Amikor Jézus kijött a templomból, és tovább akart menni, odaléptek hozzá tanítványai, hogy megmutassák neki a templom épületeit. Ő azonban így szólt hozzájuk: „Hát nem látjátok mindezt? Bizony, mondom néktek: nem marad itt kő kövön, amit le ne rombolnának.” Amikor Jézus az Olajfák hegyén ült, odamentek hozzá tanítványai külön, és ezt kérdezték: „Mondd meg nekünk: mikor lesz ez, és mi lesz a jele a te eljövetelednek és a világ végének?” Jézus így válaszolt nekik: „Vigyázzatok, hogy meg ne tévesszen valaki titeket! Mert sokan jönnek majd az én nevemben, és ezt mondják: Én vagyok a Krisztus! - és sokakat megtévesztenek. Fogtok hallani háborúkról, és hallotok háborús híreket. Vigyázzatok, meg ne rémüljetek, mert ennek meg kell lennie, de ez még nem a vég. Mert nemzet nemzet ellen és ország ország ellen támad, éhínségek és földrengések lesznek mindenfelé. De mindez a vajúdás kínjainak kezdete! Akkor átadnak titeket kínvallatásra, megölnek benneteket, és gyűlöl titeket minden nép az én nevemért. Akkor sokan eltántorodnak, elárulják és meggyűlölik egymást. Sok hamis próféta támad, és sokakat megtévesztenek. Mivel pedig megsokasodik a gonoszság, a szeretet sokakban meghidegül. De aki mindvégig kitart, az üdvözül. Isten országának ezt az evangéliumát pedig hirdetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek; és akkor jön el a vég.”
Szeretett testvérek…!
Előző vasárnap délelőtt arra irányítottuk a figyelmünket, hogy kisebb közösségünk az egyház, mennyiben örököse az Ószövetség népének, Izraelnek adott isteni ígéretnek, és hogy von cselekvésbe, Krisztus követésébe bennünket ez az ígéret.
Ma szélesebbre tárjuk a kaput. Az egész világ sorsára, lehetőségeire tekintünk, hogy aztán kívülről közelítve jussunk el a Jézusban való hitig.
Nem tudom ki hogy van vele, én szívesen nézek időjárás jelentést. Valahogy érdekel az időjárás, és mindig lenyűgözve állok az égre nézve, és a messzi felhők között zajló folyamatokra gondolva. Az időjárás talán a legegyszerűbb példa ama, hogy mennyire kisfiúk vagyunk a kozmoszban. Teljesen ki vagyunk szolgáltatva neki, minden szeszélyének és éppen ezért alázatra tanít. Persze nem mindenkit.
Ahogy a meteorológusokat néha elnézem, úgy tesznek, mintha uralnák a természet, az időjárás folyamatait. Alaptalan magabiztosságuk talán sokakat meggyőzhet, hiszen a magabiztos fellépés mindig imponáló, de a tények gyakran rácáfolnak a prognózisokra. Főleg nyáron kirívó ez, amikor mondjuk az esős idő után javulást ígérnek, de csak ugyanolyan, vagy még hidegebb, esősebb idő következik. De én még soha nem láttam olyat, hogy egy teljesen elhibázott előrejelzés után szabadkoztak volna. Éppolyan magabiztossággal mondják pont az ellenkezőjét annak, amit tegnap állítottak.
A történelemnek is vannak meteorológusaik. Éppúgy, ahogy a sok csalódás ellenére az ember mégis megnézi az időjárás jelentést, éppúgy magabiztos próféták, álmessiások időnként fellépnek a történelem színpadára és népes közönséget tudnak maguk mögé állítani.
Gishalai János, az úgynevezett Egyiptomi, Bar Kochba, Sabbatai Cevi - talán az ő példája a leginkább paródiába illő. 1666-ban lépett fel messiási igényekkel, és még működése elején elfogták a szultáni csapatok, majd a szultán felkínálta neki a halálból való megmenekülés útját: ha elfogadja a turbánt, és iszlám hitre tér, akkor szabadon távozhat. Sabbatai Cevi elfogadta a turbánt, ezzel megtagadta zsidó hitét, ennek ellenére voltak, akik továbbra is hittek benne és döntése ellenére messiásnak tartották. Példák, melyek meggyőzhetnek bennünket arról, hogy a messiásokra való sóvárgás végigkísérte a történelmet. Tarr Zoltán a marxizmusról is kimutatta, hogy magában hordoz messianisztikus elemeket.
