Íme, élt egy ember Jeruzsálemben, akinek Simeon volt a neve. Igaz és kegyes ember volt, várta Izráel vigasztalását, és a Szentlélek volt rajta. Azt a kijelentést kapta a Szentlélektől, hogy nem hal meg addig, amíg meg nem látja az Úr Krisztusát. A Lélek indítására elment a templomba, és amikor a gyermek Jézust bevitték szülei, hogy eleget tegyenek a törvény előírásainak, akkor karjába vette, áldotta az Istent, és ezt mondta: „Most bocsátod el, Uram, szolgádat beszéded szerint békességgel, mert meglátták szemeim üdvösségedet, amelyet elkészítettél minden nép szeme láttára, hogy megjelenjék világosságul a pogányoknak, és dicsőségül népednek, Izráelnek.”
Szeretett Testvérek...!
Két napja a város szélén különös jelenségre lettem figyelmes. Először azt hittem, egy illegális szemétlerakat. De ahogy közelebbről megnéztem, rájöttem, hogy nem akármilyen leletre bukkantam. Feldarabolt, különböző méretű fenyőfák voltak, mellettük össze-vissza kartondarabok, rajtuk számok. Először nem esett le a tantusz - ahogy mondani szokták. Mi lehet ez, gondoltam, de végül összeállt a kép. Olyan eladásra szánt karácsonyfák voltak, melyektől az árusoknak nem sikerült megszabadulni. Valószínűleg azért, mert túl nagyok voltak és drágán adták őket. Amikor már nyilvánvalóvá vált az eladók számára, hogy nem tudják őket elsózni senkinek, akkor ahelyett, hogy nagylelkűen odaadták volna valakinek, vagy otthagyták volna, inkább kivitték a Nagyerdőbe, és fűrésszel feldarabolták – gondolván, nehogy valaki rátaláljon és véletlenül még használni is tudja karácsonyfa gyanánt: nem! Jól feldarabolták 30 cm-es darabokra.
Történt már ilyen, ráadásul nagyobb méretekben: öntöttek már kávét az óceánba azért, mert nem tudták eladni. De találkozni a kapzsiságnak és kicsinyességnek ezzel a formájával, valahogy felkavart, és talán azért is, mert karácsonyhoz kapcsolódik. Mert a karácsonyhoz, a karácsony lényegéhez, szelleméhez képest különösen nagy volt a kontraszt. Nem kell különösebben éles fantázia annak elképzeléséhez, hogy milyen volt azoknak a karácsonya, akik ezt tették megmaradt fenyőfáikkal.
Egy másik esettel hadd folytassam: Elképesztő, hogy mi történt Nápolyban az idei ádventben: a város főteréről ellopták a mindenki karácsonyfáját. Hoztak egy újat, szépen azt is feldíszítették, mire azt is ellopták. Első kérdésem: Kinek jut ilyen eszébe? Ha ez nálunk történne meg, én nagyon szégyellném magam.
Csupán két esemény, mely karácsonyhoz kapcsolódik, és mindkettő a becstelenség mélységeit sejteti, és azt mutatja, hogy a legszentebbhez, a legmagasztosabbhoz is kapcsolódhat gyalázatos emberi magatartás. Még a mindenki számára leginkább tisztelt dolgokat is meg lehet becsteleníteni.
Szörnyű ez a bűnnek való kiszolgáltatottság! Képletesen szólva a tiszta, a szent olyan, mint egy fehér abrosz, drapéria: minden meglátszik rajta. Egy koszos kéz lenyomata, pacák, zsírfoltok, borfoltok - minden. Ha valami tiszta és ártatlan, csak akkor tud annak megmaradni, ha kellő védettséget élvez: ha tisztátalan, mohó kezek nem tudják elérni.
Máté evangéliumában van szó arról, hogy nem szabad gyöngyöket disznók elé vetni: Mert nemcsak a gyöngyöket falják fel, hanem azt is, aki odaszórta. Ez, mint életigazság nem szó szerint igaz: de képletesen nagyon is.
Azok, akik svéd mintára úgy határoztak, hogy kiosztják a középiskolások között Kertész Imre „Sorstalanságát”, rosszabbat tettek, mintha nem csináltak volna semmit. Tegnapi hír volt, hogy Hódmezővásárhelyen megtaláltak néhány széttépett példányt a Nobel-díjas regényből. A Kossuth Rádió a déli krónikában pedig bemondta az elszomorító hírt. Hogyan érinthette ez a máig is üldöztetésektől félő Kertész Imrét? És hogy érintette mindazokat, akik tényleg büszkék rá, hogy végre van magyar irodalmi Nobel-díj? Én csak annak adtam volna, aki kéri. És akik hozzám hasonlóan ismerik és komolyan veszik Jézus felszólítását: hogy ne szórj disznók elé gyöngyöt, azok gondolom egyetértenek.
