Az Isten által vetett szilárd alap azonban megáll, amelynek a pecsétje ez: „Ismeri az Úr az övéit, és hagyja el a gonoszt mindenki, aki az Úr nevét vallja!” Egy nagy házban pedig nemcsak arany- és ezüstedények vannak, hanem fa- és cserépedények is; amazokat megbecsülik, emezek pedig közönséges használatra valók. Ha tehát valaki megtisztítja magát ezektől, megbecsült, megszentelt edény lesz, az Úrnak is hasznos, és minden jó cselekedetre alkalmas.
Szeretett Testvérek a Krisztus Jézusban…!
Negyedéves teológus koromban jelentkeztem segítőnek az egyik Gyenesi Ifjúsági konferenciára. Az akkori, lelkészekből álló stáb vezetője nem akart nagyon terhelni és a csoportvezetésen kívül mindössze egy esti áhítat megtartásával bízott meg. Miután sok készülés és izgalom után megtartottam az áhítatot, a konferencia vezetője az értékelő szavak mellett, melyben felhívta a figyelmemet arra, hogy a zömmel gimnazistákból álló társaság milyen odaadással hallgatta szavaimat, a következőket mondta: „…Tudom is mire lehetne ezt használni.” Akkor nagyon meglepett ez a gyakorlatiasság, ez a pragmatista nézőpont. Ott ült velem szemben valaki, aki tudta, mire lehetne azt használni, amit én - teológusként, a beszéd embereként nyújtani tudok. Utólag némi iróniával tehetem hozzá: Kár, hogy ez az ember nem Dr. Harmati Béla volt, az akkori püspököm. Vannak életünkben olyan emberek, akik tudják, vagy tudni vélik, hogy mire lehet azt használni, amit - egyénenként - mi tudunk nyújtani. És használnak is minket. Hol jól, hol rosszul. Szokták is mondani olyan valakire, aki bizonyos feladatokat képes a kívánt eredményességgel megoldani: - Ez egy használható ember. Bár vannak helyzetek, amikor fel sem merül a „megfelelő embert a megfelelő helyre” - kívánalma, mert a helyzet egyszerűen nem olyan. Marcaliban, 1984-ben előfelvett teológusként teljesítettem katonai szolgálatot. Mint elsőidőszakost, gyakran osztottak be konyhamunkára, sűrűbben, mint őrségbe - máig rejtély számomra, hogy miért. Az egyik ilyen konyhaszolgálat alkalmával a dózert, a konyhaszolgálatosok aznapi vezetőjét arra kérték, hogy a laktanya területén lévő „Sernevál-ba”, azaz sertésnevelőbe küldjön le két embert. Rám és Salánki Endre, előfelvett katolikus teológus barátomra esett a választása. A helyszínen megtudtuk, hogy a feladat egy két embernyi magasságú trágyadomb talicskára rakodása és elszállítása volt. Miközben az eszközként kapott egyetlen vasvillával és talicskával idétlenkedtünk, azon vihogtunk Endrével, hogy ha a szüleink, vagy a civil életünkből ismert emberek most ebben a helyzetben látnának minket, mit szólnának. Nem az abszurditása miatt érdekes az eset, hanem amiatt, hogy vannak helyzetek, amikor egyszerűen nem érvényesülhet az az elv, hogy megfelelő embert a megfelelő helyre. Döbbenetes és hátborzongató, hogy a nácik képviselték a fatalizmusnak azt a szintjét, mely szerint: mindenki csak azt kapja, amit megérdemel. Az egyik haláltábor kapuján latinul ez a felirat ékeskedett: Suum cui que - azaz mindenkinek a magáét. Joni Mitchel, az angolszász énekes-gitáros könnyű műfaj egyik legszínvonalasabb képviselője Passiójáték című dalában Mária Magdalénáról énekel, aki Jézus megváltást hozó és felszabadító szavait hallva magában azt a kérdést fogalmazza meg: „Ki fogja elvégezni a piszkos munkát, ha minden szolga szabad lesz?” Nem az a baj, ha adódik az ember életében olyan helyzet, hogy el kell végezni a piszkos munkát, hanem az, ha valakire úgy tekintenek, hogy oda tartozik a pöcegödörhöz, a szemeteslapáthoz, vagy a kubikostalicskához. Ebből a szempontból értékelve Jézus tanítványi körének összetételét, már annak önmagában is üzenete van, hogy milyen sok halász volt köztük. Jézus ugyanis „nem tekintett úgy ezekre az emberekre, hogy hozzá vannak kötve a hálóhoz”. /D. Sölle Felolvasott igénkben egy közösség érdekében való használhatóság alapján vesz szemügyre Pál apostol is embereket. Értékeli őket, véleményt is megfogalmaz, de mindemellett egy törvényszerűség is feldereng. Egy olyan törvényszerűség, mely tulajdonképpen egy másik páli képpel összevethető. Pál apostol ugyanis az I. Korinthusi Levélben testrészekhez hasonlítja a gyülekezet tagjait, és ebben az összehasonlításban fogalmaz meg egy törvényszerűséget, mégpedig: az ékesebb testrészeknek nincs szükségük sok törődésre, ellenben az ékteleneknek annál