Mivel az emberek bizonytalanok a jövő felől, könnyen hajlanak arra, hogy azokat, akik magabiztosan lépnek fel, és azt állítják magukról, hogy uralják a jövőt, higgyenek nekik, és kövessék őket.
„Sokan jönnek majd az én nevemben, és azt mondják: én vagyok a messiás, és sokakat megtévesztenek. És sok hamis próféta támad, akik sokakat elhitetnek.” Jézus ebben a realitás, a valóság talaján áll. Mert az ember ilyen: szeretné hinni, hogy valaki uralja a jövőt. Igényli, hogy valakire rábízhassa magát, és néha a nyilvánvaló ellentmondásokra sincs tekintettel.
Lehet, hogy a tudomány nevében jön valaki és állít biztosnak tűnő prognózisokat: Nincsenek messiási, de még prófétai igényei sem, egyszerűen csak megjelentet egy könyvet: De mivel a jövőt érintő prognózisról ír, feltétlenül számíthat érdeklődésre. 1989-ben Francis Fukuyama nagy csinnadrattával jelentette be, hogy a történelem véget ért. Az ember társadalmi fejlődés elérte csúcspontját, mert a liberális demokrácia diadalra jutott az egész földkerekségen. Csak egy kevés idő kell még ahhoz, hogy minden egyes államban teret nyerjen. Aztán eltelt néhány év, és a Fukuyama - féle eufóriát általános kiábrándultság, csömör váltotta fel és 1993-ban új „világtörténelmi meteorológus” lépett a színpadra: Samuel Huntington, aki a „Civilizációk összecsapása” című könyvében arról írt, hogy a demokráciák majd egyre jobban meghátrálnak, a diktatúrák fel fognak erősödni, a vallási fanatizmus fel fog lángolni és egyre gyakoribbak lesznek a véres konfliktusok, mert a kulturális és vallási különbségek áthidalhatatlanok.
Formálisan mutat némi hasonlóságot Máté Evangéliumának szövegével: de csak formálisan, mert Huntington arról beszél, hogy a felsorolt következmények oka az, hogy egyetemesen emberi nem létezik, a kulturális és vallási különbségek áthidalhatatlanok, és ezért mindenki maradjon a maga portáján.
Minden hatásvadász áltudományos prognózis, vagy hamis prófécia formálisan hasonlít az evangélium szövegéhez, sőt, annak valamilyen szószátyárabb parafrázisa. De van egy lényeges különbség: míg a hamis prófécia arról beszél, hogy itt a vég, addig az evangélium arról, hogy lesz ugyan vég, de, még nincs itt! Azaz az emberi történelem vége sokkal bonyolultabb és átláthatatlanabb annál, semmint hogy véges emberi elme megjövendölhetné. Jézus ezért arra inti tanítványait, hogy óvakodjanak a hamis prófétáknak, a végső idők üdvözítőinek könnyelmű és csalóka jövendöléseitől.
Az i.sz.80 körüli idők keresztényeit - miként az első nemzedék hívőit is egyfajta nyugtalanság kerítette hatalmába, amelyet a templom lerombolása és a zsidó nemzet pusztulása váltott ki. Úgy látszott, mintha ez az eseménysorozat lett volna a 'világ' valódi és sajátos értelemben vett immár küszöbön álló végének előhírnöke. Jeruzsálem pusztulása paradigmává vált, amelyet a keresztény igehirdetés azoknak a nehézségeknek megvilágítására használt, amelyek a hívökre várnak a döntő pillanatban. Ezért vezeti be a végidőkről szóló részt a tanítványoknak a Jeruzsálemi Templommal kapcsolatos kérdése.
Máté evangélista a felolvasott szakaszban olyan irodalmi sémákat használ, melyek ismerősek lehetnek Dániel Könyvéből vagy a Jelenések könyvéből. Persze nem kérhetjük Máté evangélistán számon azt, hogy miért korának szellemében fogalmazott. De ezt az irodalmi műfajt apokaliptikusnak szokták nevezni.
A hatvanas években a XX. Század talán legjelentősebb zsidó teológusa Martin Buber kiadott egy könyvet: „Prófécia és apokaliptika” címmel. Buber élesen szembeállította a próféciát és az apokaliptikát. Buber szerint a prófétai látásmód Isten és Ember között egy párbeszédet feltételez, és az embernek döntéseivel lehetősége van megváltoztatnia saját egyéni történelmének, de akár a világtörténelemnek a menetét is. Nem így az apokaliptikában, ahol van egy Könyv, melybe minden előre meg van írva. A történelem és a vég előre leírattak. Az ember csak nyomon követheti az eseményeket, igazodhat hozzájuk és várhatja a történelem végét, Isten ítéletét.