A gyöngyök és disznók példájában persze van egy olyan fontos elem, melyet nem szabad figyelmen kívül hagyni: az egyik a legfelsőbb szintjét, a másik a legalsóbb szintjét jelképezi a társadalmi hierarchiának De ez nem azt jelenti, hogy akiket szociális értelemben nagy távolság választ el egymástól, azok maradjanak is úgy, hanem inkább azt, hogy: aki reflektorfénybe kerül, számoljon vele, hogy foltot ejtenek a tisztaságán.
A szent és tiszta nem maradhat meg annak, ami, csak ha névtelenség, inkognitó védi. Ha nem vagyunk tisztában ezzel, akkor nem értjük a karácsonyi történetet sem és a folytatást sem. Isten a megalázott helyzetben lévő József és Mária közösségébe lép be, mint újszülött gyermek és ennek a csodának csak periférikus figurák a szemtanúi: pásztorok, keleti pogány csillagjósok. Majd Jézus templomban való bemutatásakor egy halálát váró aggastyán, Simeon lép elő és méltatja a gyermek megszületésének eseményét. Történik, van emberi válasz az Isten egész világot felforgató döntésére, de csak a világ peremén élők részéről. A periféria veszi észre csak a változást, és ad értékelést a nagy eseményről. A központ, a fejesek mit sem tudnak az egészről. A figyelem középpontjában, a reflektorfényben élők számára semmi nem történt.
Jézus Krisztus a világ peremén születik és a peremhelyzetben élők számára mutatkozik meg, majd végül ismét a peremre, a szélre, a golgotára szorítják ki. Ha tudjuk hogy Jézus a világ peremén volt születésekor és halálakor is, ez azt kell, hogy jelentse számunkra, hogy a világ peremvidéke a hit normális helye. (Lásd Vályi Nagy Ervin) Vagyis a lényeges dolgok nem reflektorfényben zajlanak. D. von Oppen mondja, hogy a kívülállók közelebb állnak a jövőhöz, mint a rend őrei. Ennek a nehezen felismerhető igazságnak a jelképe Simeon, az aggastyán. Semmilyen más oka nincs peremre szorultságának, mint kora. Nem tudunk meg róla többet, mint azt, hogy igaz (azaz caddík), és istenfélő volt. Továbbá azt, hogy várakozásban élt, mert égi sugallat tudatta vele, hogy addig nem hal meg, amíg meg nem látja a Messiást. Ez az egyetlen remény tartotta életben. Jézus megpillantására várt, és amikor megtörtént, az az esemény volt földi életének utolsó állomása. A Simeon által elmondott prófécia pedig egyrészt visszapillantás Isten népének történelmére, másrészt előretekintés a cél felé. Előretekintés arra, mi lesz a most megszületett Messiás működésének eredménye: mit fog tenni a messiás:
A pogányok világossága lesz. Így kétezer év elmúltával elmondhatjuk, hogy ha voltak a krisztushitre jutásnak akadályai, soha nem abból adódtak, hogy Jézus nem adott elég világosságot a pogányoknak, hanem inkább abból, hogy az egyház, mint politikai szervezet, eltakarta ezt a fényt. Gondoljunk például azokra a Jezsuiták által létrehozott, bennszülöttek számára létesített telepekre, melyek 1610-től egészen 1750-ig fennálltak, és a világpolitika - a spanyol és portugál uralkodók közötti nézeteltérés - martalékai lettek. Az erről készített film; Misszió - címmel éppen a napokban ment - talán többen megnézték. A pogányok világossága és Izrael dicsősége: nem szégyene, melyet el kellene hallgatni, hanem dicsősége. Bár hosszú volt az út idáig, de a huszadik századra már az a jellemző, hogy az izraeliták magukénak tartják, sőt visszakövetelik maguknak Jézust. Marc Chagall „Fehér keresztre feszítés” című festménye talán az egyik legjobb példa, vagy Martin Bubernek azon kijelentése, hogy Jézus volt a legnagyobb zsidó. De a dicsőség szó egy ószövetségi ember számára felidézte a pusztai vándorláskor megmutatkozó isteni jeleket: a füstfelhőt és tűzoszlopot. De immár ez az isteni dicsőség nem füstfelhő alakjában jelenik meg, hanem emberi testben.
Így kell magunk előtt látnunk Simeont, amint elébe megy a házaspárnak és átveszi tőlük a gyermeket. Az élet vége így lesz számára boldog révbe érkezés is. Ezt a világosságot nem szükséges reflektorfénybe állítani, mert nem csak nincs rászorulva, de tisztaságának védelmében így a helyes és jó. A szent család, ha ma történne az első karácsony, nem villognának vakuk, és nem nyüzsögne újságírók hada a megszületett Isten fia körül. De az az esemény, melyről akkor csak néhány - a világ peremére szorult tanú tudott, egész világot átformáló expedícióvá vált. Krisztus Testévé, az egyházzá. És ebben a hosszú folyamatban lényegét, bizonyos értelemben a tisztaságát is, mindvégig megőrizte. Legyen ezért a Szentléleknek hála, akit befogadni annyi, mint a rejtettség és megmutatkozás titkait megismerni. Ámen
