„Mert úgy van ez, mint amikor egy idegenbe készülő ember hívatta szolgáit, és átadta nekik vagyonát. Az egyiknek adott öt talentumot, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet, kinek-kinek képessége szerint, és elment idegenbe. Az, aki az öt talentumot kapta, azonnal elindult, vállalkozásba fogott velük, és nyert másik ötöt. Ugyanígy az is, aki a kettőt kapta, nyert másik kettőt. Aki pedig az egyet kapta, elment, gödröt ásott a földbe, és elrejtette ura pénzét. Hosszú idő múlva aztán megjött ezeknek a szolgáknak az ura, és számadást tartott velük. Eljött az, aki az öt talentumot kapta, odavitte a másik öt talentumot, és így szólt: Uram, öt talentumot adtál át nekem: nézd, másik öt talentumot nyertem. Ura így szólt hozzá: Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, menj be urad ünnepi lakomájára! Odament az is, aki a két talentumot kapta, és ezt mondta: Uram, két talentumot adtál át nekem: nézd, másik két talentumot nyertem. Ura így szólt hozzá: Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, menj be urad ünnepi lakomájára! Odament hozzá az is, aki az egy talentumot kapta, és ezt mondta: Uram, tudtam, hogy kérlelhetetlen ember vagy, aki ott is aratsz, ahol nem vetettél, és onnan is gyűjtesz, ahová nem szórtál. Félelmemben elmentem tehát, és elástam a talentumodat a földbe: nézd, itt van, ami a tied. Ura így válaszolt neki: Te, gonosz és rest szolga, tudtad, hogy ott is aratok, ahol nem vetettem, és onnan is gyűjtök, ahova nem szórtam? Ezért el kellett volna vinned a pénzemet a pénzváltókhoz, és amikor megjöttem, kamattal kaptam volna vissza azt, ami az enyém. Vegyétek el tőle a talentumot, és adjátok annak, akinek tíz talentuma van! Mert mindenkinek, akinek van, adatik, és bővelkedni fog; attól pedig, akinek nincs, még az is elvétetik, amije van. A haszontalan szolgát pedig vessétek ki a külső sötétségre: ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás.”
„Csak az a vég - csak azt tudnám feledni!” - így kiállt fel a főhős Madách Imre „Az ember tragédiája” c. művében. Mire gondolhatott az író, mikor papírra vetette ezen sorokat? Saját halálára? Szerettei és hozzátartozói elmúlására? Vagy egyszerűen csak a világ végére, annak pusztulására?
Kedves testvéreim az Úr Jézus Krisztusban! Szentháromság utáni utolsó vasárnap az örök élet vasárnapja. Ezen a napon hangsúlyosabban kell elgondolkozzunk életünk véges voltáról, saját elmúlásunkról, mint ahogy földi zarándoklatunk értelméről, annak céljáról. Ha nem lenne reménységünk az örök élet felől, mi keresztények nagyon kiszolgáltatott helyzetbe kerülnénk. A világ, melyben élünk, elég sok aggodalomra ad okot. Katasztrófák, környezetszennyezés, terrorizmus, biológiai és atomfegyverek, és sorolhatnánk tovább. És ebben a világban kell nekünk bizonyságot tennünk Jézus Urunkról, a krisztusi szeretetről, megértést és békességet hirdetni. Nagyon sebezhetőek és szánalmasak lennénk, ha csak ebben a világban reménykednénk. Bátor kiállásra éppen az ad alapot, hogy ezen világ nem végső otthonunk, hanem zarándoklat a mennyei otthon felé.
És hogy ezen földi életünknek igenis nagy tétje van, az felolvasott példázatunkból is kiviláglik. Hosszú idő után, a gazda számadást tartott a szolgáival és számon kérte rajtuk kiosztott vagyonát. Volt, aki okosan forgatta a neki adott vagyont és gazdag jutalomban részesült, volt aki elásta és nem törődött többé vele, mintegy tehermentesítette magát minden felelősség alól.
Az első szembetűnő mozzanat, hogy a szolgáknak nem saját vagyonukból kell vállalkozniuk, hanem „ajándék tőkével” indulhatnak. Nekik már csak a befektetés kockázatát kell vállalniuk. Isten sosem indít minket üres kézzel a hit útján, hanem gazdagon megáld azon tulajdonságokkal, talentumokkal, melyekkel embertársainkat szolgálhatjuk. Ne kérkedjünk tehát soha tehetségünkkel, adottságainkkal, hiszen ha jobban megvizsgáljuk őket, könnyen észrevesszük, hogy Istentől származnak mind. Vannak adottságok, melyekkel eleve születünk, másokat Isten formálja ki bennünk életünk során, akár egy ügyes szobrász, aki vésőjével lefaragja a fölöslegest, világos formát ad az árnyalatoknak. De ezek nem öncélúak, hanem azért vannak, hogy embertársainkat szolgálhassuk velük és megvalósíthassuk az egyetemes papságot: olyan közösséget, melyben senki sem önmagának él.
Példázatunkban a gazda azon talentumok sorsát kérte számon, melyeket ő ajándékozott saját vagyonából. Isten nem a mi érdemeinket, vagy személyiségünket fogja megítélni, hanem a Tőle kapott hitet és hitéletünket fogja megítélni: Ibsen egyik drámájának a főhőse, Peer Gynt, megpróbálja megtalálni személyiségének magvát, igazi valóját, de minél mélyebbre próbál lelkébe tekinteni, mint a hagymáról a különböző rétegek, úgy mállanak le személyiségének különböző rétegei, és nem találja sehol önmagát. Ha. nem teremtettségében szemléljük az embert, végső vonatkozásban ilyen ürességgel találjuk magunkat szemben. Minden ember egyedi, Isten teremtménye. De vigasztaló tudni, hogy Isten nem személyiségünket, vagy az általunk úgymond „kitermelt” - kvalitásokat fogja megítélni, hanem a Tőle ajándékba kapott talentumok sorsát fogja rajtunk számon kérni.
