Emlékezzetek csak, és piruljatok, szívleljétek meg ezt, ti hűtlenek! Emlékezzetek az ősrégi dolgokra, mert én vagyok az Isten, nincs más, Isten vagyok, nincs hozzám hasonló!
Szeretett Testvérek a Krisztus Jézusban…!
Pénteken /2002-12-20-án/ az utcán figyelemre méltó volt a hangulat, talán azért, mert aznap mentek a diákok ebben az évben utoljára iskolába… Élesen él emlékezetemben hatodikos általános iskolás korom téli szünetének első délutánja. Közvetlenül az iskolai karácsonyi ünnepség után hazaindultam a hó borította utcákon, de a már megtisztított járdán. Hazaérve pedig elővettem a mikulás csomagomat, melyet spórolósan félretettem arra az emelkedett pillanatra, amikor már nem nyomasztottak az iskolával kapcsolatos gondok. Ebből a több napja félretett mikuláscsomagból elővettem azt ez egy szem narancsot, melyet erre a pillanatra tartogattam, és a jól befűtött szobában elégedetten gondoltam arra, hogy még előttem a karácsony és a szilveszter, sőt utána is még három nap van a szünetből. A szabadság bár korlátozott volt, mégis olyan jó érzéssel töltött el, melyre máig pontosan emlékszem. Ha ma arra kérne valaki, nevezzem néven az ilyen és ehhez hasonló élményeket, azzal a szóval válaszolnék, mely az ószövetség nyelvén kifejezve így hangzik: böráká. Többnyire áldásként szokták fordítani, de nem csak áldást jelent. Hakim Bey, szufi misztikusok jó ismerője, kutatója írja: „Az áldás a képzelőerő műve. Akárhányan vesznek belőle, jut is, marad is. Sőt, minél többet vesznek el, annál több lesz az áldás. Mert a lelki javak nem a kereslet, kínálat törvényei alapján működnek, mint az anyagi javak. Minél nagyobb a kereslet a lelki javak iránt, annál nagyobb a kínálat. Mert a baraka termelődése - generálódása végtelen.”
Minden nép, minden közösség keresi az áldás kifejezésére legalkalmasabb eszközt. Ezek persze sokban különböznek egymástól. De azért mind között közös az, hogy kifejezésre akarja juttatni ezt a tartalmat, melyet a héber nyelv, az ószövetség nyelve Barakának nevez. Ennek az áldásnak vagy Barakának a bemutatására vállalkozott … német filmrendező, amikor a Baraka különböző megnyilvánulásait igyekezett bemutatni, megjegyzem nagyon látványos módon. Minden kultúra, közösség saját környezetében kiemel egy eszközt, mely a közösség egyénei számára a baraka kézzelfogható jele, sőt néha maga a baraka, vagyis az áldás. Pápua Új-Guineában, malájföldön ez a bétel dió. Az Andokban a koka cserje, Észak-Amerikában ez a dohány, Kelet-Ázsiában a tea. Lehetne még sorolni a példákat, de talán ennyi is elég ahhoz, hogy világosan lássa mindenki, miről beszélek. Izrael népe számára pedig a bor volt és bizonyos értelemben maradt is a baraka jelképe. Az úgynevezett széder estén a negyedik pohár bornak nem véletlenül áldás pohara a neve. A vacsorán részt vevők tulajdonképpen nem is egyszerűen bort, mint Isten ajándékát veszik magukhoz, hanem magát az áldást: azt isszák, szürcsölik és öntik magukba. Jézus az utolsó vacsorán ezt - a széder este negyedik poharát, az áldás poharát nevezte saját vérének. Tehát ezen a közvetítőn keresztül lehet vele, mint a megtestesült, emberré lett Isten Fiával, a földre szállt áldással, földre szállt mannával érintkezésbe lépni, vele egységbe kerülni, az Ő részévé válni. Így Karácsony előestéjén, ádvent negyedik vasárnapján, amikor Jézusnak, a földre szállt áldásnak megünneplésére készülünk, fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogyan fejezi ki ez a kultúra, mely körülvesz