Az ő isteni ereje megajándékozott minket mindazzal, ami az életre és a kegyességre való, azáltal, hogy megismertük őt, aki saját dicsőségével és erejével hívott el minket. Ezek által kaptuk meg azokat az ígéreteket, amelyek nekünk drágák, sőt a legnagyobbak: hogy általuk isteni természet részeseivé legyetek és megmeneküljetek attól a pusztulástól, amelyet a kívánság okoz a világban. Éppen ezért minden igyekezetetekkel törekedjetek arra, hogy a hitetekben mutassátok meg az igaz emberséget, az igaz emberségben ismeretet, az ismeretben önuralmat, az önuralomban állhatatosságot, az állhatatosságban kegyességet, a kegyességben testvéri szeretetet, a testvéri szeretetben pedig minden ember iránti szeretetet. Mert ha ezek megvannak és gyarapodnak bennetek, nem lesztek a mi Urunk Jézus ismeretében sem tétlenek, sem terméketlenek. Akiben pedig ezek nincsenek meg, az vak, rövidlátó, és elfeledkezett arról, hogy régi bűneiből megtisztult. Ezért tehát, testvéreim, igyekezzetek még jobban megerősíteni elhívatásotokat és kiválasztásotokat, mert ha ezt teszitek, nem fogtok megbotlani soha. És így dicsőségesen fogtok bemenni a mi Urunk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus örök országába.
Szeretett Testvérek…! Kérdések feszülnek bennünk, melyek válaszra várnak. Egyéni és közösségi életünk kérdései: kérdések, amelyek nyugtalanná tesznek bennünket. Mi lesz a világgal és velünk? Lesz-e Irakban háború, és vajon nem fog-e átterjedni más térségekre? Milyen következményekkel járna a mi térségünkben, ha lenne? Mi lesz az unióhoz csatlakozásunk következménye? Milyen lehetőségeket és hátrányokat fog jelenteni, hogy egy birodalom peremén fogunk élni? Mi vár még ránk? Milyen tehertételek, megpróbáltatások, "keresztek"? Mialatt ezt kérdezzük, egyúttal világosan tudjuk, hogy sorsunk kibogozhatatlanul összefonódik mindazzal, amivel kapcsolatba kerülünk. Ez maga a sors: az, hogy beleszövődünk egész személyes valónkkal azokba a folyamatokba, melyek körülöttünk bonyolódnak. Miközben életkorunknak megfelelően tapasztalatokat szerzünk erről a sorsról, ugyanakkor félünk, hogy elveszítjük az életünket, azaz kemény küzdelmek árán kiharcolt életformánkat. Önmagunktól nem tudjuk megválaszolni a bennünk felmerülő kérdéseket, mert a legfőbb kérdések a jövőre irányulnak. Csepelen az ottani úgynevezett "pláza" széles, utcát imitáló folyosóján felállított kis asztalra lettem figyelmes. Az asztal mellett tábla állt. Felirata: Jósnő. A zokni árus és a késes között, félúton. Portékája a válasz a kérdésekre. Hogy milyen válasz, az már más kérdés.
Az egyház azonban nem a jósnő alternatívája. Nem okvetlenül a választ kínálja az ember égető kérdéseire. Bízik László lelkész kollégám ezt úgy fogalmazta meg, hogy az egyháznak nem az a feladata, hogy "Okos Kata"-ként /"Kata posta"- című rádiós ifjúsági műsorra gondolt / minden kérdést megválaszoljon. Az egyháznak ideális esetben inkább arra kellene törekednie, hogy tovább léptessen, a nagyobb kérdések felé tereljen, hogy a korábbi kérdés szinte eltörpüljenek az újabb mellett. Mint ahogy a kánai mennyegző története kapcsán láthattuk, mely a vízkereszti idő egyik vasárnapjának az alapigéje volt. A mi kérdéseink a mára, vagy a közeli, átlátható jövőre irányulnak, a jézusi az alapokra. Mi a kis hiányra gondolunk, Ő minden szükség alapjára. Az egyház Krisztusról tett bizonyságtétele is inkább oly módon tud segíteni, hogy elfelejteti velünk a régi kérdésünket és újabb, nagyobb, elé állít. Segít meghaladni önmagunkat, és ezáltal kínálja fel számunkra a gyógyulást. Egyik teológiai tanárom állt elő egyik szociáletikai előadásán ezzel az állítással: "Az ember nem van, hanem lennie kell valamivé." Kissé magyartalanul hangzik, de a tartalma azért azt hiszem világos. Bővebben kifejtve: aki nem gyarapítja magát, ismeretben és ön-ismeretben, lélekben és kapcsolatokban, az nem marad olyan, amilyen addig volt, hanem fogy. Aki nem gyarapszik, az fogy. Jézus ennél egy lépéssel még tovább ment és azt mondta: aki nem gyűjt, az tékozol. "Aki nem gyűjt velem együtt, az tékozol." (Mt 12,30 Szó szerint szétszór. Tehát aki tétlen, az nem egyszerűen nem csinál semmit, hanem tétlensége olyan megítélés alá esik, mintha szétszórná azt, amit mások összegyűjtöttek. Súlyos szavak ezek, és ennek hallatán arra gondolhatunk, hogy Jézus saját korának viszonyaira tartotta csak érvényesnek ezt a radikális megfogalmazást. De nincs okunk arra, hogy azt gondoljuk, a mi időnk és körülményeink felmentenének minket ettől a radikális követeléstől.
Péter apostol levelének szándéka az volt, hogy alapvetően tisztázza, senki sem hivatkozhat arra, hogy nem kapta meg az esélyt, a lehetőséget.
