Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával a Krisztusban. Mert őbenne kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte szeretetben. Előre el is határozta, hogy fiaivá fogad minket Jézus Krisztus által, akarata és tetszése szerint, hogy magasztaljuk dicsőséges kegyelmét, amellyel megajándékozott minket szeretett Fiában. Őbenne van - az ő vére által - a mi megváltásunk, bűneink bocsánata is; kegyelme gazdagságából, amelyet kiárasztott ránk teljes bölcsességgel és értelemmel. Mert úgy tetszett neki, hogy megismertesse velünk az ő akaratának titkát, amelyet kijelentett őbenne az idők teljességének arról a rendjéről, hogy a Krisztusban egybefoglal mindeneket, azt is, ami a mennyben, és azt is, ami a földön van. Őbenne lettünk örököseivé is, mivel eleve elrendeltettünk erre annak kijelentett végzése szerint, aki mindent saját akarata és elhatározása szerint cselekszik; hogy dicsőségének magasztalására legyünk, mint akik előre reménykedünk a Krisztusban. Őbenne pedig titeket is - miután hallottátok az igazság igéjét, üdvösségetek evangéliumát, és hívőkké lettetek - eljegyzett pecsétjével, a megígért Szentlélekkel, örökségünk zálogával, hogy megváltsa tulajdon népét az ő dicsőségének magasztalására.
Szeretett testvérek a Krisztus Jézusban...!
Előfordult már velem, hogy ott állok olyan emberek társaságában, akiket csak névről ismerek, vagy még a nevüket sem tudom. Folyik a beszélgetés, figyelek, de néha elkalandozik a gondolatom. Aztán történik valami váratlan: valaki a társalgásból megkockáztat egy tréfás megjegyzést. És egyszeriben olyan érzésem van, mintha sót tennének a teljesen sótlan levesbe, vagy mintha a rekkenő hőségben feltámadna a szél. Ilyenkor nagyon fontos, hogy az, aki jól ismeri a merész tréfálkozót, tovább görgesse az oldottabb társalgás lehetőségének fonalát, és maga is spontán módon, a pillanat ihletéséből előhozzon valamit. Ha sikerül, az olyan pillanat, aminek a hatására emberek egy arasznyival, vagy talán még többel közelebb kerülhetnek egymáshoz. Ha elmarad, csak tovább rakódik ránk a hamuszínű, szürke por, mely előbb-utóbb belepheti a bennünk szunnyadó parazsat. Mert ez a legfőbb baj a világgal, és benne az emberekkel - hogy megadják magukat a szürkeségnek: annak a benyomásnak, érzésnek, hogy az adott pillanat legfeljebb arra érdemes, hogy elmulasszuk, hagyjuk tovább peregni, hiszen nincs mit várni tőle.
Van egy kínai csan-buddhista példázat, mely szerint az egyik novícius még a vécére is követte mesterét és faggatta kérdéseivel. Mi a Tan lényege? Mire a mester odatartotta elé azt, amivel éppen a fenekét törölte. A kommentátorok egy kis versikét fűztek hozzá: „Ha most itt villám villan, ha most itt szikra száll, ha most itt egy perc suhan el, mindörökre oda már.”
Szerencse, hogy még azok is kizökkenthetők, akik megadták magukat annak, amit ma gyermeknapon egyszerűen és húsbevágó kegyetlenséggel csak úgy lehet nevezni: a felnőttek világa.
Ha valaki már annyira alkalmatlanná vált arra, hogy figyelni tudjon mindarra, amit felnőtt embertársai mondanak neki, akkor még mindig - utolsó mentsvárként ott vannak a gyerekek. Mert ők elég gyakran tudnak olyan meglepetésekkel szolgálni, mely visszacsalja a legelfásultabb arcra is a derűt.
Ezek alapján hogyan is állíthatná bárki is azt, hogy nincs Lélek, mely megelevenít: Mert Isten; ha másként nem megy, gyermekek és csecsemők szája által szerez magának dicséretet.
Istent dicséri minden olyant pillanat, amikor emberek önfeledten felnevetnek, derű lengi körül őket és béke. Nyugalom és elégedettség pusztán attól, hogy élnek. Lehet, hogy nem tudják magukat olyan ékesszólóan kifejezni, mint Pál apostol az Efezusi Levélben, de látni a-szemükön - a test lámpásán - a mélységes egyetértést Istennel. És hálásak azért, hogy betölthetik rendeltetésüket, és részt vehetnek Isten ünnepében. Mert aki ünnepel, az önmagára talál, annak van ideje, az időt nyer magának... Mert ünneplésre rendeltettünk, még akkor is, ha többnyire kétségek között tekintünk arra a tényre, hogy létezünk, mert gyötör bennünket a világ értelmetlensége. Alig vagyunk rá képesek, hogy - Istenhez hasonlóan - örömöt találjunk az időhöz kötött dolgokban. /R. Bohren/ Mégis ezt kell keresnünk, és ebben kell a Lélek segítségét kérni.
