Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket elhatározása szerint elhívott. Mert akiket eleve kiválasztott, azokról eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez, hogy ő legyen az elsőszülött sok testvér között. Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.
Szeretett testvérek…!
Mialatt világi fórumokon jobbára mást sem hallunk, mint azt, hogy mi döntünk, a mi szavazatunk és a mi véleményünk sok mindent eldönthet. A szószékről olyan ige hangzik fel, mely eleve elrendelt Isteni döntésről szól. Két egészen más üzenet. Az egyik szerint mi döntünk, a mi odaállásunk akár el is döntheti ügyek kimenetelét, a másik vélemény szerint lényegében nem mi döntünk, hanem csak felismerhetjük, hogy a döntés megelőz bennünket. Két homlokegyenest más nézőpont, más irány. Nyugodtan azt is mondhatnánk, hogy ez két egymástól teljesen különálló, egymással nem érintkező világ és semmi szükség arra, hogy ütköztessük őket. De másként is lehet gondolkodni. Mert nem vagyok meggyőződve arról, hogy mindenki, aki ma itt ül a templomban, ne kerülne ellentmondásba akkor, amikor megpróbál - a lutheri értelemben - két világ polgáraként élni.
Az evangélikus egyház véleménye jóllehet nem az eleve elrendelés fogalma körül rajzolódik ki, hanem Luther egyik legjelentősebb teológiai művének címe nyomán, mely szolga akaratról beszél, szemben a szabad akarattal.
Röviden az irat keletkezéséről: Erasmust, a legjelentősebb humanista írót rábeszélik, hogy írjon Luther ellen. Királyok, egyetemi tanárok és maga a pápa is bíztatta erre szegény Erasmust, aki azért, hogy ne tartsák lutheránusnak, kénytelen volt végül egy értekezést készíteni, melyben a lényegéről alkotott felfogást, a jó és rossz, bűn és kényszer, szabadság vagy kötöttség, Isten és ember örök problémájáról írt: Értekezés a szabad akaratról címen. Erasmus a tekintélyre és hagyományra alapozva érvelt a szabad akarat mellet és állította, hogy a szabad akarat elismerése nélkül értelmetlenek az olyan kifejezések, mint isteni igazságszolgáltatás vagy isteni kegyelem.
Luther viszont hitében szilárdan állva olyan választ kanyarított, melyben az Erasmus által használt fogalmak szalmalángként lobbantak el Isten fenségességének tüzében. Luther számára a megváltásban való bárminemű emberi közreműködés Isten dicsőségén esett sérelemnek számított.
Leghatásosabb, legplasztikusabb kép, melyet használ az emberi akaratra, a Szolgai Akarat-ra: egy hátasló, mely Isten és az ördög között áll, vagy az egyik, vagy a másik üli meg.
Nagyon meglepődtem nemrég, amikor a perzsa vallás egyik szent könyvében, a Dinkard-ban /annak 6. könyvében/ a következőket olvastam: /szabad fordításban/ "Amikor az ember felismeri, hogy rendeznie kell viszonyát az égiekhez, és önmagát feladva az égiekkel való egységet óhajtja, attól kezdve az égiek védelmezik és gondozzák őt, pontosan úgy, (és most jön a lényeg ) mint amikor egy embernek van egy tehene, nagy reményeket fűz hozzá, kötelet köt a nyakába, kivezeti a földjére, szánt vele, majd tápláló legelőre hajtja, majd estére visszavezeti maga mellé, biztonságos helyre." Majd így folytatódik a Dinkard traktátusa: "Minden embernek napjában háromszor fel kell tennie magában a kérdést: vajon Isten csapatához tartozom, vagy az ördögéhez?"
