De mivel az Isten mind e mai napig megsegített, itt állok, és bizonyságot teszek kicsinyeknek és nagyoknak, és semmit sem mondok azon kívül, amit Mózes és a próféták megjövendöltek: a Krisztusnak szenvednie kell, és mint aki elsőnek támad fel a halottak közül, világosságot fog hirdetni a népnek és a pogányoknak.” Mikor pedig ezeket hozta fel védelmére, Fesztusz hangosan így kiáltott: „Bolond vagy te, Pál! A sok tudomány őrültségbe visz.” Pál azonban így válaszolt: „Nem vagyok bolond, nagyra becsült Fesztusz, hanem igaz és józan beszédet szólok. Mert tud ezekről a király, akihez bátran szólok, mert nem hiszem, hogy rejtve volna előtte ezek közül bármi is, hiszen nem valami zugban történt dolgok ezek. Hiszel-e Agrippa király a prófétáknak? Tudom, hogy hiszel.” Agrippa így szólt Pálhoz: „Majdnem ráveszel engem is, hogy keresztyénnyé legyek!” Pál pedig így válaszolt: „Kérem az Istentől, hogy előbb vagy utóbb nem csak te, hanem azok is, akik ma hallgatnak engem, olyanná legyenek, amilyen én is vagyok e bilincsek nélkül.” Ezután felállt a király, a helytartó, Bereniké, és felálltak a velük együtt ülők. Távozóban így beszélgettek egymás között: „Semmi halálra vagy fogságra méltó dolgot nem tett ez az ember.” Agrippa pedig ezt mondta Fesztusznak: „Szabadon lehetne bocsátani ezt az embert, ha nem fellebbezett volna a császárhoz.”
Szeretett Testvérek a Krisztus Jézusban…!
Előző heti Evangélikus Életben megjelent egy bizonyságtétel. Bogjos József vallomása, Andorka Eszter lejegyzésében. A huszonhat éves fiatalember elmondja, hogy nevelőotthonban nőtt fel és milyen kerülők, tévutak után talált el végül Krisztushoz, és tért meg. Miközben olvastam az írást, azon gondolkodtam, hogy kiknek lenne igazán fontos és lényeges, hogy elolvassák a vallomását: leginkább azoknak, akik hasonló helyzetben vannak, mint amilyenben ő volt. Azoknak, akik hasonló kísértésekkel, kihívásokkal, csapdahelyzetekkel kell, hogy szembenézzenek. Aki számára sosem jelentett kísértést a testi erőszak alkalmazása, nem törekedett arra, hogy kigyúrt testével félelmet, vagy épp tiszteletet keltsen, az inkább csak érdekesnek tarthat egy ilyen vallomást. Aszerint, hogy milyen körülmények, nehézségek között élünk, hogy milyen problémák foglalkoztatnak minket, aszerint más-más nyelvet beszélünk. Ritka az olyan pillanat, amikor sikerül átbeszélnünk ezek között a viszonyrendszerek között. Egyik barátom a katonaságból hozott története jut eszembe: Állt a zuhany alatt: mindig kevés volt a zuhanyrózsa. Odaállt elé valaki kigyúrt izomzattal és így szólt: Tünés! Barátom erre naivan annyit kérdezett: miért? Mire a kigyúrt: Én öt évet ültem Tökölön! Mire a barátom: Én meg tizenkettőt Szilágypusztán! Erre a kigyúrt arcán a tisztelet és csodálat vegyes érzései jelentek meg, és másik zuhanyrózsához ment próbálkozni. Ő a Tököli börtönről beszélt, míg barátom egy majorságról, melyen gyerekkora egy részét töltötte. A beszédmód és stílus - a lakonikus tömörség, a maga félreérthető tartalmában meghozta hatását. Onnantól kezdve a barátom komoly tiszteletnek örvendett a kigyúrt és sleppje körében, és rendszeresen gondoskodtak arról, hogy mindig felhozza valaki az étkezőből a vacsoráját. Az ilyen azonban ritka. Többnyire nemhogy megértés, de még jótékony félreértés sincs. Csak elbeszélés egymás mellett. Újszövetségi történetünk egy hasonló helyzet. Két világ találkozik, és arra van kárhoztatva, hogy ne legyen megértés köztük. Az egyik világot Festusz képviseli. Az új Galileai Helytartó. Időszámítás szerint 59-ben, vagy hatvanban nevezte ki Néró császár Félix helyére, aki benősült egy előkelő zsidó családba és ezért tájékozott volt zsidó vallási kérdésekben. Nem így Festusz, aki katonaemberként meglehetősen tájékozatlan volt még. A másik világot Pál apostol, akit a zsidó vallástörvényi hatóságok bevádoltak a római helytartónál. Meghurcoltatásának történetét attól a ponttól láthatjuk, amikor módja van a helytartó előtt előadni védekezését, apológiáját. Ennek a védőbeszédnek a zárómondatai csendültek fel az imént. Védőbeszédét váratlanul Festusz hangos bekiabálása szakítja félbe: A "bolond vagy te Pál, a sok tudomány elvette az eszedet!" Ez a fordítás bizonyos értelemben félrevezető, hiszen először is mániákusnak nevezi Pál apostolt. A mániáról pedig tudnunk kell, hogy eredetileg azt az állapotot jelentette, amikor a múzsa megszállta a költőt és így