Azért szeret engem az Atya, mert én odaadom az életemet, hogy aztán újra visszavegyem. Senki sem veheti el tőlem: én magamtól adom oda. Hatalmam van arra, hogy odaadjam, hatalmam van arra is, hogy ismét visszavegyem: ezt a küldetést kaptam az én Atyámtól.” Ismét meghasonlás támadt a zsidók között e beszédek miatt. Sokan így szóltak közülük: „Ördög van benne, és őrjöng: mit hallgatok rá?” Mások ezt mondták: „Nem megszállott ember beszédei ezek. Vajon meg tudja-e nyitni az ördög a vakok szemét?”
Szeretett Testvérek a Krisztus Jézusban…!
Ma virágvasárnap - Jézusnak Jeruzsálembe történő bevonulására emlékezünk: egy bevonulásra. BEVONULÁS. Bizony sok hadvezér és uralkodó vonult be elfoglalt, vagy megszállt területek városaiba. A győztesek ritkán hagyják el önszántukból ezt a szertartást. Végigvonulni az elfoglalt területek városain. Hogy mit is jelentett egy ilyen bevonulás: Azok, akik láttak már ilyet, nem emlékeznek rá szívesen. Egy kortárs honpolgárunk, gyülekezetünk egykori tagja Hankiss Elemér emlékezett vissza a nemrég Lengyel Lászlóval közösen kiadott könyvében arra, amikor gyermekként kilépett templomunk ajtaján, és a Miklós utcán látta vonulni a német csapatokat, és - mint emlékezik - ekkor érezte először életében azt, hogy ez a világ nem az otthona többé. De a bevonulással kapcsolatban eszünkbe juthatnak olyan képek, melyek a felszabadító csapatokat fogadó lakosságot mutatják, teljes felszabadult örömben. A II. Világháború befejezésekor angol és amerikai felszabadító csapatok fogadását láttam nemrég egy dokumentumfilmben, melyen Párizs lakossága fejezte ki örömét, és a látott képek alapján kétség nem fér hozzá, hogy tényleg örültek. Az emeletes házak ablakaiban szinte fürtökben lógtak az emberek, és konfettik, papírfecnik - vagy ki tudja mik sűrű, hóesésszerű zuhatagában haladt az üdvrivalgással harsogó tömeg között a maszatos képű katonák, sáros harckocsik menete. Így virágvasárnap táján várható lett volna, hogy legalább egy, az iraki fővárosba bevonuló szövetséges csapatokat örvendezve üdvözlő iraki lakosok csoportját láthassuk valamelyik újság címoldalán. Legalább nyugodt szívvel lezárhattuk volna magunkban a dolgot, mondván, hogy a beavatkozás - végül is sikeres volt, és immár befejeződött a háború. De nem, hiába látnánk szívesen ilyen képeket: nincsenek. Helyette az ingyenesen osztogatott Metro nevű napilap pénteki számának címoldalán egy iraki fiút láthattunk, aki egy őrizetlenül hagyott cukorraktárból egy nylonzsáknyit emel el éppen. A raktárak, elnéptelenedett paloták, sőt kórházak kifosztása árulkodik róla, hogy morálisan milyen lezüllesztette ez a diktatúra a lakosság széles rétegeit. Emlékszem, amikor még a Causescu bukását követő évben Kolozsvárott jártam, egy panellakásban, ismerősöknél aludtunk, a téli hideget ellensúlyozandó, hősugárzókkal fűtöttek. Kérdeztük, nem kerül így egy kicsit sokba, mire az egyetemista fiú felvilágosított minket, hogy a házban a központi mérő úgymond "meg van sarkantyúzva", és így a bérház valamennyi lakója, mindenki egytől-egyig, közös megegyezéssel lopja az áramot. Elképzelhető a demoralizáltságnak olyan foka, mely képtelen a pillanatnyi helyzet kínálta előnyökön túllátni. Hogy a lopott áramnak, az ingyen elhordható, őrizetlen készleteknek majd egyszer vissza kell fizetni az árát - erre bizony nem sokan gondolnak egy mélyen lezüllesztett, alapvető normákhoz sem igazodó társadalomban. A hazug rendszerek ismertetőjele, hogy a központi ideológia másról sem beszél, mint a jobb jövőről, de ez, gyakorlati hatásában éppen az ellenkező irányba hat. Egy ismerőm, túl már a hatvanadik évén most a csatlakozással kapcsolatos népszavazás előtt azt mondta nekem: mióta az eszemet tudom, másról sem beszéltek nekünk, mint egy jobb jövőről. Azt hiszem, nem lehet csodálkozni, ha manapság is némileg kétkedő, amikor egy jobb jövő ígéretét hallja. Minél nagyobb az ígéretek eszményi világa és a valóságos helyzet közötti szakadék, annál többen