Néhány apró különbségtől eltekintve nagy mértékű hasonlóságot mutat a két metafora. Az egyikben ló szerepel, a másikban tehén, de mindkettő az égi hatalom vezetését ember és igásállatának kapcsolatához hasonlítja. Kizárhatjuk azt a lehetőséget, hogy Luther ismerte volna ezt az ókori perzsa traktátust, inkább arról beszélhetünk, hogy Luther - tudtán kívül érvelésében egy nagyon régi perzsa gondolat párhuzamosát alkotta meg. A perzsa vallás szemléletére jellemző, hogy az embert, a Jó és a Gonosz, Isten és ördög, /Ahurmazd és Ahrimán / küzdőterének tartja. Ez a Biblia világán kívüli gondolat aztán mélyen hatott a zsidóságra is és például Jób Könyvében, Dániel Könyvében, Zakariás Könyvében, Jelenések Könyvében találkozhatunk vele. Egy mennyekben lezajlott egyezség, bizonyos előre megírt forgatókönyv feltételezése: ez a ió jellemzője. Egy fejünk feletti egyezkedés gondolata nyomasztó, sőt kétségbeejtő is lehet. Mégis szembe kell néznünk azzal, hogy hitünket meghatározó jelképek között ott szerepel az ún. törvényszéki metafora: Lukács Ev. 22,31-ben ez áll: "Simon, Simon, íme, a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát..." Mintha Jób könyvének alkuja ismétlődne meg... Valós emberi tapasztalat keres ezekben a jelképekben magyarázatot arra, hogy néha megmagyarázhatatlanul eltérő életutat futnak be valaha - látszólag legalábbis - azonos esélyekkel induló emberek. Egy derékba tört életút láttán az emberek joggal keresnek magyarázatot: általában van is magyarázat, nagyon is evilági. De nem minden esetben. És ha szomorúságunk nem talál okokat, és értelmünk nem tud kapaszkodókat nyújtani annak elhordozásához, hogy a nekünk fontos emberek élete ki van szolgáltatva a romlásnak, a romboló erőknek, akkor kaphatunk támaszt Pál apostoltól, az Ő szavaiból: "Tudjuk, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van." Mekkora a teherbírása ennek a szónak: minden? Nincs az a lelki teher, melyet ne bírna elhordozni, melyet ne tartana meg. Mert ha van a szolga akaratnak, a predesztinációnak, az eleve elrendelésnek pozitívuma, akkor ebben a teherbírásban áll, ebben ragadható meg. De amit Pál mond, éppen az ellentéte annak, amiben a kálvinista puritánok hittek, tudniillik, hogy Isten eleve elrendelésének meg kell látszódnia a polgári életforma keretei között is. Azaz aki üdvösségre van kiválasztva az földi serénykedéseiben, evilági aszkézisében /Max Weber / önkéntelenül meg kell hogy mutatkozzon. Ravasz László püspök szavaival: "A jótett a megpecsételése a kiválasztottságnak." Pál mondata éppen azt sugallja, hogy bármilyen történést is kell elszenvednie a hívő embernek, az a javára van. Nem azt mondja Pál, hogy az üdvét szolgálja, mert nem arról van szó, hogy még a szenvedéseken, csapásokon keresztül is formál Isten, hanem arról, hogy semmi sem szakíthat el minket az Isten szeretetétől. Mert Isten már döntött. Életünknek nem az a tétje, hogy Isten végül úgy látja-e, hogy megérdemeljük az életünket és átjuthatunk-e az örökkévalóságba, hanem az, hogy felismerjük-e, hogy Isten és köztünk lévő szeretet köteléke elszakíthatatlan. És lényegében ennek felismerése a hit és nem más.
Ezt a huszadik században legmeggyőzőbben a svájci teológus, Karl Barth képviselte. Hiába élcelődött - egyébként nagyon szellemesen vitapartnere - Emil Brunner Barth predesztinációs tanán: "Nincs lehetőség a kárhozatra. Mert a döntés megtörtént Jézus Krisztusban - az egész emberiségért. Hogy tudják, vagy nem, hogy hiszik, vagy nem, az nem fontos. Olyanok ők, mint azok, akik elpusztulnak egy viharos tengeren. De aztán kiderül, hogy ebbe a tengerbe nem fulladhat bele az ember. A víz sekély, lehetetlen belefulladni. De ők ezt nem tudják."
A kortárs opponens élcelődése azonban nem jogos. Mert igazat kell adnunk Barthnak éppen Pál apostol felolvasott szavai alapján, hogy "Amennyiben az eleve elrendelés NEMet foglal magában, az nem az emberiség ellen kimondott "nem". Amennyiben kizárást és elvettetést foglal magában, nem az emberiség kizárása és elvettetése. Amennyiben a kárhozatra irányul, az nem az emberiség kárhozata és halála. Barth szerint tehát nincs kárhozatra predesztináltság. Mert minket Isten eleve ismert. És eleve el is rendelte, hogy azok az Ő fia ábrázatához hasonlóak legyenek. Mert eleve erre teremtett, rendelt minket és ezért elhívott, és ezért meg is igazít és egykor meg is dicsőít. ÁMEN
