igaz otthonomba, ahol Atyám lakik…” Tehát a menny, vagy ahogy Jézus mondja János evangéliumában: „Atyám háza”, nem más, mint igazi otthonunk. Pilinszky János egyik versét hadd idézzem: „Haza akartam, hazajutni végül/ Ahogy megjött Ő is a Bibliában/ Irtóztató árnyam az udvaron/ Törődött csönd, öreg szülők a házban/ S már jönnek is, már hívnak is szegények/ Már sírnak is, ölelnek botladozva...” De ha így van, hogy az üdvösség helyét megtalálni annyi, mint hazatalálni, akkor miért az elszakadásnak és visszatalálásnak ez a körkörös játéka? Mi indítja útnak a mindenkori tékozló fiúkat? Talán az az érzés, hogy túlnőttek a család, a hagyományok kínálta kereteken, és úgy érzik, az otthonuk börtön... Valóban lehet az, ha nem adja meg az elszakadás lehetőségét. Az az otthon, amelyet nem lehet otthagyni - börtön, /vagy inkább zárt osztály, ahol a tagok egymás idegeire mennek./ Ahol állandóan egymás levében főnek az emberek... S miként az étel, melyet túlfőznek, a kapcsolatok elvesztik ízüket, zamatukat... pedig az együttlét egykor oly édes volt! „Milyen apás voltál”, emlékezteti az apa mogorva, kamaszodó fiát egykori önmagára: „még a nagykabátom sarkát is puszilgattad!” De a fiú az óta alaposan megváltozott, és csak émelygést keltenek benne ezek az emlékek. Jean-Paul Sartre egyik színdarabjában a poklot olyan helynek ábrázolja, ahol az embereket összezárva tartják. A pokol - e szerint a felfogás szerint olyan, mint a börtön, mint a karantén: állandó, kényszerű együttlét. Hát lehet börtön és pokol az otthon? Ha gúzsba köt, megfojt, ha akadálya és ellentéte mindannak, amit éppen állít magáról, akkor sajnos lehet. A tékozló fiúk pedig útra kelnek, ám éppen ezáltal - paradox módon - a szülői ház bebizonyítja, hogy mégsem (volt) börtön. Az otthonukat elhagyó tékozló fiúk pedig azzal a gondolattal csitíthatják háborgó szívüket, amit Wilhelm Meister mond: „El kell távolodnom, hogy érezni tudjak.” Ettől kezdve valami új születik, és az, ami idővel létrejön, még egy új otthon is lehet, és a tékozló fiú megszűnhet tékozló lenni, hiszen soha nem is tékozolt, csak gyarapított, javakat szerzett és családot alapított. Ha valaki eljut idáig, akkor választás elé kerül. Ez azonban már a történet láthatatlan része, hiszen ki szokott beszélni a folytatásról? Ritkán látott ismerőseinkről mi sem tudunk többet, mint azt: hová jutott, mit csinál a férje, vagy a felesége, hány gyerekük van. Vagy ha élete kisiklott: elvált, iszik, nincs munkája, de valami tanfolyamra jár - aki meséli, az sem nagyon hisz abban, hogy ebből még kikerekedhet valami. Ám egy - egy szolid, nem nagyon látványos, de megingathatatlan karriertörténet hallatán megszabadíthatjuk magunkat annak a terhétől, hogy a tékozló fiú történetével foglalkozzunk. Fellélegezhetünk - gondoljuk magunkban. Ez a történet mégiscsak másokról szól, nem rólunk, nem rólunk. Még hogy a tékozló fiú példázata mondaná el az emberélet, a mi életünknek és az Istennel való kapcsolatunknak a titkát?! Dehogy. A miénket nem, csak a vesztesekét, a kallódókét: akik nem jutottak semmire. Csak azokét. Pedig az élettörténet igazán fontos része sem az, hogy ki hogyan szerzett, gyarapított és alapított. Erich Kastner a neves író szerint: „A felnőtt így tanítja a gyermekeket: végezzétek el az iskoláitokat, és ha felértek a csúcsra, akkor felejtsétek el, fűrészeljétek le magatokról a múltatokat. Azt, hogy egykor ti is gyermekek voltatok. Pedig az élet lépcsőház. Föl és le lehet közlekedni benne, és van pince is, ahol illatos gyümölcsöket tárolnak.” Akik jól megtanulták a leckét, és engedelmesen fűrészelnek, azokat ugyan nem lehet semmivel sem vádolni, de veszélyes emberré válhatnak a maguk és mások számára. Veszélybe kerülhet a nosztalgia érzése. A nosztalgia görög szó: a „hazatérni” és a „fájdalmat érezni” szavakból képezték. Így lesz az elsődleges jelentése: honvágy. Mi lett volna a tékozló fiúval, ha nem érzett volna honvágyat? Ha nem űzi a nosztalgia, nyilván nem is tért volna haza, és akkor nincs hazatérés, nincs megtérés - ami ugyanaz. És nincs öröm sem a mennyben, sem a földön. A gyermekkor, az első, nagyon erős élmények, és azt ezt nyújtó szülői ház, annak óvó szeretete utáni nosztalgiánk kapcsolatban lenne üdvösségünkkel? Ne nyugtalankodjék a Ti szívetek. Higgyetek Istenben, és higgyetek Énbennem. Az Én Atyám házában sok hajlék van. Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek…” Jézus tudja, hogy az ember megrendültségének oka az otthontalansága. Az az érzés, hogy nincs számára hely, hogy nem lesz számára folytatás, hogy földi élete - csak hiú próbálkozás volt arra, hogy az örökkévalóság utánzatát hozza létre saját földi élete keretei között. Jézus tudja, hogy ez az érzés tölti el a legnagyobb megrendüléssel az embert. És erre a lelki nyugtalanságra akar vigasztalást nyújtani: Lesz igaz otthonunk az Atya házában. Jut mindenkinek hely. De mit értsünk azon, hogy tudjuk oda az utat, ahová Jézus megy. Elsősorban azt jelenti, hogy számunkra ismerősnek kell lennie. Hazatérés és üdvözülés ajtói egymásra nyílnak. A mennyország nem lehet számunkra teljesen idegen hely. Csak az lehet az üdvösségünk helye, ahová gyökereink nyúlnak, ahová a nosztalgia von és repít minket. H. G. Adler az „Utazás” című elbeszélésében írja: „Szobájában Paul sokat és sokszor tűnődött azon, mennyire hit dolga az ember és a környező világ kapcsolata. Ahol a hitet kikezdik, ott már lemondtak erről a kapcsolatról.” Meghatározó élményeink összeszövődtek azokkal a helyszínekkel, ahol átéltük őket, nem választhatóak le róluk. Ezek a helyek térnek vissza álmainkban: házak, utcák, terek, parkok, dűlők. Ha néha elzarándokolunk gyermek- és ifjúkorunk helyszínére, és torokszorítóan feltör a múlt: fáramászások, bújócskák, vasárnapi ebédek, séták, naplementék, disznótorok, hóemberépítések emléke, akkor átélhetjük, milyen fontosak nekünk ezek a régi emlékekkel összekapcsolódott helyek. „Haza akartam, hazajutni végül/ Ahogy megjött Ő is a Bibliában.” „...Ekkor a fiú magába szállt és ezt mondta: ...Útra kelek, elmegyek apámhoz...” Mi tékozló fiúk és leányok - lehettünk tékozlók, vagy spórolósak - képesek vagyunk meghozni ezt a döntést? Képesek vagyunk a magunkba szállásra, a lépcsőn lefelé indulásra? Vagy már belekeményedtünk abba, hogy oly sokáig csak előre, vagy csak fölfelé tekintettünk? Felnőttségünk: szerencsénk, vagy balsorsunk teljesen elszakított minket gyökereinktől? Hagytuk, hogy ez az elszakadás megtörténjen? „Haza akartam, hazajutni végül.” Hazamenni, megtérni az képes, aki életét lépcsőháznak, többszintes épületnek látja, éli meg és képes lefelé elindulni úgy, hogy a nosztalgia vezeti lépteit az eredethez: Istenhez és az Ő szuverén döntésére, kegyelmére bízni magát... Mert ez a látszólag ellentétes irány vezet el minket üdvösségünk helyéig, a Mennyországig, ahová Jézus előre ment, hogy helyet készítsen nekünk. Ez a látszólagos ellentétes mozgás teszi érthetővé Jézusnak azt a megjegyzését, hogy ismerjük oda az utat.
Andrej Tarkovszkij „Solaris” című filmjében a főhős purgatóriumi kínok után álom és valóság határán túl végül a távoli bolygóról hazatér az apai házba. De ez az apai ház valójában csak egy kicsiny sziget a Solaris - óceánban, az üdvösség végtelenjében. Talán ez az egyik legtalálóbb képi megfogalmazása az üdvösségnek. „...Visszafogad az ősi rend/ Kikönyöklök a szeles csillagokra.” Folytatódik tovább a már idézett Pilinszky vers. Hazatalálásunk után kitágul lelkünk horizontja, bele a végtelenbe, a Krisztus által teremtett és fenntartott mindenségbe (Zsid. 1,1-3) „...És Isten lesz minden mindenekben.” Írja Pál apostol. Hogyan vízionálható ez a reménység? Az üdvösség titkát a nagy (prenumerikus) Eggyel, Istennel való egyesülésünk látomását Plótinosz, az unió misztika pionírja így írja le (Megfogalmazása ma is használható támasz lehet a hitetlenség szakadéka feletti kötéltáncban): „... Egy olyan világ látványa tárul eléjük, mely még nem született meg. Semmi sem áthatolhatatlan ott, semmi sem homályos. Ott csak fény találkozik fénnyel. Mindenki mindenütt van, minden dolog egy időben minden. Minden egyes tárgy valamennyi tárgy is. A nap egyben minden égitest is és minden csillag egyszerre azonos valamennyi csillaggal és a nappal. Ott senki sem érzi úgy, hogy idegen földön járna.” Ámen