Jóllehet Buber szembeállítása részben jogos, de tartalmaz ellentmondásokat, melyekre Jacob Teubes evangélikus teológus mutatott rá.
Taubes szerint Buber hogy nem akarja észrevenni azt az új alternatívát, ami az apokalip6kus szövegekben megjelenik, ami pedig nem hogy csak az apokaliptikus irodalom fő témája, hanem a nyugati történelemé is. Az új kérdés intenzitása ugyanakkora, mint a prófétai kérdésé, az egyes személyeket és a gyülekezetet egyaránt érinti. A kérdés pedig nem más, mint, hogy „az ember észreveszi-e a világkorszakok változását vagy elzárkózik a történelemben feltörő új elől”. Az új alternatíva kettéosztja az embereket olyanok csoportjára, akik érzékelik a már érzékelhetőt, tehát az új világkorszak közeledtét, és olyanokra, akik elzárkóznak előle. „Az apokaliptikus 'kell' nem olyanfajta szükségszerűséget jelent, mint ami a semleges természeti törvény sajátja. Az apokaliptikus 'kell' megelőlegezi a történelem végét a hit aktualitásában.”
A Nyugati eszkatológia első oldalain már megjelenik a szabadság fogalma, később pedig a szabadság két fogalma tűnik fel. A történelem a szabadság tragédiája, véli Taubes, és hivatkozik Hóseás egyik próféciájára, mely szerint: „Mikor még gyermek volt Izráel, megszerettem őt, és Egyiptomból hívtam ki az én fiamat. Amint hívták őket, úgy mentek el előlük: a Baaloknak áldoztak és a bálványoknak füstöltek (...) Mert az én népem átalkodottan hajlandó elfordulni tőlem. Ha hívogatják is őt a magasságos Istenhez, senki nem indul meg rajta. Miképpen adnálak oda Efraim, szolgáltatnálak ki Izrael! Miként adnálak oda, mint Admát, tennélek olyanná, a milyen Seboim? Megesett bennem az én szívem; fellángolt minden szánalmam!”
Ezért lehetséges egyáltalán történelem, mert „Isten szabadságot akart, s mert a világ ősmisztériuma, a világ ősdrámája egyúttal a szabadság misztériuma és drámája is” - mondja Teubes. Az ember a szabadság helye, és egyben a harc helye is, amely élet és halál, idő és örökkévalóság között zajlik. „A történelem lényege a szabadság” - véli Taubes. Csak a szabadság csinálhat történelmet, ez emeli ki az emberiséget a természet körforgásából. A szabadság első megnyilvánulása az a lényegi „nem”, amit az ember az első isteni parancsra adott. Ez a „nem” szükségképpen „nem” kellett hogy legyen. A bűn teremti meg a történelmet De a szabadságnak két formája létezik, az egyéni, individuális és az abszolút szabadság, és ez a kettő soha nem érvényesülhet egyszerre. Taubes tagadja az abszolút szabadság megvalósíthatóságának lehetőségét. Csak az individuális szabadság számára kínálkozik egyeben lehetőség az érvényesülésre, mégpedig az, hogy felismeri, hogy szabadsága csak földi szabadság, az időben és nem az örökkévalóságban érvényesülő szabadság. Az emberi történelem tulajdonképpen nem más, mint egy hosszú pillanat a teremtés és a megváltás közötti pillanat, amelyben az abszolút szabadság nem valósulhat meg, amely pillanat a végességről és a halálról szól. A teremtés és megváltás közti időben lezajló emberi élet csak az egyéni, individuális szabadságot mondhatja magáénak. Az örökkévalóságban viszont majd megismerhető lesz az abszolút szabadság, amely az örökkévalóságban egyben meg is valósul. Erre az eljövendő, de még nem jelenlevő szabadságra irányul az apokaliptika kérdése, nem pedig az emberi életben megtalálható korlátolt szabadságra. A véges emberi életben tehát véges emberi szabadsággal rendelkezünk, hatalmunk abban áll, hogy felismerjük helyzetünket, és nincsenek kétségeink azzal kapcsolatban, hogy ez a világ a halál martaléka lesz, hogy ez a világ végességre ítéltetett. Ámen
