Az Úr így válaszolt: „Ki tehát a hű és okos sáfár, akit az úr szolgái fölé rendel, hogy idejében kiadja élelmüket? Boldog az a szolga, akit, amikor megérkezik az úr, ilyen munkában talál! Bizony, mondom néktek, hogy az egész vagyona fölé rendeli őt. Ha pedig ezt mondaná szívében az a szolga: Késik az én uram, és kezdené verni a szolgákat és szolgálóleányokat, elkezdene enni, inni és részegeskedni; azon a napon jön meg annak a szolgának az ura, amelyen nem várja, és abban az órában, amelyben nem gondolja: kettévágatja, és a hűtlenek sorsára juttatja. Az a szolga, aki ismerte ura akaratát, és nem fogott hozzá teljesítéséhez, vagy nem cselekedett akarata szerint, sok verést kap; aki viszont nem ismerte ura akaratát, és úgy cselekedett verést érdemlő dolgokat, az kevés verést kap. Akinek sokat adtak, attól sokat kívánnak, és akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon.”
Szeretett Testvérek a Krisztus Jézusban…! Szerdán délelőtt fejeződött be az Országos Ifjúsági Konferencia. Ezen az utolsó délelőttön az történt, hogy kisebbik fiam, egy kétéves másik fiúval együtt kiment az utcára. Az Oktatási Központ egyik alkalmazottja vette észre és terelte vissza őket, Éppen akkor tartott az utolsó kiértékelő beszélgetés. Aztán negyed órával később a nagyobbik fiú beleivott egy petróleumot tartalmazó edénybe. Mindez a résztvevők elutazása előtt másfél órával… Minden odafigyelés ellenére megtörténik ilyesmi, a felelősség lehet bármilyen nagy és erőt próbáló, képtelenség az élet minden egyes napján, minden egyes pillanatában ugyanúgy figyelni, és résen lenni. Ráadásul, minél jobban tisztában van az ember a felelősségével, annál kisebb szabadságfok megvalósítására képes, és környezetének is annál kisebb mozgásteret enged. "Akinek sokat adtak, attól sokat kívánnak, és akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon." Más a felelősség mértéke, foka, de mindenki számon kérhető. Ugyanakkor nem tudom elképzelni, hogy ez a szó, "felelősség" alkalmazható legyen önmagában. Lukács Evangéliumában sem előzmény nélküliek a vigyázásról, készenlétről, számonkérésről szóló igék. Szinte dialektikus viszonyban állnak az isteni gondviselésről szóló, vigasztaló szavakkal, ráhagyatkozásra buzdítással. Barth mondja: "Istent csak kettősségekben ragadhatjuk meg. Mert Isten igazsága sohasem fejezhető ki egyetlen emberi megfogalmazás formájában. Minden pozitív megfogalmazást azonnal ki kell, hogy egészítsen egy vele szemben álló negatív állítás. Az igent a nemmel kell megvilágítani, és a nemet az igennel. Aki például Istennek a teremtésben adott kijelentéséről beszél, azonnal szólnia kell abban való elrejtettségéről is. Aki az ember istenképűségét tárgyalja, annak foglalkoznia kell bűnös, esendő voltával is. Aki pedig a halálról, és a múlandóságról beszél, az nem teheti meg, hogy ne szóljon egyúttal a halálon túli, egészen más életről." Lukács Evangéliuma is egymás mellé helyezi, mintegy dialektikus viszonyba állítja gondviselés és számonkérés kérdését. Persze nem csupán számonkérésről van szó… A kezdeti egyház egy sajátos várakozásban élt. Hittek abban, hogy Jézus még életükben eljön. Ez a várakozás azonban nem teljesedett be. Bizonyos késlekedésről kezdtek beszélni, és azt mondták: Jézus eljön a maga dicsőségében, de nem a várakozásaink szerinti időben. Várni kell rá, talán több időt, mint amit korábban gondoltunk. Azt pedig nagyon jól tudjuk, hogy milyen demoralizáló hatású az elhúzódó várakozás… Számunkra ez az elhúzódó várakozás már olyannyira magától értődő, természetes, hogy nem befolyásolja a Jézusban való hitünket az a tény, hogy késik… Hiszen amikor megszülettünk, már akkor késésben volt. És hosszú generációk ugyanezt mondhatták már el magukról. Ezért számunkra nem abban áll a hit választása, hogy hiszek, és akkor ez azt jelenti, hogy másként élek, azaz nem kezdek bele az élet adta lehetőségek megragadásába, mert Jézus úgyis eljön, tehát minek arra a kis időre… /Mondjuk házépítésbe kezdeni Számunkra Jézus késése nem olyan zavarba ejtő, mi megtanultunk a várakozásban hinni. Úgy élni, hogy nem gondoljuk azt, egész emberi életünk, mindaz, amire életünket feltettük, kockára tettük, az veszendőbe megy azáltal, hogy még életünkben nem jön el. Elődeink megtanulták, hogyan kell a Jézusra való várakozás során átvenni és átadni a stafétát. És sokunknak megtanították ezt. Elfogadtuk, hogy életünknek családi események és ünnepek ritmusára kell folynia. Ezek