Uzzijjá király halála évében láttam az Urat, magasra emelt trónon ülve. Palástja betöltötte a templomot. Szeráfok álltak mellette, hat-hat szárnya volt mindegyiknek: kettővel arcát takarta el, kettővel lábát fedte be, kettővel pedig repült. Így kiáltott egyik a másiknak: Szent, szent, szent a Seregek URa, dicsősége betölti az egész földet! A hangos kiáltástól megremegtek a küszöbök eresztékei, és a templom megtelt füsttel. Ekkor megszólaltam: Jaj nekem! Elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom. Hiszen a Királyt, a Seregek URát látták szemeim! És hozzám repült az egyik szeráf, kezében parázs volt, amelyet fogóval vett le az oltárról. Számhoz érintette, és ezt mondta: Íme, ez megérintette ajkadat, bűnöd el van véve, vétked meg van bocsátva. Majd az Úr szavát hallottam, aki ezt mondta: Kit küldjek el, ki megy el követségünkben? Én ezt mondtam: Itt vagyok, engem küldj! Ő válaszolt: Menj, és mondd meg e népnek: Hallván halljatok, de ne értsetek, látván lássatok, de ne ismerjetek!
Szeretett testvérek a Krisztus Jézusban…!
Esküvők alkalmával nem döntő, de fontos kérdésként szokott felmerülni a templom díszítése. Általában inkább ötleteket szoktam adni, de egy dologban merev az álláspontom. A virágok színét illetően ragaszkodok a fehérhez. De megjegyzem, nem kell senkit sem hosszan győzködni arról, hogy ragaszkodjanak ehhez a színhez. Egy alkalommal a Fasori templomot, esküvő céljára mintegy kölcsön kérte az egyik szabadegyházi gyülekezet, és amit virágdíszítés címén műveltek, az még inkább megerősítette bennem azt, hogy a fehérhez ragaszkodni kell. Fehér: a tisztaságot jelenti, és ezt az egyszerű jelképet azt hiszem egy kisgyermek is érti. Ebben a felolvasott igében, melyet Ézsaiás elhivatási jeleneteként szokás ismerni, bár nincs szó fehér színről, mégis szinte meghatározó eleme. Szeráfok, füst, trón, palást: nehéz lenne ezeket a képeket nem fehérben elképzelni. De bármennyire is világos számomra, hogy mindaz, amit leír, az a tisztaság égi megvalósulása, a parázzsal való megtisztításnál megtorpanok. Pénteken a városra hulló eső illata egy másik szaggal is keveredett. Először ezt hittük, hogy valami kigyulladt a környéken, aztán rá kellett jönnünk arra, hogy a Hortobágyi tűz füstjének a szagát hozta el a szél. Este a híradóban az égő puszta felkavaró képeit láthattuk, és azt hiszem hosszú időre emlékezetembe vésődött a fekete, üszkös határ látványa. Hogy mitől tisztíthat meg a tűz, vagy a parázs, azt főleg ezek alapján az események alapján nehéz elképzelni. Illetve el tudom képzelni, de nem akarom elképzelni. Mert ha a tűz tisztít, akkor azt halálosan teszi. A tűzzel való megtisztítás más prófétáknál, zsoltárokban is előfordul, de mindig a nemesfémek megtisztításához használt eszközként. Itt azonban nem így tisztít a tűz, a parázs. Csak jelképesen lehet az evangélium irányába mutató tartalmat tulajdonítani neki. Csak ha jelképes, akkor van felemelő tartalma: a lelkesedés, a belső tűz képeként. Isten úgy tisztít meg tehát, hogy lelkesedést ad, és nem más piszkol be igazán, mint a közöny, vagy még inkább a lelkesedést imitáló közöny: a langymelegség.
