Azután így szólt hozzájuk: „Ki az közületek, akinek van egy barátja, és elmegy hozzá éjfélkor, és ezt mondja neki: Barátom, adj nekem kölcsön három kenyeret, mert útról érkezett egy barátom, és nincs mit elébe tegyek; - és az így válaszolna belülről: Ne zaklass engem, az ajtó már be van zárva, és velem együtt gyermekeim is ágyban vannak; nem kelhetek fel, hogy adjak neked! Mondom nektek, ha nem is kelne fel, és nem is adna neki azért, mert barátja, tolakodása miatt fel fog kelni, és megadja neki, amire szüksége van.”
Szeretett Testvérek a Krisztus Jézusban…!
Egy műemlék templom bejáratánál egyszer ezt a kiírást láttam: "Ha hiszel, imádkozz, ha nem hiszel, csodálkozz, ha ember vagy, viselkedj tisztességgel!" A könnyen megjegyezhető, egyszerű megfogalmazás tűnhet sekrestyés szintű teologizálásnak, hiszen valahol ott érezzük benne a templom rendjéért és tisztaságáért felelős személy ingerültségét, a hangoskodó, szemetelő turisták viselkedésén, de tartalmaz egy olyan felvetést is, mellyel foglalkoznunk kell ma, rogate, az imádkozás vasárnapján: Meghúz egy határt. Azt mondja; a hívő imádkozik, a hitetlen nem /imádkozik/. A hit lényegét tekintve tehát abban ragadható meg, hogy aki hisz, az imádkozik. Sosem volt könnyű imádkozni. Talán úgy tűnik sokak számára, hogy voltak korok, amikor könnyű, vagy könnyebb volt. Talán Ábrahám számára, vagy Mózes számára könnyű lehetett. Vagy Jézus tanítványainak, nyilván könnyű volt. De nem. Nem, sosem volt könnyű. És ezt éppen abból tudhatjuk meg, hogy Jézusnak külön bátorítania kell a tanítványait arra, hogy imádkozzanak. Ezek szerint, az imádságos élet folyamatos válságban van. Válságban volt az ősatyák idején, a próféták idején, Jézus idején, válságban volt a nagy egyházatyák idején, a reformátorok idején, a modern korban és most is. Kérdezhetjük, hogy mi ennek az oka? Legfőképpen az Istentől való távolságunk érzése. Az, hogy távol érezzük magunkat Tőle. Egyik oldalon ott a bensőnk, melynek egy része olyan, melyet jobb, ha eltitkolunk. Aztán ott van a külső életünk, a világban való létünk, mely tele van egyezségekkel, megalkuvásokkal. És ezek mellett még ott van Isten ítélete is, mely néha, gondolataink kuszaságában előlép a homályból, és azt mondja: Hogy akarsz te Isten színe elé járulni így? Ez nem elég! Ennyi nem elég! Ilyenkor az ember előtt feltárul a félelmetes szakadék, Istentől való távolságunk szörnyű tudata, és mindent kérdésessé tehet számunkra. Még ha úgy hiszünk is, ahogyan csak tudunk, bírunk, akkor is. Ilyen esetben kétféle döntést hozhatunk: vagy belenyugszunk ebbe a távolságba, és azt mondjuk, az élet megy tovább, nekem is vele együtt kell mennem, hitbeli kudarcom pedig nem érdekel igazán senkit, ha jól teljesítek az iskolában, vagy a munkahelyemen, sőt, meg sem látszik rajtam, hiszen általában mindenki csak a külső dolgokra figyel. De másként is dönthetünk: azt is mondhatjuk magunkban, hogy nem nyugszunk bele, nem fogadjuk el azt, hogy Istent távol érezzük magunktól. Hanem éppen ebben a helyzetben imádkozni kezdünk. Istenhez járulunk, Őt kérjük, hogy megadja nekünk, ami hiányzik, a lehetőséget, az erőt, a bátorságot, a vidámságot, a kellő értelmet, és így haladni az időben, abban a hitben, hogy Ő majd megújítja a hitünket. Elfogadjuk azt az alaphelyzetet, hogy szükségben vagyunk, hogy valami mindig hiányzik belőlünk, de ebben a rászorultságunkban mégis valahogy közel kerülhetünk Istenhez. Jézus jól tudta, hogy az imádság mindig válságban volt és lesz. Éppen ezért olyan biztatást akart számunkra, mely a lehető legegyértelműbb, már amennyire csak hitről és imádságról lehet egyértelműen beszélni. A példatörténet, mely felolvasásra került Lukács evangéliumából, szintén egy szükséghelyzetből indul ki: Adott egy fiatalember, akinek látogatója érkezett. Olyan barátja, aki hosszú útról tért be hozzá, szállást kér tőle és éhes. Csakhogy nem tudja semmivel vendégül látni. Látogatója