Jézus bejárta a városokat és a falvakat mind, tanított a zsinagógáikban, hirdette a mennyek országának evangéliumát, gyógyított mindenféle betegséget és erőtlenséget. Amikor látta a sokaságot, megszánta őket, mert elgyötörtek és elesettek voltak, mint a juhok pásztor nélkül. Ekkor így szólt tanítványaihoz: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés: kérjétek tehát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az aratásába.”
Szeretett Testvérek…!
Mennybemenetel és pünkösd között vagyunk, ez az egyik lehetséges irányjelzőnk. Hogy ez a vasárnap éppen június elsejére esik, az színesíti a helyzetet, hiszen úgy gondolom ma sokan, a nyár, a vakáció belátható közelségbe kerülésének örülnek. Amennyire csak lehetséges próbáljunk most egy más hullámhosszra ráállni. Mert ennek a mennybemenetel és pünkösd közé eső vasárnapnak az egyházi naptár külön figyelmet szentelt és a 130. zsoltár egy viszonylag sokat idézett mondatából származtatható a vasárnap elnevezése: "A mélységből kiáltok hozzád Ura, Uram halld meg hangomat." Ez a hallj meg - ez exaudi! Halld meg hangomat! - így szól ma /minden Mo.-i evangélikus templomban/ az imádság szava. Pár napja egy hazai esemény felkeltette érdeklődésemet: a sok nyomasztó és szörnyülködésre is okot adó rossz hír között elhangzott egy jó hír is: Egy súlyos közúti baleset miatt kómában fekvő fiatalember két év és nyolc hónap után felébredt. Visszatértek életfunkciói, újra képes volt beszélni, mozogni, járni, még ha ideiglenesen csak járókerettel megy, de állapota bíztató: fel fog épülni, idővel élete újra visszazökkenhet majd a normális kerékvágásba. A hírösszeállításban megszólalt egy orvos is, aki kifejezetten úgy minősítette az esetet, mint a szeretet csodáját: hiszen az orvos szerint a kómába esett fiatalember visszajövetele leginkább családja szerető gondoskodásának köszönhető. Az anya és a leánytestvér ideje zömét a fiú ápolásának szentelték. És most jön a lényeg: a riportból kiderült, hogy a hozzátartozók nemcsak egyszerűen az etetés, tisztába tevés, mosdatás feladatait végezték, hanem beszéltek is a fiúhoz, szólítgatták, hívták, lelkére beszéltek, kérték, hogy jöjjön vissza közéjük. A fiú pedig - bár hosszú ideig tartott, több mint két és fél évig, mire képessé vált rá, de visszajött közéjük. Ami pedig egészen döbbenetes, hogy vissza tudta magában idézni a hangokat, melyeket kómás állapotában is hallott. Mert hallotta a hívó, kérő, becézgető szavakat. Reagálni nem tudott rájuk, de hallotta őket. A hívó szó csodája, exaudi csodája, annak a bizonysága, hogy a mélységben fogant, onnan feltörő, meghallgatásért könyörgő szavak nem maradnak válasz nélkül. Bár a látszat ellene szól, de érdemes a meghallgatás, a meghallás reményében kitartani, mert idővel megérkezik a válasz: megmozdul egy végtag, felnyílik egy szemhéj, elindul egy mozdulat. Képzeljük el ennek a fiatalembernek a sorsát oly módon, hogy a család nem táplál reményeket felépülésével kapcsolatban. Nem hiszik el azt a sokat támadott nézetet, hogy hozzátartozójuk esetleg tényleg hallja, amit hozzá szólnak, és nem bízva saját erejükben, kitartásukban és lemondásra való képességükben, másokra, egy karitatív intézményre, valamilyen otthonra bízzák a fiú gondozását: olyanokra, akik a fiú számára - minden jó szándék ellenére idegenek, akiknek a hangját nem ismeri, akik számára majdnem közömbös, hogy magához tér-e, vagy sem. Vajon ilyen körülmények mellett is meg lett volna az esély ilyen örömteli fordulatra, a hívó szó - exaudi csodájára? Vagy felidézhetjük annak a