Azokban a napokban pedig, mivel nőtt a tanítványok száma, zúgolódás támadt a görögül beszélő zsidók között a héberek ellen, hogy mellőzik a közülük való özvegyasszonyokat a mindennapi szolgálatban. Ekkor összehívta a tizenkettő a tanítványok egész gyülekezetét, és ezt mondták nekik: „Nem helyes az, hogy az Isten igéjét elhanyagolva mi szolgáljunk az asztaloknál. Hanem válasszatok ki magatok közül, atyámfiai, hét férfit, akikről jó bizonyságot tesznek, akik telve vannak Lélekkel és bölcsességgel, és őket állítsuk be ebbe a munkába; mi pedig megmaradunk az imádkozás és az ige szolgálata mellett.” Tetszett ez a beszéd az egész gyülekezetnek, és kiválasztották Istvánt, aki hittel és Szentlélekkel teljes férfi volt, valamint Fülöpöt, Prokhoroszt, Nikánórt, Timónt, Parmenászt és Nikoláoszt, az antiókhiai prozelitát; az apostolok elé állították őket, és miután imádkoztak, rájuk tették kezüket. Az Isten igéje pedig terjedt, és nagyon megnövekedett a tanítványok száma Jeruzsálemben, sőt igen sok pap is engedelmeskedett a hitnek.
Gondolom más is járt már úgy vonaton utaztában, hogy amikor megállt az egyik állomáson a vonata, a szomszédos sínen, az ellenkező irányba tartó, szintén álló vonaton észrevette egy jó ismerősét, vagy barátját, majd gondolkodás nélkül lehúzta az ablakot és átkiabált neki. Ha velünk még nem is fordult elő, néha látni ilyen jeleneteket vasútállomásokon. Megkapó pillanatok ezek. Az idő rövidsége miatt az emberek már nem mernek leszállni, nem tudnak mást tenni, csak kiabálják a másik nevét, remélve, hogy meghallja. Ha meghallotta, akkor meg esetleg egy rövid kérdés, amire már lehet, hogy nem hallja a kérdező a választ.
Talán ezzel a példával lehet a mai vasárnapnak, Exaudi vasárnapjának a jellegét megmutatni. Mennybemenetel - tökéletesen vertikális, égbe mutató ünnepe után, amikor bepillantást kaphattunk a reánk váró reménységre, az atya Örök Országába, egy feltörő, felcsattanó kiáltásra van csak módunk pünkösd előtt. ,, Halld meg Uram, hangomat!" Aztán pedig, már visz minket tovább a sodrás pünkösddel, mely mintegy egyre gyorsuló vonat száguld velünk tovább a horizont felé. És következik egy nagyon földi ügyekre összpontosító, alapvetően horizontális irányú időszak, mely már Exaudi másik arculatában részt kap, ez pedig a „földön szolgáló gyülekezet” - mottóban fogalmazódik meg. Mert elsősorban itt kell élnünk, ezen a földön. E földi keretek között kell az egyháznak élnie, és ezt a tényt komolyan kell vennünk.
Igehirdetési alapigénk most ebbe az irányba akarja terelni figyelmünket. Közelről látjuk az apostolokat és az első gyülekezetet, és azt is látjuk, hogy jelentkeznek az első problémák, melyek a gyülekezet felépítéséből, struktúrájából adódnak. A megváltozott helyzetben már nem tartható a kezdetben kialakult, - sokáig jól működő - rend. A megváltozott körülmények nyomán a változások szükségesek: így foglalhatnánk össze alapigénk által felvázolt kérdést.
Amikor az első gyülekezetről esik szó, annak két részéről, akkor a héberek alatt arám nyelven beszélő zsidókat kell érteni, a görögök alatt pedig hellenizálódott, görög nyelven beszélő zsidókat. Kulturálisan és nyelvileg is megosztott volt tehát a Jeruzsálemi ősgyülekezet, és ebből a megosztottságból adódott az egyik olyan kifogás, melyre valamilyen megoldást kellett találni. Ugyanis a hellenizálódott, görögül beszélő gyülekezeti tagok úgy látták, hogy a görögül beszélő gyülekezeti tagok legszegényebb tagjai, az özvegyek kevesebb támogatást kapnak, mint az arámul beszélő sorstársaik, és azzal vádolták az apostolokat, hogy kivételeznek a saját csoportjukhoz tartozó rászorulókkal, hogy nem igazságos az elosztás, hanem részrehajló. Valaki, vagy lehet, hogy több gyülekezeti tag erkölcsi kifogást emelt az apostolokkal szemben. És meglepő módon az apostolok az ellenük felhozott kifogásra egy szerkezeti, strukturális átalakítással válaszolnak. Megkérik a görögül beszélő gyülekezetet, válasszanak ki maguk közül olyan embereket, akikre rá lehet bízni a gyülekezet támogatási rendszerének, karitatív tevékenységének megszervezését. A megválasztott hét személy listája azt mutatja, hogy kivétel nélkül mindegyik tényleg a hellenizálódott, görögül beszélő csoportból került ki. Ez a hét diakónusnak nevezett csoport volt hivatva arra, hogy a mindennapi szolgálatot vezesse, irányítsa: tehát a gyülekezet financiális kérdéseivel foglalkozzon. Az asztalok körüli szolgálat ezt a funkciót jelenti.