Képzeljük el Ézsaiást, hogy ott ül a templomban. Feltételezem, hogy sok időt tölthetett ott. Talán olyan lelkülettel, mint amikor az ember egy idegen városban bemegy egy templomba, elücsörög a padban. Élvezi a csendet, az istenes levegőt. Minden különösebb ok nélkül, szinte csak a szépség, a nyugalom kedvéért. Valahogy így lehetett, és egyszeriben csak megelevenedett előtte a templom. A frigyláda átalakult az ÚR trónjává. Az angyalok megelevenedtek és harsogó kiáltozásba fogtak. Szent, szent, szent a Seregek Ura! A próféta Isten szentségével találkozva ráébred saját helyzetére, nemcsak korlátaira, hanem arra a lehetetlen helyzetre, ami körülveszi. Ezt a próféta a tisztátalanság kifejezésével adja vissza: Tisztátalan ajkú: talán arra döbbent rá, hogy mennyire reménytelenül távol van az ő népe Istentől. Olyan helyzetről lehet szó, mint amit mi is elmondhatunk a magunk világáról: ritka pillanat benne, amikor szóba lehet hozni Istent. Csak a másik oldalról megközelítve lesz világos a helyzet: Barth dogmatikai művének bevezetőjében arról ír, hogy elvileg lehetséges egy olyan emberi beszéd, mely minden témakörében is megmarad teológiai jellegűnek, azaz Istenről szóló beszédnek. Barth szerint lehetséges az, hogy minden beszédünk Istenről szóló beszéd legyen, ugyanakkor minden fontos gyakorlati kérdést is megvitattunk. Hát ennek tükrében szemléljük a tisztátalan ajkakról szóló ijedt felismerést. Tisztátalan ajkú nép között lakom: lehetne a mi fájó felismerésünk is, amikor látjuk, hogyan űznek mindenből gúnyt, és mocskolnak be mindent a cinizmus szennyáradatával. Amikor hallhatjuk a szép és tiszta feletti gátlástalan poénkodást, vagy éppen a minden kudarc felett érzett kárörömöt. Vagy amikor rá kell jönnünk, hogy bizonyos emberek szavai semmi biztosítékot nem jelentenek. Hogy senkinek sem kell felelősséget vállalnia azért, amit beszél. Tisztátalan ajkú nép között lakunk, és mi magunk is tisztátalan ajkúak vagyunk, mert valamennyien át kell éljük azt, amit Ady Endre a gatyás bamba társak között átélt, hogy az ember maga is elkezd káromkodni és fütyörészni… De a próféta lelkesítést kap - és ennek hatására maga ajánlkozik. Mindenki, aki akkor az apostoli korban a keresztyénség felvételét választotta, szabad döntéséből olyan utat választott magának, mely indulatokat ébresztett saját környezetében. Ma Krisztus mellett dönteni talán kockázatmentesebb, de nem mentes súrlódásoktól. Ma is ütközhet ellenállásba és értetlenségbe az, aki Krisztushoz akar tartozni. De szabadon és önként megteheti ezt. Mi most még ezért is hálásak lehetünk az Istennek, nem csak azért, mert testvérek ülnek a templom padjában, akik valamiben hasonlóak hozzánk. Felolvasott igénket megelőző mondatokban úgy tűnhet, mintha Isten egyeseket pusztulásra, másokat megdicsőülésre rendelt volna, de ha tovább olvassuk, kiderül, hogy a bukás végzete nem Isten akarata, hanem azoknak a választása, akik nem hittek az ő igazságában, amikor azt felajánlotta nekik. Isten minden ember megváltását akarja, de nem erőltet senkit az elfogadásra. A hívás mindenkinek szól, még akkor is, ha nem mindenki fogadja el. Aki elfogadja, az választott. Szabad választásában pedig együttműködött vele az az Isten, akit választott az Isten nélküliség helyett. Ennek a döntésünkben együttműködő Istennek a megsejtése ölt alakot a választottság eszméjében. Nem végzetszerűségről van szó, inkább olyanfajta bizonyosságról, mint amit egy világszépe /gyönyörű nő/ érezhet akkor, amikor új társaságba kerül. Ugyanígy: Isten szépsége magával ragad és cselekvésre késztet minket. Felénk megnyilvánuló jóindulata közeledésre sarkall, és szeretete cselekvésre késztet. Adja meg nekünk az Isten, hogy szabadságunk felismeréséből következő közeledésünkből a hitben szilárdan álló, az alapokhoz hű, reményteli életek virágozzanak ki: a szemünk láttára, épülésünkre és gazdagodásunkra. Ámen