barlangásznak az esetét, aki fél évvel ezelőtt bajba került egy barlangban, nem tudott kijönni, és több napot töltött el a barlang fogságában úgy, hogy a kibírhatatlant mégis sikerült átvészelnie, mert szerencséjére hallotta társai, és a kiszabadítására vállalkozó többi ember hangját. Eljutott hozzá a biztató szó, folyamatosan tudósították arról, hogy éppen milyen műveletnél tartanak, és mennyi időt kell még ott töltenie. Ezért képes volt kitartani és ezáltal életben maradt, megmenekült. Szólíthatjuk egymást, szólíthatjuk Istent: Halld meg hangomat. Exaudi annak a hitnek a kifejezése, hogy számít minden közbenjáró szavunk, minden sóhajunk, és persze mindaz, ami ezekhez a reményt eláruló szavakhoz párosul: tettek, melyek szeretetünkből, ragaszkodásunkból fakadnak. Péntekről szombatra virradóra éjjel arra ébredtünk, hogy kisebbik fiunk hány. A pár nappal korábban már jelentkező vírusos fertőzésének újabb tünete tört ki rajta. A legmélyebb álmomból ébresztett a feleségem: gyors ruha, ágyneműcsere: némi csutakolás a fürdőszobában, közben letisztítani a gyerek bemocskolódott arcát, fejét, haját, hadd ne részletezzem. Közben nyugtatni és éreztetni vele, hogy nincs semmi baj, mi mellette vagyunk. Most azt kérdezem, mi történik hasonló esetben egy másik tizennégy hónapos gyerekkel egy olyan gyermekotthonban, ahol tizenöt-húsz gyerekre jut egy gondozó? János Evangéliuma 5. fejezetében van szó egy 38 éve beteg, mozgáskorlátozottról, aki a Betesda-medence mellett várja a kedvező pillanatot. Ő fogalmazza meg az élet alapkérdését, alapproblémáját: Nincs emberem! Hangzik fel ajkáról a segélykérő szó. "Ha az igazak vígadnak, az nagy dicsőséget jelent, ha a bűnösök kerekednek felül, keresni kell az embereket." Ez volt az avatási meghívómra írva, bibliai idézet gyanánt. Jézus körbenézett az embereken, és azt látta, hogy olyanok, mint egy nyáj, pásztor nélkül: nincs aki ápolja, gondozza őket. Mintha valamennyien azt ismételgetnék, mint a Betesda mellett fekvő, 38 éve beteg: nincs emberem! Jézus látja a szükséget, hogy kevés, nagyon kevés a szerető, gondoskodó kéz, hogy kevesen vannak olyanok, akik kitartanak a szeretetben, a nehézségek között. És itt van a jelentősége ennek a különös titulusnak, címnek: hogy Istent úgy láttatja Jézus, mint az aratás Urát. Egy folyamat jelenik meg előttünk, melynek csak egyik részfeladata az aratás. Vetéssel kezdődött és hosszú, növekedési időszak következett, majd jött az érés ideje, melyet végül megkoronáz az aratás. Ezt az egész folyamatot azonban valaki felügyeli, kontroll alatt tartja. Elejétől a végéig. Aki pedig részt vesz az aratásban, az a folyamat gyorsabb elvégzését segíti elő. Ha a vég - keresztyén reményünk szerint, Isten országának eljövetele, akkor a szeretet minden újabb tette és szava közelebb hozza Isten Országát. Azt az országot, ma még rejtett valóságot, mely - megint csak Jézus szerint - Ti bennetek van, azaz híveiben van, azokban, akik az ő személyéhez kötve akarnak élni. Tehát bennünk van. "Kérjétek az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az aratásába": egyáltalán nem mindegy, hányan érzik személyükben elkötelezve magukat arra, hogy a szerető Isten kívánalmai szerint éljenek. Éppen ezért: legfőképpen ezért kell imádkozni, kérni az Urat, az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az aratásába, hogy minél többen mondhassák azt: "most már van emberem." És bízni abban, hogy meghallja a szót, a hiány szavát, a szükség és kiszolgáltatottság panaszát, és a szenvedővel együtt érezni képes testvérek sóhaját.
Ámen
