Az ÚR azonban odarendelt egy nagy halat, és az lenyelte Jónást. Három nap és három éjjel volt Jónás a hal gyomrában. Jónás imádkozott Istenéhez, az ÚRhoz a hal gyomrában. Ezt mondta: Nyomorúságomban az ÚRhoz kiáltottam, és ő meghallgatott engem. A halál torkából kiáltottam segítségért, és te meghallottad hangomat. Mélységbe dobtál, a tenger közepébe, és áradat vett körül. Minden habod és hullámod átcsapott fölöttem. Azt gondoltam, hogy eltaszítottál engem magad elől. Bárcsak újra megláthatnám szent templomodat! Már-már életemet fenyegette a víz, mélység és örvény vett körül, hínár fonódott a fejemre. Lesüllyedtem a hegyek alapjáig, örökre bezárult mögöttem a föld, de te kiemelted életemet a sírból, ó, URam, Istenem! Amikor elcsüggedt a lelkem, az ÚRra gondoltam, és imádságom eljutott hozzád, szent templomodba. Akik hitvány bálványokhoz ragaszkodnak, azok elhagyják jótevőjüket. De én hálaéneket zengve áldozok neked, és amit megfogadtam, teljesítem. Az ÚRtól jön a szabadulás! Az ÚR pedig parancsot adott a halnak, és az kiköpte Jónást a szárazföldre.
Szeretett Testvérek a Krisztus Jézusban…!
Ha a húsvétról kérdeznének minket, és nem akarunk megragadni a nyuszik és a tojások szintjén - egy alapvetően vallásos jellegű ünnepnek neveznénk. Olyannak, mely a mai emberek zöme számára teljesen hihetetlen állítást fogalmaz meg: mégpedig azt, hogy Krisztus feltámadt a halálból. Egy húsvéti istentiszteleten az igehirdető számára is úgy tűnik, nincs más út, minthogy a sokak számára hihetetlent megpróbálja hihetőbbé tenni. Én is beszélhetnék arról, hogy a halál legyőzőjében, Jézusban való hit jó választás. És ennek elutasítása, azaz az a meggyőződés, hogy a halál nem győzhető le, rossz álláspont, rossz választás. De nem ezt fogom tenni, mert úgy látom, hogy ma már igazán nincs abban a formában választási lehetőségünk, mint volt régen. A mi korunkban, a jelenünkben nem gondolhatjuk azt, mint a naiv előző századokban, hogy magánügy annak az eldöntése, hogy a halált erősebbnek tartjuk-e az életnél, vagy az élet diadalát hirdetjük, azaz, hogy az ember hisz-e, vagy sem. Volt idő, amikor ez inkább ízlés kérdése volt. C. S. Lewis-ra az ötvenes években úgy tekintettek oxfordi egyetemi tanártársai, mint akinek más a gusztusa, azért lett keresztény. Ma már így kezelni ezt a kérdést sokak felháborodását váltaná ki, mert megváltozott a helyzet. Sőt, nemcsak megváltozott, hanem kiéleződött. Teilhard de Chardin 1960 táján azt írta: Eljön az idő, amikor választanunk kell öngyilkosság, vagy imádás között. Azt hiszem, lassan eljön ez az időszak. Megváltozott a paradigma és ezzel tisztába kell mindenkinek lenni. Többen feltehetik magukban a kérdést: valóban így van ez? A válaszomat először is egy példával szeretném kezdeni. /Különös, de egy föld-rész Húsvétról kapta a nevét. Nem egy nagy földrész, mindössze tizenöt kilométer hosszú és nyolc kilométer széles. / 1722 húsvétja. Nem olyan dátum, mely szerepelne az iskolai tankönyvekben. Más nagy eseményhez képest elenyésző jelentőségűnek tekinthető. Mindössze annyi történt, hogy egy holland hajó, /élén Jacob Rogreveen kapitánnyal / kikötött egy ismeretlen szigeten. Mivel aznap éppen húsvét vasárnapja volt, elnevezték a kicsiny, mindössze 160 négyzetkilométernyi szárazföldet Húsvét - szigetnek. A sziget, annak ellenére, hogy talaja termékeny, éghajlata szubtrópusi, az első holland felfedezők leírása szerint kopár volt, növény és állatvilága szegényes, csak a hatalmas kőszobrok hívják fel magukra a figyelmet. Alig kétezer tengődő őslakost számláltak meg. A szigeten nem találtak egyetlen három méternél magasabbra növő fát, de még bokrot sem. A növényzet fűből, sásból, páfrányokból állt. Az állatvilág is hasonlóan szegényes volt. A rovarokon