mondják azt, hogy én csak a jelennel és legfeljebb a közeljövővel foglalkozom. A jelennek élek és nem áldozom fel magam egy ködös jövő ígéretéért. Valójában az demoralizál igazán, amikor azt kívánják tőlünk, hogy átláthatatlan, kifürkészhetetlen távolságokra összpontosítsunk, fókuszáljunk, és ugyanakkor felejtsük el a valóságot, azt, hogy lerohad rólunk a ruha, korog a gyomrunk és még ráadásul minden jót meg is tiltanak nekünk. Nem véletlen, hogy a szocreál szobrok figurái mind egy kicsit megemelte a fejét és valami távolira irányította tekintetét. Hogyan lehet egy mélyen lezüllesztett népet megtanítani egy egészséges bizakodásra, reménykedésre? Arra, hogy reménykedjen abban, ami tényleg reményt keltő. Ha az embert nagyon sokszor becsapták és megalázták, megfélemlítették, nehezen vehető rá arra, hogy védekező állásából kimozdítsák. Marcali laktanyában eltöltött időmből van egy emlékem ezzel kapcsolatosan: két fiú a mi ütegünkből elkövettek egy pitiáner lopást, amit az ezred vezetősége jól felfújt és katonai bírósági ügy lett belőle és elítélték őket majdnem egy évre. Még bent voltam, amikor szabadultak: meglehetősen megváltoztatta őket a katonai fegyház. Akikkel egy körletben voltak, azoknak feltűnt, hogy mindig úgy álltak, hogy ne tudjon senki a hátuk mögé kerülni. Mindig olyanok voltak, mint a megfeszített íj: ugrásra, ütésre készen. Ha nem feltétlenül ilyen szinten, de mást is elérhet az az állapot, amikor zárttá válik. Bár helyzete biztonságosnak tekinthető, mert se be nem fogad semmit, se ki nem ad magából semmit. Aki idáig jut, lehet, hogy biztonságosnak gondolja a helyzetét, vagy úgy gondolja, hogy jól teszi, ha vigyáz magára, de mégis nagy bajban van. Mert nem képes többé nyitottá válni. Nem képes többé arra, hogy megnyisson legalább egy kicsi ajtót, egy aprócska bejáratot, ahonnan egy segítő kéz elérhet hozzá. Aki reménykedik, az nyitva hagy lelke ajtajai közül egyet. Nyitva van egy bizonyos irányba és sebezhető is, de ugyanakkor segíteni is lehet rajta. Azon az emberen lehet segíteni, aki megmarad sebezhetőnek, azaz nyitottnak. Aki vállalja annak a kockázatát, hogy esetleg még csalódás is érheti. Azok, akik kétezer éve Jeruzsálemben Jézus bevonulásánál ott voltak, üdvözölték, ruháikat az utjába leterítették, és pálmaágakat lengettek, valamennyien reménykedni merő emberek voltak. Olyanok, akik sebezhetőek voltak, mert megnyíltak egy reménység számára. Egy olyan várakozás számára, mely a jövő irányába bizalommal tekint. Nyitottságukban aztán sokan csalódtak, mert amiben reménykedtek nem teljesen az volt, mint amit Jézus valóban képviselt és elhozott, de még a csalódás is jobb, mint a teljes zártság, bezárkózás, érdektelenség. Jézus azon tud segíteni, aki valamiben nyitott maradt, aki vállalja a kockázatát annak, hogy esetleg bántani fogják, hogy megsérülhet, mert csak ennek a kockázatával együtt lehetünk Isten Országának várományosai is. Jézus jön felénk, és mi, akik még merünk, akarunk reménykedni, üdvözöljük Őt, aki igényt tart nyitottságunkra, bizalmunkra. Igénybe akarja venni jövőre irányuló vágyainkat. Nem mondja nekünk sem azt, hogy amiben reménykedünk a jövőt illetően, az ugyanaz, mint amit Ő valóban el fog hozni, de azt azonban megígérte a benne bízóknak, tanítványainak, hogy a csalódás mértéke soha nem lesz akkora, hogy képes legyen a reményt teljesen megingatni bennünk. Hiszen a Miatyánkban a kísértéssel kapcsolatban azt mondta, - és ezt az eredeti szöveg alapján imádságainkban azt kérjük, hogy Isten nem kísértsen minket erőnkön felül. Virágvasárnap tükrében a kísértés - a csalódás. Ahogy a kísértés sem küszöbölhető ki, úgy a csalódás sem, de nem a csalódás hiánya, vagy lehetősége a kérdés számunkra ezen a vasárnapon, hanem a csalódás mértéke, mert erre nézve kérnünk kell Istent, hogy ne erőnket meghaladó csalódásokat zúdítson ránk, hanem csak olyanokat, melyeket el tudunk hordozni és megőrizhetjük, hitünket, bizalmunkat, azaz nyitottságunkat. Ámen