Az egyházatyák egyik mondása szerint: „Amit nem tudsz megtenni, azt megbocsátja Isten. De amit nem akarsz megtenni, arra nincs bocsánat.” Ha ebből kiindulva nézzük a harmadik szolga esetét, megállapíthatjuk, hogy a félelem bénította meg cselekvőkészségét. Ahogy ő mondja: „Uram, tudtam, hogy kemény ember vagy”. Nem kamatoztatta talentumát, hanem becsomagolva elrejtette. Kevés az Istennel való kapcsolatban az, hogy félem Őt, de nem szeretem. Az ilyen Isten gondoskodása abból áll: hogyan tudja az embert büntetések által megjavítani. Teremtménye azonban javíthatatlan és nagy csalódás Isten számára.
A talentum nagy pénz volt Jézus korában. Tulajdonképpen súlymérték volt: 1 talentum 34,5 kg aranynak vagy ezüstnek felelt meg. Nem ok a tétlenségre, ha valaki kevesebbet kapott, mint a másik. Isten nem fukarkodik adományaival. Mindenki kap bőven, többet, mint amennyi üdvösségéhez okvetlenül szükséges. Egyháztörténetünk kimagasló alakjai többsége egy talentummal rendelkezett mégis gazdagon szolgálta vele Krisztus egyházát.
A harmadik szolgát nem csupán a restség és tétlenség jellemzi, hanem a hamis biztonság, bizonyosság keresése. Hiszen az elásott talentum nem veszhet el, bármikor elővehető - igaz sok haszon sincs belőle. Nem meri vállalni a befektetés kockázatát. Márpedig hinni mindig kockázatot, rizikóvállalást jelent. Nem tudhatom, ha talentumaimmal másokat szolgálok, annak milyen eredménye lesz. Sokszor csak az örökkévalóságban láthatom meg munkám gyümölcseit. Ugyanakkor sebezhetővé válok mások számára. Kockázat vállalás ez kívül és belül is, melyet egyedül az Istenbe vetett bizalom alapozhat meg. Egy teológus mondta: „Hinni annyit jelent, mint megtalálni azt a másikat, aki megtart engem”. Érdekes megfigyelnünk, hogy az első két szolga nem veszítette el, befektette talentumait, hanem gazdagon kamatoztatta őket. Érdemes volt kockáztatniuk.
A példabeszéd lényege nem az Úr hazaérkezésének ideje, hanem az elszámolás bizonyossága. Ennek alapja pedig a felülről kapott tulajdonságok és indíttatások élővé, hatékonnyá tétele. Munkácsy Mihály 1880-ban olyan hatalmas elánnal fogott bele Krisztus Pilátus előtt c. képének megfestésébe, hogy kénytelen volt megszakítani a lázas munkát, s fürdőkúrára kényszerült. Ám alig várta, hogy visszatérhessen festményének folytatásához -, ezt írta feleségének: „Sokszor, gondolok Krisztusomra. Azért gondolok rá, mert nem lehet tőle szabadulnom, mint egy felöltőtől, melyet levetünk, ha melegünk van. Nem lehet egy olyan eszmétől, melyben egy idő óta élünk, s melyben mindencáron el akarunk mélyedni. Nem szabad, hogy az ember hosszú ideig hagyja hűlni az inspirációt, amilye van, mert nincs más olyan érzékeny, gyönge láng, mint az ihlet, melynek az ember sohasem sejtheti tartalmát, és amelynek irányát a legkisebb fuvallat is kitérítheti.”
Valóban, a megvilágosodás és ihlet pillanatait élő módon meg kell őrizünk, s ez nem csak a művésztől, hanem minden kereszténytől állhatatos munkát követel.
Tartsuk hát mindig szem előtt az elszámolás bizonyosságát. Ádám felkiáltását Madách művében úgy módosíthatnánk: „Csak az a vég, csak azt ne felejtsem el soha!” Mert az hazaérkezés, átváltozás, testünk feltámadása, Isten színelátása lesz. Az elszámolás napja egyben a beteljesedés, az újjáteremtés, az örök élet első napja is lesz, ahogyan a Jelenések könyvében is olvashatjuk: „Íme az Isten sátora az emberekkel van, és ő velük fog lakni, ők pedig népei lesznek s maga az Isten lesz velük; és letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak” (Je121, 3b-4)
Földi életünkben pedig kamatoztassuk gazdagon adottságainkat. A talentum a szeretet forgótőkéje. Csak akkor kamatozik, ha szétosztjuk. Csak odaadás által hoz gyümölcsöt. Puszta Sándor „Donum” (Ajándék) c. verse egyszerűen fejezi ki ezt a gondolatot:
Kaptál egy arcot apád anyád arca
Kaptál egy nevet hordozd becsülettel
Kaptál egy kezet ne ereszd el ne ereszd el
Kaptál egy szívet igazíts rajta ha tudsz
Kaptál egy világot javíts rajta ha tudsz
Kaptál egy életet viseld el ha tudod
Kaptál egy napot még mindent jóvá tehetsz.
Ámen