kívül egyetlen őshonos szárazföldi állatot sem találtak. Nem voltak sem denevérek, sem szárazföldi madarak, még csigák és gyíkok sem. Az egyedüli háziállat a tyúk. A szigeten történteket a régészeti feltárások alapján pár éve rekonstruálták és lehetségessé vált a sziget megdöbbentő krónikájának megismerése. Ez a sziget valaha valóságos földi paradicsom volt, felszínén őserdővel, gazdag állatvilággal. Az első emberek 1600 évvel ezelőtt, i. sz. 400 körül léptek a szigetre. Eleinte jól boldogultak. Kiépítettek egy elég összetett gazdasági, politikai rendszert, és fejlett, önálló írással rendelkező kultúrát. Ebben a virágzó kezdeti időszakban - egyes becslések szerint húszezren lehettek. Ennek a kultúrának a hanyatlása nem hirtelen következett be. A szigetre érkezésük után 400 évvel, tehát i.sz. 800 körül kezdett szembetűnően fogyni az erdő. Először csak kenuk készítéséhez és tűzifának használták a fát, aztán az 1200-as évektől egy különös vallási tébolyuk megvalósítása céljából, a szobrok szállításához. A hegyek adta kőzetből, vulkáni tufából készítették hatalmas szobraikat. Egyik másik ezek közül húsz méter magas és 270 tonna. Volt köztük olyan, melyet a kőbányától 10 kilométer távolságra hurcoltak el. Pálmafák törzsén görgetve szállították ezeket a szobrokat, és egy másik fafaj rostjaiból font kötelekkel húzták. A szobrok lassan benépesítették a szigetet, viszont kétszáz év múlva a pálmafa kipusztult. Hamarosan a kötelek készítéséhez használt fa is kiveszett. A XV. Századra az egész őserdőt letarolták, összes fafajtájával együtt. A szigetről szinte az összes fa eltűnt. Nem tudtak többé újabb kenukat sem építeni. Kipusztult a szigeten élő összes szárazföldi madár. Fa hiányában a vízi madarak sem költöttek többé a szigeten. Az erdőirtás miatt a termékeny talajokat gyorsan pusztította az erózió és a talaj egyre soványabb termést adott. Az emberek éhezni kezdtek. Lázadások törtek ki. Elsöpörték az arisztokráciát, a papságot. Felbomlott a rend, a nemzetségek egymás ellen kezdtek háborúzni. Tombolt az erőszak, elterjedt a kannibalizmus, az emberevés. Amikor az első európaiak rájuk találtak, már az összeomlás utáni, valahogy éppen csak elvegetáló, az egykori népességnek alig egytizede élt a szigeten. Siralmas fizikai és erkölcsi állapotban. Csak azon járt az eszük, mit lophatnak el a hajósoktól és kultúrájuk, vallásos hitük legbecsesebb, legértékesebb darabjait, mint például főistenüknek Maka-makénak fából faragott képmását eladták James Cook kapitánynak néhány rozsdás szögért és egy-két rongyos ruhadarabért.
Polinézia más szigetein szinte paradicsomi állapotokat találtak a felfedezők, tehát nem szükségszerű, hogy egy civilizáció idáig jusson, mint a Húsvét - szigeti. De megtörténhet, előfordulhat máshol is az, ami a Húsvét - szigeten történt. Végh László egyenesen úgy fogalmaz: "Mai világunk nem más, mint a Húsvét-sziget nagyban." Ugyanúgy bálványokat emel és annak rendel alá mindent, sőt eközben - rövidlátó módon - elpusztítja maga körül az életet. Húsvét - sziget története egy olyan példázat, mely figyelmeztetés az emberiségnek, olyan vészjelzés, melyre oda kell figyelni. És ezt éppen húsvét ünnepén kell tennünk, amikor az élet győzelmét ünnepeljük a halál felett, Jézus Krisztusnak hála. De most nem Krisztus feltámadása történetének egy evangéliumi változata áll előttünk, melyet kívülállóként szemlélhetünk - a templomi körülmények között a lehető legkényelmesebben elhelyezkedve, hanem a hiszem - nem hiszem dilemmája helyett, belépünk saját történetünkbe. Ott találjuk magunkat az elképzelhető legnagyobb kétségbeesés közepén, bibliai kifejezéssel élve: a cet gyomrában, miként Jónás próféta - élet és halál között lebegve - elszakítva mindentől és mindenkitől.
