Amikor pedig megtudta Jézus, hogy a farizeusok meghallották, hogy ő több tanítványt szerez és keresztel, mint János - bár maga Jézus nem keresztelt, hanem a tanítványai -, elhagyta Júdeát, és elment ismét Galileába. Samárián kellett pedig átmennie, és így jutott el Samária egyik városához, amelynek Sikár volt a neve. Ez közel volt ahhoz a birtokhoz, amelyet Jákób adott fiának, Józsefnek. Ott volt Jákób forrása. Jézus akkor az úttól elfáradva leült a forrásnál; az idő délfelé járt. Egy samáriai asszony jött vizet meríteni. Jézus így szólt hozzá: „Adj innom!” Tanítványai ugyanis elmentek a városba, hogy ennivalót vegyenek. A samáriai asszony ezt mondta: „Hogyan? Te zsidó létedre tőlem kérsz inni, mikor én samáriai vagyok?” Mert a zsidók nem érintkeztek a samáriaiakkal. A mi atyáink ezen a hegyen imádták az Istent, ti pedig azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben van az a hely, ahol Istent imádni kell.” Jézus így válaszolt: „Higgy nekem asszony, hogy eljön az óra, amikor nem is ezen a hegyen, nem is Jeruzsálemben imádjátok az Atyát. Ti azt imádjátok, akit nem ismertek, mi azt imádjuk, akit ismerünk, mert az üdvösség a zsidók közül támad. De eljön az óra, és az most van, amikor az igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya is ilyen imádókat keres magának. Az Isten Lélek, és akik imádják őt, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk.” Az asszony így felelt: „Tudom, hogy eljön a Messiás, akit Krisztusnak neveznek, és amikor eljön, kijelent nekünk mindent.” Jézus ezt mondta neki: „Én vagyok az, aki veled beszélek.”
Szeretett testvérek a Krisztus Jézusban!
Belegondoltunk-e már abba, hogy talán nap, mint nap elmegyünk valaki mellett úgy, hogy nem méltatjuk figyelemre, levegőnek nézzük, nem köszönünk neki. Például egy portás mellett. Levente Péter, aki a nyíregyházi főiskolán óraadó társam, viselkedéskultúra címmel tart előadásokat, a negyedévesektől első óráján megkérdezte, hogy ismerik-e a portást. Mivel senki sem mondott igenlő választ, szépen odamentek a portásfülkéhez és egyenként bemutatkoztak a portásnak: jobb később, mint soha. Hozzá kell tennem, hogy a Nyíregyházi főiskola bejárata az a hely, ahol előadások kezdetekor, szünetekben akár több tucat ember is áthaladhat egy-két perc alatt. Nyilván más intézmények portására is igaz az, hogy ő az az ember, aki mellett mások nap, mint nap elmennek, köszönés nélkül. Akiről többnyire nem tudnak semmit, jószerivel levegőnek nézik.
Nincs ebben persze semmi szándékosság azok részéről, akik így tesznek, inkább csak arról van szó, hogy ami sem előnyt, sem hátrányt nem jelent, azzal a legtöbb ember nem foglalkozik. Lehet ez egy témakör, érdeklődési kör, egy látvány, egy növény, vagy egy állat, vagy éppen egy ember, mindegy.
Immanuel Kant (a felvilágosodás egyik fő teoretikusa) úgy határozta meg a szépséget, hogy az, ami érdek nélkül tetszik. Érdek nélkül: „Nem is ezen a helyen, nem is Jeruzsálemben.” Mondja Jézus a samáriai asszonynak' Nem is a Garizimen, nem is a Sionon. Ha Jézus templomtisztítási történetére gondolunk, láthatjuk, hogy ezeket a kultuszi központokat, szent helyeket kíméletlen és elszánt érdekcsoportok uralták, akkor már más a csengése ennek a kijelentésnek, hogy: „... nem is ezen a helyen de nem is Jeruzsálemben fogják imádni az Atyát.”