Mert: "Az Ő isteni ereje megajándékozott minket mindazzal, ami az élethez és a kegyességhez, a gyakorló keresztény élethez kell." Megajándékozottságunk tény. Hogy tudatában vagyunk-e, vagy nem, részben azon múlik, hogy mi jutott el hozzánk az Ő ismeretéből. Ezt a megajándékozottságot kiegészíti egy további lehetősséggel Péter apostol. Az isteni természet részeseivé lehetünk. Hogyan lehetséges ez: az ígéretek által. Az isteni ígéretekben való hit tesz minket az isteni természet részeseivé. A mennyek országának Ígérvénye a miénk. Nem kisebb hatalmú eszköz ez, mint egy világútlevél, mely nyomán kinyílnak kapuk, sorompók. Vagy olyan hatalmú ez az ígérvény, mint egy kapaszkodó a zsúfolt trolin. Ki járt már úgy, hogy trolin utazott, és a járműnek hirtelen kellett fékeznie. Ott sok múlik azon, hogy kinek milyen kapaszkodója volt. A hitet sokan kapaszkodóhoz hasonlítják és nem véletlenül. Ha hiszünk, van hová kapaszkodnunk. A világ állapotát, amelyben jelen van a pusztulás, az apostol a kívánság rovására írja. Távol-keletinek tűnő gondolat ez, hogy a kívánság a legfőbb baj és attól kell megszabadulni, de van olyan megközelítés, mely nyomán egy más megértési szinthez érkezhetünk. Jézus azt mondta mindazoknak, akik az ő tanítványai akartak lenni: "Aki az Én tanítványom akar lenni, vegye fel az ő keresztjét és kövessen engem." Ez a kijelentés magában hordozza a sors biztos tudatát. Mindenki a maga keresztjét, mert mindenkinek van saját keresztje, végigszenvedni valója, sorsa. A kívánságok folyamatos elégedetlenségben tartják az embert és elodázzák ezt a szembenézést. A kívánságok mindig kifelé irányítják a figyelmünket, de ha elkezdünk befelé figyelni, önmagunkra nézni, és feltesszük magunknak azt a kérdést, mi az, ami minden szükség alapja, és ki az, aki ezt megváltoztathatja, és felidézzük magunkban azt, amit az ő követéséről mondott. "Aki az Én tanítványom akar lenni, vegye fel az ő keresztjét és kövessen engem." És ha ezzel az ember szembenéz, hiszen ez a mondat tükröt tart elénk, akkor többé nem menekül az elől, ami rá vár, hanem elébe megy a sorsának, annak minden tragikumával és fájdalmával szembenéz. Mert mennyei, isteni segítség nélkül ez a szembenézés szinte lehetetlen. Hiszen ez szembenézés a végességgel, az élet törékenységével, szembenézés azzal, hogy az ember olyan összeütközésekbe pusztul bele, melyek nem az ő érdekszféráit érintik, de tudja, hogy mégsem hagyhatja magára a bajban azokat, akikért feltámadt benne a felelősségérzet, nos ez anélkül, hogy hinne valaki az örökkévalóságban, ez olyan bátorság, mely a hit méltó kifejeződése. Feladja a menekülés pozícióját. Martin Heidegger mondta: hogy az ember biztos, hogy a saját halálát halja, de nem mindenki éli a maga életét. Felismeri, hogy saját rendelt idejében és az adott körülmények között kell megharcolnia a maga harcát: lehet, hogy a szuverenitásért kell harcolnia, vagy a butaság ellen, az erőszak ellen, az igazságtalanság ellen, vagy az élet alapjait fenyegető széthullás ellen, a romlás, betegség ellen, lehet hogy éppen a saját életéért, de lehet, hogy a másik ember életéért.
Ha pedig ebben a küzdelemben élünk, és közben nem engedjük el a hit kapaszkodóját, akkor "az igaz emberség példái lehetünk", ahogy Péter apostol mondja. Erre némi malíciával mondhatja bárki, hogy nagy szavak, de akkor közelítsünk más oldalról: az ember ne akarjon több lenni annál, hogy ember. Németországban árulnak egy olyan autómatricát, melynek ez a szövege: "Tégy úgy, mint Isten: légy ember." Csak ezt az egyszerű gondolatot sokan megfogadnák, már más lehetne a világ. Péter apostol szerint igaz emberré lenni azt jelenti: hogy az ember ismeretekre vágyik, de ugyanakkor gyakorolja az önuralmat is, kitartást is, a kegyességet, a testvéri és mindenki iránti szeretetet.
Ez a felsorolás talán kissé a sztoikus filozófia hatását tükrözik, és eléggé az intellektus által vezetett ember programjára hasonlítanak: bizonyos pontokon lehetne vele vitatkozni, de nem az általa elképzelt egymásra épülés fogalmi készlete a lényeg, hanem az, amit a végén hozzátesz: "ha mindezek gyarapodnak bennetek…"
Az emberségnek a Jézus által megmutatott képét kell teljességre juttatni magunkban. Jézusnak, Akiben testet öltött az üdvösség és egyben az Isten világ fölötti joga. Aki most követésére hív. Hívása a szabadság szava. Hívása arra a reményre sarkall, hogy bízzunk, a világ felett is hatalma van, de ez a hatalom csak az emberi történet legvégén jelenhet meg a maga végérvényes láthatóságában és egyértelműségében. Addig az ígéret a miénk, a kapaszkodó, a hit, a nem látható létéről, eljöveteléről való meggyőződés, vagy inkább derűt adó sejtelem. Ámen