váratlanul állított be, készületlenül érte. Hiába a kései óra, tenni kell valamit. Ezt kívánja a vendéglátás elemi kötelessége. A szorult helyzetben lévő vendéglátó pedig a közelben lakó barátjához fordul, hátha tud rajta segíteni. Jézus az éjfélkor segítséget kérő barát viselkedését tolakodónak nevezi. Nem volt illő késő éjjel felzavarni még olyan embert sem, akivel alapvetően jó volt a viszony. De egy ilyen, bizonyos értelemben kényelmetlenséget jelentő helyzetben mégsem tételezhető fel, hogy az ember nemet mond. Szükség van a barátnak a segítségre, a kérés teljesíthető, akkor nincs mit tétovázni. Jézus egy ilyen helyzethez hasonlítja azt, amikor Istenhez fordulunk imádságunkban. Kérésünk lehet, hogy merész, nem időszerű, tolakodó, de semmiképpen nem felesleges vagy hiábavaló. A középkor vitán felül legnagyobb teológusa, istenes embere Aquinói Tamás feltételezett olyan emberi helyzetet, mely csak akkor valósul meg, ha kitartó kérő imádsággal folyamodik valaki érte. Imádságaink tehát nemcsak kísérhetik a valóságot, hanem alakíthatják is. Jézus is beszélt arról a lehetőségről, hogy a hit akár hegyeket képes elmozdítani, vagy fák gyökerestől átkerülhetnek egyik helyről a másikra. Ezek a példák arról tanúskodnak, hogy Jézus szerint a korábban teljesen elképzelhetetlen is megvalósulhat, ha hiszünk benne.
A Talmudban van egy példázat: "Egy vándor eltévedt a sivatagban, elfogyott az élelme, és a vize is. Nem tudta, hogyan folytassa útját, helyzete kilátástalannak tűnt. És akkor a homokdombok között egyszer csak meglátott egy zöldellő fát. Ahogy egyre közelebb ért, látja, hogy a fa tele van érett gyümölcsökkel és gyökerei közül pedig egy forrás tör elő. Odalépett a fához, szakított a gyümölcséből, mely igen ízletes volt, majd leült hűsítő árnyéka alá, és elfogyasztotta az ételt, majd pedig ivott a gyökerek közül előtörő forrásból. Miután jóllakott és alaposan oltotta szomját is, arra gondolt, hogy valahogy meg kellene hálálnia a fának azt, hogy megmentette az életét. Ekkor így szólt a fához: "Kívánhatnám neked azt, hogy gyümölcsied legyenek ízletesek, de már azok, kívánhatnám, hogy árnyékod legyen hűsítő, de hát már hűs az árnyékod, kívánhatnám, hogy forrás buzogjon fel gyökereid közül, de hát már itt csörgedezik egy bővizű csermely. Mit kívánhatnék hát neked, akinek mindene megvan? Azt, hogy sarjadékaid legyenek olyanok, mint amilyen te vagy." Amikor az ember nem tud mit adni, mert keze éppoly üres, mint a történetben szereplő vándoré, egy lehetősége még mindig van, mint ennek a vándornak: hogy valami jót kívánjon - a jókívánság különben sem egyszerűen egy világias, profán udvariasság volt a régiek szemében, hanem az imádság egy formája, tulajdonképpen áldás-kívánás.
Azért jöttetek most ide, /megszólítás/ ebbe a templomba, hogy jókívánságokat, áldást kapjatok. Most úgy érzem magam, mint a történetben szereplő vándor. A kezem - az ágendát és cetlijeimet leszámítva - üres, de hálával telik meg a szívem, ha arra gondolok, honnan indultunk. A pincéből felhozott bőröndre, melyből mindenféle tárgy előkerült, az első cicaszelídítő kísérletekre, aztán az egyre komolyodó hittanórákra, melyek után volt, hogy azt mondtátok, kár, hogy vége - ilyen is volt, és most elérkeztünk az első, önállóan, egyedül megtett vizsgára, a konfirmáció vizsgára. Igen, négy év eltelt. Igen, néha a lelkészt kishittanosai lelkesedése tartotta meg attól, hogy elkeseredjék, hogy magányos hivatását örömtelennek és hiábavalónak érezze. Veletek könnyű dolgom volt, mert a háttérben egy-egy olyan hátország állt, egy-egy olyan családi háttér, mely a könnyű munkát lehetővé tette számomra, sokszor nekem csak fel kellett tennem a koronát… Nincs hát mit tennem egyenlőre, őszig legalábbis, mint áldást kívánni, áldást adni mindkét családnak: ez az áldás pedig legyen e régi történet szerinti: "Azt kívánom, hogy sarjadékaitok legyenek olyanok, mint amilyenek ti vagytok." Ámen