A Szentlélek Ünnepe van: a valóságnak ama teljes látomásának adózunk ma, mely olyan, mint a legtöbb megindító szépség: csak ha érdek nélkül nézünk, szemlélődünk, akkor látjuk meg, csak akkor tárul fel. Mint a postás megtisztelő biccentése, mint a bambuszok bámulatos növekedése, a hőlégballonok ünnepélyes vonulása, Míra arcán átsuhanó mosoly és mindaz, mely ezt a gyönyörű világot lenyűgözővé, minden fájdalmat feledtetővé teszi.
Egy levegőnek nézett nép: ez volt Jézus idejében a samáriai közösség. Messze kerülte őket minden izraelita. Ha találkoztak velük, nem köszöntötték őket, mintha nem is léteznének, észre sem akarták venni őket. A galileai ha Jeruzsálembe tartott, inkább nagyot került Jerikó felé, minthogy betegye a lábát Samáriába.
Ilyen körülmények között már önmagában az is meglepő, hogy Jézus bement Samáriába, és Jákób kútjánál megszólított egy odavalósi asszonyt. De nem csak egyszerűen megszólított, hanem egyenesen házassági ajánlatot tett. Ugyanis a leánykérés egyik legősibb módja, az volt, hogy ahhoz a forráshoz, ahová a nők jártak vízért, kiment a kérő és vizet kért attól a lánytól, akit nőül akart venni. Ezt a régi hagyományt Mózes első könyve 24. fejezete őrizte meg, ahol Ábrahám szolgája kér inni Rebekától, aki aztán Izsák felesége lesz.
Jézus inni kér a Samáriai asszonytól. Ez nem egyszerűen békejobb nyújtása, nem is egyszerűen karitatív buzgalom, vagy nyitottság a másság irányában, hanem egyenesen egy (újonnan) felajánlott Frigy.
A jócskán zavarba hozott asszony pedig arról faggatózik, hogy mi ennek a közeledésnek az alapja? Jézus talán nem látja a nyilvánvaló ellentmondásokat a két nép, két hagyomány, vallás között?
„A mi Atyáink ezen a helyen imádták az Istent, ti pedig azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben van az a hely, ahol Istent imádni kell.” (Jn 4,20)
Vannak kibékíthetetlen hitvallások. Legyen az samáriai vagy palesztin, nem lehet alku tárgya a szent hely és annak birtoklása. Azért még ma is emberek életét oltják ki. A szent helyek embervérrel megöntözött helyek, azok voltak egykor és azok sajnos ma is. Nemcsak Pilátus öntözte annak idején vérrel a Siont, hanem mai is vérrel öntözik, ráadásul annak jogosnak tartott örökösei is. És minél több vér folyik, annál nagyobb a szent helyért epekedő imádat tüze. Nem lesz az öldöklésnek és fanatizmusnak vége soha addig, míg hisznek abban, hogy a panaszfalnál, vagy a Sziklamecsetben elmondott imákat Isten inkább meghallgatja, mint a más helyen elmondottakat. Hogy Isten előtt kedves dolog az erődítménnyé növelt templomban hajlongani, vagy éppen azért a helyért, sőt ott háborúzni. I.sz. 70-ben, amikor a rómaiak körülvették Jeruzsálemet, a lakosság bemenekült a Templomba és úgy gondolták, hogy ott biztos nem lesz bántódásuk, és Isten, ha máshol nem is, ott biztos meg fogja őket oltalmazni. De tudjuk, hogy nem így történt.
Ebben az értelemben nem erős vár az Isten.
Hogy miből épít jelképesen falakat egy vallás, vagy felekezet, az elég különböző lehet. De mindaz, ami az önazonosság bázisává válik egy felekezet számára, az lényegében nem különbözik a már idézett, a 70-ben történt Jeruzsálemi templomba való bezárkózástól. Mert lényegében ugyanaz történik: egy olyan illúzió kerül Isten helyére. A Bizalom forrása nem Isten, hanem a falak, vagy jelképes értelemben a szabályok, és ezeknek a szabályoknak a megtartó, védő ereje. De mára a pedofil katolikus papok botránya után az világossá válhatott, hogy egy olyan szabály, mint amilyen a cölibátus követelménye inkább akadály, mint segítség az Istenre találásban. Mert Istent nem lehet sem falakkal, sem szabályokkal helyettesíteni. Ő Lélek, és akik Őt imádják, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk, hátat fordítva a Panaszfalnak, Garizimnek, Szent Korona Tannak és minden másnak, mely azt állítja, hogy egy bizonyos helyen, vagy egy bizonyos szent tárgynak, ereklyének a közelében, vagy annak égisze alatt összegyűlve Istennek nagyobb tetszésére lehetünk, és inkább meghallgat, mint máshol és másként.