Történetünk szerint az apostolokat kritika érte. Válaszuk nem védekezés volt, még csak nem is olyan ígéret, hogy: „Jól van fiúk, mostantól jobban odafigyelünk”, hanem ez: Tudjátok mit: válasszatok magatok közül embereket, csinálják azok. Változtattak egy olyan rendszeren, mely sokakban elégedetlenséget szült.
Ennek az Apostolok Cselekedeteiben szereplő történetnek a mára, a mi helyzetünkre nézve is van mondani valója. És már meg is van a kapcsolópont. Hiszen a mai evangélikus egyház helyzetére is jellemző az a feszültség, melyet így jellemezhetünk: a kialakult egyházi struktúra és a megváltozott helyzet össze nem illősége. Előző évben Klaus Douglass evangélikus lelkész, aki Frankfurt mellett egy kisvárosban végez lelkészi szolgálatot - megjelentetett egy könyvet ezzel a címmel: Új Reformáció, 96 tétel az egyház jövőjéről. Ebben haladéktalanul lelki és strukturális, szervezeti reformokat sürget. Így érvel: Jézus idejében 1500 évre volt szükség, hogy az emberi tudás megkétszereződjék. Ma a tudás minden második - harmadik évben megduplázódik. Nagyon gyorsan avulnak el tegnapi ismeretek. A világon valahol minden negyedórában piacra dobnak egy új terméket. Hol van már a kivehető ajtós NDK turmixgép kabarészámokba illő stabilitása.
Ez alól a száguldóan gyors fejlődés alól az egyház sem vonhatja ki magát. Ezért - mondja - nem ragaszkodhatunk egy olyan szerkezethez, struktúrához, mely egészen más korban és egészen más társadalmi viszonyok között alakult ki. Douglass is egyetért persze azzal, hogy az egyház a maradandóság városa kell, hogy legyen; ez a maradandóság azonban az a tartalom, melyért az egyház létezik, az Evangélium. És a maradandóság sohasem érvényes külső formáikra.
Az utóbbi években valóban tapasztalhattuk azt, hogy minden nagy szervezet vagy gyökeresen átszerveződött, vagy hajótörést szenvedett. Ráadásul éppen azok, amelyek monopolhelyzetben voltak. Aki ma lassú, az holnapra halott. Ha az egyház nem lesz képes gyökeresen megváltozni, akkor harminc éven belül a múzeumba kerül - állítja Klaus Douglass. Ez a nem túl rózsás lehetőség persze elkerülhető. Ha a folyamatokat magam elé idézem, itt, helyi szinten mozgást, keresést látok magam körül. A semmiből feltűnő, előtűnő érdeklődőket, akiknek úgy tűnik, éppen az evangélikus egyház kell. De másrészt igen visszafogott aktivitást is látok. Sokan, akik félig-meddig rendszeresen látogatják az istentiszteleteket - mintha nem tudnák, hogy igazán mire való a gyülekezet, mintha nem tudnák mit is kezdjenek vele. Keresni kellene kinek-kinek azokkal a kapcsolatot, akikkel képesek lennének együtt dolgozni, feladatokat elvégezni, melyekből - hozzáteszem - van bőséggel.
Vannak a gyülekezeti életnek olyan lehetőségei, melyek pillanatnyilag nincsenek a mi gyülekezetünkben. De lehetnének, létre lehetne hívni őket. Ám nem lehet egyik lelkésztől sem elvárni, hogy mindent a lelkész kezdeményezzen. Ezt tőlem sem lehet elvárni. Kinek-kinek először is fel kéne ismernie a kínálkozó feladatokat és aztán a tettek mezejére lépni. „Egyetlen emberben sincs meg az összes képesség, mely ahhoz szükséges, hogy egy gyülekezetnek csak megközelítőleg is nyújtani tudja mindazt, amire szüksége van.” (Douglass) Éppen abban tud a mostani alapige segítségünkre lenni, hogy felismerjük egyrészt azt, hogy Krisztus egyházában az aratni való mindig sok, és a munkás kevés, azaz munkásból, önkéntesből sosincs elég. Másrészt pedig azt, hogy az újszövetségi gyülekezetet nem lelkipásztorok, hanem munkacsoportok vezették.
De van meg egy lényeges különbség a mai egyházi gyakorlatunk és az újszövetségi gyülekezeti gyakorlat között. Erre Pál apostol Efezusi levelének egy mondata világít rá: „Jézus adott némelyeket apostolokul, másokat evangélistákul, vagy pásztorokul és tanítókul, hogy felkészítse a szenteket /értsd: gyülekezeti tagokat / a szolgálat végzésére.” Kinek kell Pál apostol szerint a szolgálatot végeznie: a gyülekezetnek. A pásztoroknak és egyéb tisztségviselőknek az a feladata, hogy felkészítse erre a szolgálatra, és azt megszabja. Az Újszövetségben tehát éppen fordítva van, mint nálunk, ahol a lelkipásztorok végzik a szolgálatot, melyet a gyülekezetek szabnak meg.
Úgy vélem, nem haszontalan legalább negyedévenként egy vasárnapot a gyülekezet önazonosságának, önmagával szembeni tisztánlátásának megteremtésére fordítani, még annak árán is, hogy a hitmélyítő elem kicsit háttérbe szorul. Hiszen nem önálló individuumokként, magánzóként vagyunk itt, úgy, ahogy az ember moziba megy és élvezni akarja az előadást, hanem közös ügyünk az evangélium, és ha ott motoszkál bennünk annak tüze, akkor felszínen is meg akar mutatkozni, hiszen ,,A lámpást sem azért gyújtják, hogy a véka alá tegyék.”
Ámen.