bennünket, melynek minden rezdülését és válságát a bőrünkön kell, hogy érezzük, nos, milyen eszközzel igyekszik kifejezni ezt az áldást, hogyan próbálja érezhetővé, tapinthatóvá, sőt ízlelhetővé tenni? Egy olyan eszközön keresztül, mely nemcsak nem hiányozhat az ünneplés legelemibb fajtájából sem, de egyenesen szinte azonos vele: ez pedig a cukor. Már mikuláskor berobban a cukor: minden gyermek cipőjében ott a cukorban való dúskálás, de folytatódik az ádventi naptárral, mely kiváló módszer a gyerekek cukorra vagy csokoládéra való rászoktatására. Aztán mindez kicsúcsosodik a karácsonyfával, melyről persze nem hiányozhat a cukor, ahogy már régóta nem hiányozhat, hiszen ha a legrémesebb háborús időkre gondolunk, a karácsonyfára akkor is került cukor, még ha a legegyszerűbb, a „szalon” változatról volt is szó. És folytathatjuk a sort a karácsonyi édességekkel. Aki az áldást érezni, ízlelni akarja, egyen cukrot: így szól hozzánk ez a kultúra, melyben élünk. Ezzel a felhívással tessékel bennünket előre az ünnep úgymond helyes és bevált módjai felé - eléggé ellentmondást nem tűrő módon. Andy Warhol önéletrajzi ihletésű könyvében /az Andy Warhol filozófiájában/ elmondja, hogy gyerekkorában az édesanyja egy-egy szelet csokoládéval jutalmazta „minden befejezett oldal után a kifestőkönyvében”. Lehet-e ezek után csodálkozni azon, hogy ezt írja: „Előveszek vacsorára egy nagy szelet húst, aztán épp mielőtt elkészülne, nem állom meg, és megeszem egy lekváros kenyeret, mert valójában erre vágytam… valójában mindig ugyanarra vágyom: a cukorra.” Hányan és hányan vannak ezzel ugyanígy: és nyilván ugyanúgy cukorral vagy csokival jutalmazták őket gyermekkorukban. Azután, hogy az emberek felnőnek, már magukat és persze gyermekeiket jutalmazzák ugyanígy. William Dufty híres könyvében a „Cukor Blues” -ban egyenesen cukorfüggésről beszél, ugyanúgy ahogy beszélnek alkohol vagy nikotin, vagy éppen kábítószer függőségről. A világ cukor fogyasztása folyamatosan nő. Szinte minden kész, vagy félkész élelmiszerbe tesznek cukrot, közben pedig rosszak, vagy egyre rosszabbak a népegészségügyi adatok. Azt mondják, ha Indiában annyi cukrot ennének az emberek, mint Európában, egészségügyileg kezelhetetlen állapotba kerülne az ország. Mert a cukor nem csak a fogakat rontja és hizlal, ahogy a legtöbb kortársunk gondolja, hanem egyenesen méreg. Nyilván sosem gondoltuk azt, hogy sok cukor egyenlő sok áldással, de mégis mivel fejezzük ki a megtestesülés csodájának áldást osztó, hétköznapi világunkba való belépését? Testben és lélekben egyaránt beteg ez a kultúra, melyben élünk. Ahogy december során haladunk a csoki mikulás dömpingből a közel 30 féle szaloncukor választékáig, egyre erősebb bennem ez az érzés. És minél erősebb bennem ez az érzés, annál inkább világosan látom, hogy a kereszténységnek egy ebből kivezető alternatívát kell nyújtania. Ezért emlékezzünk meg a régi dolgokról, - ahogy Ézsaiás próféta mondja - mert megújulni, erőt meríteni csak a régi ismerete alapján lehetséges. Emlékezzünk, és ne feledkezzünk el arról, ami Krisztus születésétől idáig, a mi időnkig húzódik. Emlékezzünk, hogy Isten áldását adhassa, mert Ő áldást ad, de nem a cukor által, hanem a kenyérben és a borban. És ennél nem kell több. Nem kell ízesebb annál, amit a kenyér és a bor adhat. Emlékezzünk erre a régi dologra, és vegyük eszünkbe, hogy nem mi jutalmazunk, sem egymást, sem magunkat, hanem egyedül Isten, és nincs több, és nincs hozzá hasonlatos. Ámen
