Bevitték, és a nagytanács elé állították őket, a főpap pedig elkezdte kihallgatásukat: „Szigorúan megtiltottuk nektek, hogy tanítsatok annak nevében, és íme, betöltitek az egész Jeruzsálemet tanításotokkal, és ránk akarjátok hárítani annak az embernek a vérét.” Péter és az apostolok így válaszoltak: „Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek. A mi atyáink Istene feltámasztotta Jézust, akit ti fára függesztve kivégeztetek. Az Isten őt fejedelemmé és üdvözítővé emelte fel jobbjára, hogy megtérést és bűnbocsánatot adjon Izráelnek. Mi pedig tanúi vagyunk ezeknek az eseményeknek, és tanúja a Szentlélek is, akit azoknak adott az Isten, akik engedelmeskednek neki.”
Szeretett Testvérek…!
Mennybemenetel előtt egy nappal fiam igen zavarba hozott a kérdésével: - Hogy ünnepeljük mennybemenetelt? - Az ő szempontjából teljesen jogos kérdés, hiszen ádventkor, karácsonykor és húsvétkor jól látható jelei vannak az ünneplésnek, koszorú, fenyőfaállítás, festett tojás formájában. Kérdése azon a jogos feltevésen alapult, hogy akkor biztos a mennybemenetelnek is vannak ilyen ünnepi kellékei. De ha pünkösdre kérdezett volna rá, akkor ugyanúgy zavarban lettem volna. Bár ismerem azt a pünkösdi szokást, hogy az ünnep reggelén ki kell nyitni az ablakokat, hogy a szél szabadon járjon a lakásba, de ezt mi egyébként is minden reggel megtesszük, tehát ebben nem lenne semmi különleges. Tudok arról is, hogy régen, még valamikor a középkorban ilyenkor égő kócokat dobtak a gyülekezet tagjai közé, felidézve ezzel az apostolok feje felett megjelenő lángnyelveket. De olyan sok templom leégése lett ennek a látványosságnak a következménye, hogy az egyház betiltotta a pünkösdölésnek ezt a formáját. Valamilyen látványos elem biztos, hogy megkönnyítené a dolgunkat, de nem őrzött meg egyházunk ilyen kapaszkodókat. Egyetlen ilyen a piros oltárterítő. Nem könnyű pünkösdöt ünnepelni. Ha azt kérdezzük, tulajdonképpen mit is ünneplünk ma? A Lélek kitöltését, megint nehéz helyzetben találjuk magunkat. Hiszen a Lélek szót a lélektan elorozta. A közelmúltban történtek - kisegyházi kezdeményezésre - kísérletek arra, hogy meghonosítsák az elorzott lélek szó helyett a szellem szót. Vannak, akik ma is Szentszellemről beszélnek. De ennek a kifejezésnek erős spiritiszta áthallásai vannak. Nem segít rajtunk az sem, ha az újszövetségi görög nyelvhez fordulunk segítségért, és azt mondjuk, Pneuma. Hiszen ezzel még jobban elidegenítjük magunktól a kérdést. Van megoldás arra, hogy a Lélek kitöltésének ünnepét magunkhoz közel érezhessük? Mit szólnánk ahhoz, ha megpróbálnánk kikapcsolni a használatból nemcsak a lélek szót, hanem valamennyi szinonimáját, rokon értelmű szavát is? Próbáljunk helyette valami más megfogalmazást, más szót keresni. Én a nemrég elhunyt német teológusnak, Dorothee Sölle-nek a megoldását jónak tartom, talán a legjobbnak. Ő azt mondta: "Régen léleknek a tapasztalatot nevezték." Végül is milyen egyszerű az ő megoldása. Tapasztalati, belső tapasztalati világunk maga a lélek birodalma. De rögtön újabb nehézségbe ütközünk: mit értünk tapasztalaton? Mert nyilván nem azt, amit szavakkal le tudunk írni, hanem ami azon túl van. Hadd mondjak erre egy példát. Kisgyermeket sétáltat az anyukája. Összetalálkoznak egy ismerőssel. Az ismerős, adott esetben idősebb hölgy széles mosollyal hajol le a kisgyerekhez, kedves szavakat duruzsol neki, a gyerek mégis szinte megdermed és a félelem jeleit mutatja: Sokan láttak már ilyen jelenetet, éppen ezért hozom fel ezt a példát. Ugye a gyermek még nem a kirakatra reagál, hanem az egész személyiségre, mert tapasztalja, ami a kirakat mögött, a szavak, és gesztusok mögött van. Ha a lélek nem más, mint a tapasztalat, akkor rögtön látjuk a nagy bajt, mely bennünket, valamennyiünket érint, hiszen egy négyéves gyerek bizonyos értelemben ügyesebb a tapasztalat gyűjtésben, mint mi felnőttek. Ezt a problémát Dorothee Sölle úgy fogalmazta meg, hogy inkább önmagunk előtt is letagadjuk, magunkba fojtjuk tapasztalatainkat, nem beszélünk róluk. Elfogadjuk a látszatot, mert kényelmes, csupán funkcionálunk. Pedig /Ronald Laing szerint/ az úgynevezett normális nevelés, mely azt tartja egészségesnek, ha teljesen elmerül a külső térbe és időbe, és így az az ember, akit megcsaltak, becsaptak a belső világ tapasztalatai terén, az végeredményben megcsonkított ember. Újszövetségi példaként gondoljunk arra, mit mond Jézus az írástudók és farizeusok elleni beszédeiben, Máté Ev. 23. fejezetében: "Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert megtisztítjátok a pohár és tál külsejét, de belül tele van rablással és féktelenséggel. Vak farizeus tisztítsd meg először a pohár és a tál belsejét, hogy aztán a külseje is tiszta legyen."