Lélekben és igazságban: azaz abban a hitben, hogy Isten jelen van mindenütt közöttünk éppúgy, mint a lég, a levegő, és mi pedig minden érdek nélkül gyönyörködünk Lényében, egyetemes, mindenkire kiterjedő, személyválogatás nélküli jóságában, kegyelmében. „Mert Isten felhozza napját jókra és gonoszokra egyaránt, és esőt ad igazaknak és hamisaknak.”
De a Jézusi egyetemesség szükségszerűen maga után von egyfajta nagyvonalúságot. Jézus még bizonyos - vérre menő vitákat előidéző - teológiai fogalmakban is inkább az összekötő kapcsot, az egyesítő jelleget kereste és nem annyira a kizárólagosat, az exkluzívat. A szent helyek jelentőségének végéről szóló Jézusi prófécia után a samáriai asszony gondolatban tovább lép és a végső váradalmakra tereli a beszélgetést.
Azonban még az újszövetségi szöveg is könnyen félrevezet minket. Csak akkor értjük meg teljesen ennek az evangéliumi szakasznak az üzenetét, ha tisztázzuk azt, hogy a samáriaiak nem a Messiás eljövetelében hittek, hanem az Igazság Tanújának, vagy ahogy ők nevezték, a "Taheb"-nek az eljövetelében. Eleve nem lehetett sok köze a zsidó Messiáshithez, hiszen a samáriaiak nem tartották szent könyveknek a próféták könyveit, holott ezekben találhatók a Messiásra vonatkoztatott próféciák.
Jézus és a samáriai asszony között a kérdéses beszélgetés így hangozhatott el: Samáriai asszony: - Tudom, hogy eljön a Taheb, és amikor eljön, kijelent nekünk mindent. - Erre Jézus: Én vagyok az, aki veled beszélek." Jézus tehát minden teketória nélkül azonosítja magát a samáriaiak Taheb-jével, mit sem törődve azzal, hogy ez a szerepkör elvileg milyen feladatokat róna ki rá. Ugyanaz a nagyvonalúság figyelhető meg itt, mint abban az esetben, amikor jóváhagyja azt a nép körében élő hitet, hogy Keresztelő János nem más, mint Illés, vagy amikor a kereszten mellette agonizáló latornak azt mondja, hogy: "Még ma velem leszel a Paradicsomban."
Nem úgy van tehát, hogy Ő csak Isten fia, és minden más cím, státusz hamis vele kapcsolatban, hanem inkább úgy, hogy Ő próféta is és Messiás is, és rabbi is, mester is és orvos is, és Taheb is. És nem ezekkel szemben Isten fia, hanem Isten fiúságában mindez benne van. Az őt megközelítő elképzelések, váradalmak mindenképpen segítenek a benne való hitre, bizalomra való eljutásban. A vallástörténet számos Krisztushoz hasonló mitológiai figurát ismer: ezek a hasonlóságok nem a gonosz mesterkedésének eredményei, ahogy egyes óegyházi atyák gondolták, hanem megközelítések, melyek mindenképpen segítenek a Krisztushoz való eljutásban. Nem hamis, hanem homályos Krisztus-képek.
Mert a hitben nem úgy van, mint a céllövészetben, hogy csak a célkörbe való beletalálás ér valamit, hanem úgy, hogy minden elképzelés, melyet Krisztushoz valamennyire közelinek látunk, segít az előbbre jutásban.
Mert nincs tévút, csak kerülő, nincs hamis hit, csak homályos hit. Mert amit sokan tévútnak, tévhitnek neveznek, abban lényegében nincs hit, csak annak pótléka. Ez pünkösd ünnepének mostani foglalata: és mindezt éppen a samáriai asszony történetéből tanulhatjuk meg.
Ámen