Az előbbiek alapján nem lehet kétséges, hogy:
Ami lelki, az nem lehet unalmas. De ez nem azt jelenti, hogy ami untat, az nem lehet lelki. Minden megint csak rajtam áll: ha valóban akarom, akkor lehet, hogy nem értem, lehet, hogy ez még bosszant is, de nem unom. Viszont ha nem vagyok elég elszánt, akkor szükségképpen utolér az unalom. A dolgot, a dolgokat csak akkor unom, ha feladtam. (Mint amikor futóversenyen vesz részt az ember: van egy pont, ahol elfogja az embert valami leküzdhetetlen gyengeség. Érzi, hogy nem megy tovább, lassítania kell. Maga előtt pedig egyre távolodó hátakat lát...)
George Gadamer a német filozófia egyik élő klasszikusa volt egészen a múlt hónapig - körülbelül egy hónapja, halt meg. 1900-ban született, tehát - könnyű kiszámolni: 102 éves korában halt meg. De túl azon, hogy milyen szép kort ért meg, a valóban döbbenetes az, hogy még halála előtt egy-két héttel arról beszélt, hogy milyen tervei vannak. Van, aki hatvan körül feladja, de Gadamer példája azt mutatja, hogy minden pillanat értékes és értékessége azon múlik, hogy vajon feladjuk-e, vagy nem. Mindezt nem azért kell hozzá hasonlóan tenni, mert az élet elmúlik, és örökre vége szakad és nincs folytatás, és ezért - carpe diem - ragadjuk meg a múló pillanatot, hanem azért, mert ennek éppen az ellenkezője érvényes: azaz, az élet nem ér véget a halállal. De nemcsak a valamilyen formában való továbbélésről van szó: Teilhard de Chardin-t idézem: „Képtelen lennék a legkisebb erőfeszítésre is, ha nem hihetném, hogy ebben az erőfeszítésben valami abszolút érték rejlik Ha valaki bebizonyítaná nekem azt, hogy egy szép napon semmi sem marad alkotásomból, mert nemcsak az egyén fog meghalni, és nem csak a Föld, hanem az egész Mindenség is; megölné bennem minden aktivitásom rugóját. És ígérjenek bár ezer és ezer évet a magam személyes élete számára, de ha a hosszú időszak végén mégis a megsemmisülés vár rám, akkor számomra mindez annyit jelentene, mintha már holnap megsemmisítene a halál, akkor a kisujjamat sem mozdítanám meg, hogy jobbá legyek. Mert az akarat a legparányibb dolgot is csak úgy képes megmozgatni, ha végleges eredmény vonzza Valami örökre szóló mű, melyre számíthat az ember erőfeszítése... Nem tudom elfogadni, hogy a Világ rosszul van megszerkesztve, hogy ellent mond önmagának, és hogy képtelen kielégíteni az általa szült létezők legalapvetőbb igényét. Szívvel lélekkel bízom abban, hogy az Élet a maga egészében valami új és örök Föld kialakulása felé tart.”
Ebben az értelemben hinni azt jelenti, hogy hiszünk abban, hogy minden erőfeszítésünk, egy - egy jó ügyért tett fáradozásunk végül majd egy örökre szóló műben kap majd helyet. Tehát nem a hiszékenyeké a hit, hanem azoké, akik értelmüket és rendszeralkotó kedvüket a legvégső határig, teljes elszántsággal használni akarják. Úgy, ahogy Pál apostol is tette: Egy végső perspektíva tárult fel előtte: minden erőkifejtés, munka és fáradozás egyetlen fókuszban összpontosul majd, mégpedig Krisztusban.
Felteszem, erre a végső perspektívára tekintettel nyeri el értelmét az a jól ismert tantétele is, hogy Isten a fiaivá fogad minket Jézus Krisztus által. Mert ha egykor valóban ismét egybeszerkeszt magának mindent a Krisztusban, akkor erre az egykor elkövetkező egységre és teljes közelségre tekintettel lehet az adoptálásnak valóban értelme: az egykor elközelgő szoros, családiasan meghitt viszony megelőlegezése az, hogy fiává fogad minket. De ugyanígy csak ebben az egykor mindenre kiterjedő személyességben, a Krisztusban való végső egybe szerkesztettség reményteli látomásában nyer értelmet és célt Krisztus Kereszthalála és a bűnök bocsánata. Hiszen minden az egykori teljességből nyeri létét és okát.
Ebben a reánk váró teljességben pedig mindenki osztozhat: ez a totális perspektíva vígasztal igazán és erősít meg minket minden ismeretben és a jó cselekvésében. Ámen