Mikor az ember észrevesz magán egy tünetet, akár reális, akár képzelt lehetőségként felmerül közeli halálunk, máris valami áthidalhatatlannak tűnő fal áll közénk és mások közé, még legszorosabb hozzátartozóink közé is. Úgy érzi az ember magát, mintha egy láthatatlan erő kiemelné élete köréből, mintha egy őt meghaladó erő elszigetelné. Ennek a kétségbeejtő érzésnek a képi kifejezését hallhattuk a felolvasott alapigében. Jónás Próféta Könyvének írója ezért helyezte a történetébe ezt a betétet, mely tulajdonképpen a Zsoltárok Könyvnek egy részlete. Mert a történet olyannyira valószerűtlen, meseszerű önmagában, hiszen nem mondhatnánk, hogy gyakori eset lenne, hogy egy nagy hal, illetve cet, talán ámbrás cet elnyeljen egy embert. Ezek a meseszerű elemek tőlünk távolivá teszik a történetet, éppen ezért építette be a könyv szerzője a jól ismert zsoltár szavait, hogy valamennyi olvasó felismerje, hogy ez rólam szól, az én szörnyű élményeimről, arról a rettenetről, mely elfogja a halál révén álló embert. A mélységbe dobottság…, ahogy átcsapnak az ember feje felett a hullámok…, aztán a legnagyobb mélység legalján érzi az ember magát, aki számára örökre bezárult a világ ajtaja. Túróczy Zoltán püspök híres Jónás Könyve magyarázatában azt írja: Jónás imádsága nem is kiáltás, hanem sikoltás. Halálsikoly. A maga alatt feneketlen mélységet, a semmit látó ember félelmes sikolya. De ha még mindig nem tudjuk átélni azt, amiről szó van, akkor idézzük fel magunkban azt, mikor hallottuk gyermekünket sikoltani. A sikoly maga az Istenhez törő üzenet, tiltakozás. Tiltakozás a részvétlen semmi ellen, mely az embert körülfogja kétségbeesése idején. Tiltakozás Isten részvétlensége, távolléte ellen. A teremtmények végső segélykérése, mely egyenesen a Teremtőnek szól: Akkor is elhagyja egy - egy lény torkát, ha menekülésre már semmi esélye. Az egész univerzum ettől a sikolytól hangos: a meggyilkolt emberek, állatok sikolyától, sőt kivágott fák néma sikolyától. A Húsvét-sziget inkább sikoly szigetnek lehetne nevezni, ahonnan a legáthatóbb kisoly száll fel - Isten számára örökre hallhatóan - a földből. Úgy, mint egykor, az első gyilkosságnál Ábel kiontott vére sikoltott Isten után a földből.
És mind azt mondja: nem, nem lehet, hogy egy ellenséges világban ki legyünk szolgáltatva a gyilkosoknak, mészárosoknak. Nem lehet a kétségbeesésé, a szörnyű fájdalomé és a megsemmisülésé az utolsó szó. Amikor Jézus utolsó zarándokútja során Jeruzsálembe ment, arra vártak, hogy tesz majd valamilyen jelentős csodát a szemük láttára. Erre a várakozásra mondta azt Jézus válaszul: "Ez a gonosz nemzedék jelt követel, de nem adatik neki más jel, mint a Jónás próféta jele, mert ahogy Jónás három nap és három éjjel volt a hal gyomrában, úgy lesz az Emberfia is három nap és három éjjel a föld belsejében." /Mt 12,39-40 Isten hallja az élet sikolyát és úgy segített az egész teremtett világon, hogy Jézust első zsengeként kihozta a halálból. Megmutatta, hogy hatalma sokkal nagyobb, mint a halálé. Isten egykor minden életet rehabilitálni fog, minden élő, mely a romlás és erőszak áldozata, martaléka lett, egykor újra visszakapja dicsőségesen az életét. Ámen