Milyen különös Jézus üzenete: akiben túlteng a megfelelési igény, mind az emberek, mind Isten iránt, az előbb-utóbb önellentmondásba keveredik, melyből a képmutatás jelentheti számára a kiutat. De ezzel kénytelen magában egy ellenőrizetlen hátországot hagyni, mely megszüli a maga démonait, akik féktelenségükben egyre messzebb ragadtatják magukat. "Belső kertjüket fölveri a gaz." /Bodrog Miklós/ Túltengő megfelelési igény: nem véletlen az sem, hogy melyik kerül előre. Megfelelés embereknek és Istennek, vagy megfelelés Istennek és embereknek. Hiszen a mai ünnepünkre rendelt alapigében az apostolok éppen a helyes sorrendet hangsúlyozzák a Nagytanács előtti kihallgatásuk során: Istennek kell inkább megfelelni, mint az embereknek. Ebben ott van a burkolt kritika is, és itt visszacseng Jézus Írástudók és farizeusok elleni beszédének lényege is. Az írástudó és farizeus elvileg egyetértett ezzel a sorrenddel. Persze, először Istennek kell megfelelni, és csak utána az embereknek. De Istenhez a hit kapcsol, és ennek a kapcsolatnak legfőbb, sőt elsődleges színtere: belső tapasztalataink. "Tisztítsd meg először a pohár és a tál belsejét, hogy a külseje is tiszta legyen." Mondja Jézus. De vajon hogyan és mivel lehet belsőleg megtisztulni? A Gangesz vizében, vagy tömjénfüst által? Minden vallásos, kultusz előírás csak jelképe egy belső történésnek. Valaminek, amit egy szóban úgy hívunk: őszinteség, egyenesség, nyíltság. Mert megtisztulni, megújulni a lélek frissítő fürdőjében megmerítkezni csak őszinte szembenézéssel lehet. Ecclesia semper reformanda: az egyháznak mindig meg kell tudni újulnia - fogalmazta meg annak idején Luther Márton az egyház pünkösdi lelkületű alapprogramját.
Ez év májusában egyházunk két küldöttje is részt vett az E.C.E.N. /az European Christian Environment Network - Az Európai Keresztyén Környezetvédelmi Hálózat konferenciáján, a görögországi Volosz-ban, Széchey Béla és Béres Tamás. Meglepődve számoltak be a Görög Ortodox Egyházban lezajló szemléletbeli változásról. A konferenciát maga Ignatiosz pátriarka is megtisztelte, aki az egész görög ortodoxia nevében megvallotta, hogy korábban, ha az ecclesia semper reformanda - elvet hallották, ökomenikus találkozókon protestáns résztvevőktől, akkor mindig tiltakozásuknak adtak hangot. Mert az egyház - gondolták sokáig, jó úton van, miért kéne megújulnia. A világgal is az a baj, hogy eltávolodott az egyháztól. Így gondolkodtak régen: hogy velük nincs semmi baj. A jó úton haladnak. De mára megváltozott a véleményük. Mert a környezeti problémákkal való szembesülés során rájöttek, hogy sok mindent az egyház sem jól csinált. Rájöttek arra, hogy az ő egyházuknak is, a görög ortodox egyháznak is meg kell újulnia. A Voloszi konferencián is azzal az alapmagatartással vettek részt, hogy tanulni akarnak azoktól az egyházaktól, akik - környezetvédelmi szempontból - már régebb óta ráléptek a megújulás útjára. És Ignáciosz pátriarka és Eftimosz atya - két aggastyán - ott ültek, jegyzetfüzettel a kezükben és figyeltek, jegyzeteltek, tanultak. Jézus, mikor Nikodémussal beszélgetett, azt mondta, hogy: "Bizony, bizony mondom neked, hogyha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten Országát." Jn 3,3 Jézusnak ezt a mondatát, formailag másként, de ugyanazzal a tartalommal a már idézett Dorothee Sölle egy késői könyvében így fogalmazta meg: "Az ember, csak akkor tud hinni, ha meghalt már egyszer." Mert: "Mindazok, akik hisznek, sántítanak egy kicsit. Úgy, ahogyan Jákób, miután birkózott az angyallal. Mindannyian meghaltak már egyszer. Senkinek sem kívánná ezt az ember. Ugyanakkor azt sem szabad megpróbálnunk, hogy tanítás, felvilágosítás útján megspóroljuk ezt valakinek. Emberek ezrei tesznek szert olyan tapasztalatokra, melyeket úgy nevezhetnénk, hogy meghaltak már egyszer, talán valaki közelállónak a halálakor, vagy más módon való elvesztésekor, és mégis, nem tudnak erről egymással beszélni, mindenki hordja magában fájdalma terhét, anélkül, hogy lenne módja másokkal megosztani. Pedig, ha elfogadjuk azt, hogy a hit Istenhez a kapcsolatunk és ebben a kapcsolatban Isten Jézus Krisztusban úgy mutatta meg magát nekünk, mint aki maga is átment a halálon, és feltámadt, akkor úgy kell megváltónkra tekintenünk, mint aki maga a lehetőség, az Isteni adomány arra, hogy kifejezhető legyen az, amit érzünk, és amit a világban szégyellnünk kell. De a Jézusban nyert új közösség új megértést, új nyelvet teremt azokban, akik hisznek és ezt semmilyen világi hatalom sem hallgattathatja el. Ezt hirdetjük mi is, miként az apostolok: pünkösd, az egyház születésének, a Lélek kitöltésének ünnepén. Ámen