többre. Pál apostol ezzel a hasonlattal akarta a korinthusi gyülekezetet egymás megbecsülésére inteni, hogy a különbségek ellenére mégis egységben lássák magukat. A Timótheushoz írt Második Levélben felületesen szemlélve talán hasonló, ám alaposabban szemügyre véve éppen ellenkező irányú érvelés olvasható. Különböző alapanyagú értékes és kevésbé értékes edények vannak, és ezek nem ugyanarra valók. Ezeket nem szokás összekeverni. A kübliben nem szolgálunk fel pezsgőt, és az ezüsttálat nem használjuk bilinek. Némelyek tisztességre, némelyek pedig - szó szerint - megvetésre. Már a szóhasználat is, amit Pál használ figyelemfelkeltő: mert ebből a példából éppen az következik, hogy az ember törekedjen Isten tisztességre érdemes edényévé válni. Ez az állapot pedig akkor elérhető, ha az ember tisztán tartja magát… De mitől kell tisztán tartania magát? A levél címzettjének, Timótheusnak a munkáját az nehezítette, hogy gyülekezete épp a legsarkalatosabb kérdésekben ellentétes tanításokba bonyolódott. Timóteus természetesen a Pál apostoltól átvett útirányt szeretné követni, amikor prédikál, és úgy tűnik, mindent megtesz, hogy valóban az „üdvös tanítás példaképe” legyen (1,13). Úgy tűnik azonban, hogy a gyülekezet többi tagja teljesen elmerül a vitákban, amelyek egyházszerte pestisként terjednek (17. v.) Filétosz és Himeneusz például azt állították, hogy a feltámadás már végbement, valószínűleg annak a tannak az eltúlzása volt ez, hogy a keresztségben meghalunk, és Krisztusban feltámadunk. És úgy tűnik, hogy Pál korinthusi egyházában bizonyos karizmatikusok ugyanezt kezdték mondogatni (1Kor 4,7), ami oda vezette őket, hogy a „spirituális”, a lelki kedvéért megvetették a húst és a testet, hogy úgy érezték, felette állnak minden vezetésnek, és a feltámadás szabadsága nevében minden szabályt elutasítottak (1Kor 6,12). Pedig ebben a levélben is az áll, hogy Jézussal megosztozunk az „életre és halhatatlanságra” (1,10), és ha vele halunk meg, vele is fogunk élni (2,11-12). De Pál levelében folytonosan azt prédikálja, hogy a jövőben mindenkit megvizsgálnak, még a mennyek által kinevezett apostolokat is (ld.: 4,1-8). Azaz mi már ugyan valóban megítéltettünk és megmenttettünk Krisztusban, ugyanakkor azonban az Úr előtt majd számot kell adnunk arról, hogyan sáfárkodtunk életünkkel és meghívásunkkal (ld.: Róm 14,10-12). Mivel a szó szerinti, fundamentalista magyarázat nagyon eltorzítaná az evangélium igaz tartalmát, ezért az egyháznak arra van szüksége, hogy tanítását a tanultak és meghatalmazottak adják tovább. Timótheusnak és munkatársainak együtt kell működnie Isten meghívásával, ezért hát meg kell tisztítaniuk magukat minden bűnös dologtól, hogy az evangélium szolgálatának megfeleljenek. Az egyházban lévő emberek karizmái között épp akkora különbség van, mint amekkora az arany, ezüst, fa és az agyag között, hasonlóképpen ahhoz, ahogyan azt Pál test-metaforája kifejtette az 1Kor 12,12-ben az egyház eltérő lelki adományairól. De ami számít, az nem az edény anyaga, hanem a szentsége, és létét kizárólag az Úr számára kell fenntartani. Az edények képében maradva: nem az a feladat - számunkra sem, hogy az agyag váljék ezüstté, - hiszen ez lehetetlen lenne, hanem az, hogy tisztességes, megbecsült célt szolgáljon, legyen az akár agyag, akár fa, akár nemesfém. Az edénynek nem az anyaga, hanem a szentsége, a tisztasága az értéke, az adja meg becsületét. Gondoljunk csak arra a Jézusi intésére, amikor a farizeusokat azzal vádolja, hogy megtisztítják ugyan az edény külsejét, de a belseje tele van ragaccsal és mértéktelenséggel. (Mt 23,25) Sok minden tehet minket tisztátalanná. Mértéktelenség - mint Jézus szerint a farizeusokat, vagy olyan nézetek, melyek abból a jogosnak tűnő igényből születtek, hogy ésszerűen el kell menni addig, amíg logika megkívánja, ám ne felejtsük el, hogy a bűneset következtében az intellektus is megromlott. Éppen Luther volt az, aki a skolasztikus teológiának erre a figyelmetlenségére rávilágított: mert ha az egész emberi természet megromlott, akkor az ész is romlott, tehát nem tökéletes istenhez elvezető eszköz. Ezért nem lehet a tudás, a gnózis a legfőbb fonalunk a világ labirintusában Isten szabadító hatalmához, hanem csak a hit, a bizalom, mely mély és mindennek gyökeréig ható, és szinte mindennek oka az ember életében, ezért fundamentum, alap. Ámen