a költő ihletett állapotba került. Továbbá nem a tudománytól került Pál apostol ilyen állapotba, hanem szó szerint a sok könyvtől, sok olvasástól. Festusz tehát Pál apostol bizonyságtételét látva és hallva arra a véleményre jutott, hogy egy olyan ember szavait hallgatja, akit elragadtatásig felfokozott állapotba került olvasmányai, vagy a költészet hatására. Talán ott van szavaiban minden idők katonájának viszolygása a minden idők humán értelmiségijétől. Nincs sok remény arra, hogy ez a két világ megértse egymást. Paul Tillich és kortársainak történetei kívánkoznak ide, azoké a lelkészeké, akiket az I. Világháború idején a fronton harcoló katonák mellé rendeltek ki tábori lelkésznek, és akiknek át kellett élniük, hogy igehirdetésüket hangos, lejárató megjegyzések, és gúnykacaj kísérte. Nem hitelesség, vagy hiteltelenség a kérdés. Pál apostolnál nehéz lenne bárkinek is bebizonyítania, hogy bizonyságtétele nem hitelt érdemlő. Hiszen annyira azonos volt azzal, amit képviselt, hogy lehetetlenség nála a személyt és a képviseletet különválasztani. Két egymástól nagyon messze álló világ: egy római katonatiszt és egy rabbiból lett hittérítő, nem lehet csodálkozni, hogy nincs közös pont, miként Jézus és Pilátus között sem volt. Megváltónk és Pilátus beszélgetése is megrekedt azon a ponton, hogy: "mi az igazság?" Pál szerencséje, hogy kihallgatásán jelen vannak olyan személyek, akik számára nem teljesen érthetetlen az, amiről beszél: sőt kifejezetten közeli. II. Agrippáról van szó, Nagy Heródes dédunokájáról, aki jól tájékozott volt vallási kérdésekben. Pál arra számít, hogy Agrippa érti majd védekezését. Sőt azt feltételezi, hogy maga is érintett. Agrippa királyhoz intézett kérdésében ugyanakkor kellemetlen helyzetbe hozza őt Pál apostol: Ha ugyanis arra a kérdésre, hogy hiszel-e a prófétáknak, igennel válaszol, akkor a következő kérdése az lehetne, hogy akkor Jézusban is hinned kell. Ha viszont a kérdésre a király nemmel fele, akkor viszont a vádat képviselő Zsidó hatóságok előtt került volna kínos helyzetbe. Agrippa kérdés formájában megfogalmazott válasza tartalmában leginkább így fejezhető ki pontosan magyarul: "Azt gondolod, ilyen rövid idő alatt meggyőzöl, hogy kereszténnyé legyek?" Pál apostol bizonyságtétele nem csupán saját helyzetét tisztázza, de felkínálja egyúttal a lehetőséget a Jézusban való hitre az ország törvényes uralkodója számára is.
A király válaszát hallva Pál így szólt: "Kérem az Istentől, hogy előbb vagy utóbb, nem csak Te, hanem azok is, akik ma hallgatnak engem, olyanná legyenek, mint amilyen én vagyok e bilincsek nélkül." Szinte láthatjuk magunk előtt Pál apostolt, amint ennél a mondatnál megemelte bilincseit. Milyen őbilincsek nélkül: szabad. Ezzel a talányos mondatával vajon a szabadságra utalt? Arra a szabadságra, melyet a Jézusban való hit adott neki? Luther Mártonnak az a mondata kívánkozik ide, hogy: "Szabadságunk forrása nem más, mint a hit." Pál apostol talán azt akarta még az utolsó pillanatban egy végső kísérletet téve megértetni hallgatóságával, hogy a hit a szabadság legfőbb forrása. Azaz, aki hisz, csak az szabad igazán? De érthetjük másként is ezt a mondatot. Úgy, hogy Pál bilincsek nélkül, fogságba vettetése előtt olyan teljes és boldog élet részese volt, amilyet más talán elképzelni sem tud. Hogy mitől igazán hiteles egy bizonyságtétel? Attól, hogy látjuk a bizonyságtevőn élete minőségét, persze nem anyagiakban mérhető minőségét, hanem élményekben. Hogy belső énjét olyan alapvetően átjárta valami, olyan meggazdagított, túlcsorduló, hogy szinte vonz minket arra, hogy a közelébe kerüljünk, átjárjon minket is és felszabadítson. Akár a szabadságra gondolt Pál apostol, akár személyes boldogságára, vagy együtt a kettőre, minden olvasat megállja a helyét, de talán legjobban az, ha azt mondjuk, a kettőre együtt: Mert felszabadítani csak az tud másokat, akit elönt, eláraszt a boldogság tudata, a hála érzése, hogy jó itt lenni ezen a földön, feladatokat kapni, még megpróbáltatások elé nézni is jó: Ha látjuk a végét. És ha nincs tovább távlat előttünk, akkor abból meríthetünk erőt, amit még a távlat, életünk látomásának szabadságában, képletesen szólva "bilincsek nélkül" éltünk át. Mert a hit nem más, mint a szabadság látomása, és akkor, amikor beszűkül a horizont, a szabadság látomását lelkünkben tovább vihetjük és őrizhetjük életünk utolsó napjáig. Ámen