strukturálják az életünket, és valamennyire talán hálásak is vagyunk Istennek azért, hogy életünk folyásának medre ilyen viszonylag kiszámítható. De ez a várakozásra való berendezkedés olyanná tesz minket, mint a patakmederben szunnyadó kavicsok. Szinte belekövülünk, és azt lehet hinni rólunk, hogy teljesen átadtuk magunkat az idő sodrásának. De mennyire másként kellett, hogy éljék a hitüket az első keresztyének. Számukra Jézus késése gyökeres válságot idézett elő. Alapvetően megingatta őket. Nem tudtak más megoldást rá, mint azt, hogy annál erőteljesebben hangsúlyozták a várakozásban való megmaradás fontosságát. Még attól sem riadtak vissza, hogy Jézus példázatainak, megőrzött mondatainak az eredeti jelentéstől merőben más értelmet tulajdonítsanak. Ilyen például az a szakasz, amikor egy betörőhöz hasonlítja magát Jézus. Jézus a visszajöveteléről beszélt. Akkor éppen Jézus hallgatóságát egy betörés foglalkoztatta. Ezért Jézus ehhez a nemrég történt betöréshez kapcsolta mondanivalóját. "Ha a ház gazdája tudta volna, mely őrségváltáskor, mely időpontban jön a betörő, megakadályozta volna a betörést, vigyázott volna…" És jön az ősegyház hozzá kapcsolódó tanítása: "Legyetek készen Ti is, mert az Emberfia akkor jön, amikor nem várjátok." Az alapigénkben szereplő példázatban tulajdonképpen egy szolgáról van szó, nem kettőről, ahogy ezt esetleg a magyar fordítás sugallja. Ez a szolga bizalmi állást kapott, és urának váratlan visszatérésekor fog megmutatkozni, vajon méltó volt-e a bizalomra, vagy ura késedelme arra csábította, hogy hatalmával visszaélve terrort gyakoroljon, és élvezetben tobzódjék. Az ősegyház ebből a példázatból is egy Jézus késésére és a késésből adódó problémára kívánt erkölcsi figyelmeztetést formálni. De eredetileg vajon milyen hatással lehetett Jézus hallgatóira a különleges felelősséggel kitüntetett szolga képe? Hiszen Isten szolgái szemükben az írástudók voltak, akiknek a kezében ott voltak a mennyország kulcsai. Tehát a felügyelettel megbízott szolgában koruk vallásos vezetőit látták. Annást, Kajafást, Nikodémust, Johanán ben Szakkájt meg a többieket, akiket már sem az evangéliumok, sem más források nem említenek név szerint. Eredetileg talán nem volt ez más Jézus részéről, mint fenyegető, ébresztő kiáltás a nép vezetői felé. Azok felé, akik úgy viselkedtek, úgy gyakorolták hatalmukat, mint akik nem hisznek a számonkérésben. Hatalomgyakorlásuk módjából lehetett következtetni gyakorlati ateizmusukra. Egy olyan kultúrában, mint amilyen az ókori palesztin volt, elvileg nem létezett ateizmus. Elméletileg mindenki hitt Istenben. Persze megfogalmazódtak az istenhittel kapcsolatban problémák, például az, hogy van-e értelme az áldozatoknak, vagy hogy Isten vajon megjutalmazza-e a valóban kegyes életet, és ha igen, miként. Vagy hogy milyen következményei vannak annak, ha a Tóra bizonyos rendelkezéseit figyelmen kívül hagyja a nép zöme. Sosem volt a hit maga kérdés, csak annak konkrét megvalósulása a kultuszban és a cselekedetekben. A próféták ugyan megfogalmaztak Istentől való elpártolást, de ez más istenek, más vallások felé fordulást jelentett, nem pedig ateizmust. És ebben a világban, melyben az Istenben való hit magától értődő volt, ezek között a viszonyok közt valaki azt mondta, hogy van ateizmus, mégpedig nem máshol, mint a nép vezetői körében; akik Mózes székében ülnek, azok ateisták. Nem lehetett ezt másként megfogalmazni, mint egy olyan példázat formájában, mely a legfontosabb oldaláról mutatja be az ateizmust. Első lépésben úgy fogalmazódik meg: "Isten messze van." /Ma ez így fogalmazódik meg: Nem felel az imádságaimra. Nem törődik azzal, ami ebben a világban történik. Nem törődik velem./ A második, hogy nemcsak térben, de időben is mesze van: késik. Tolódhat az emberi képzeletben olyan távolságra az isteni számonkérés, hogy már egyáltalán nem számol a lehetőségével. Hát erről beszélt Jézus: így fogalmazta meg ő példázatában kora vezetőinek siralmas állapotát, ateizmusát. Mert az ateizmus legnyomasztóbb, legamorálisabb oldala talán abban ragadható meg, hogy nem hisz abban, hogy tettei számon kérhetők lennének egy örök mérce szerint. Talán egy ideig-óráig való számonkérést elfogad, mert a társadalom ki is követeli, hogy mindenki számot adjon időnként arról, mit tett, felelősségének mértéke szerint, de nem ugyanaz, nem is hasonlítható ahhoz, amit az isteni számonkérés jelent. Sőt, néha homlokegyenest más megítélés alá eshet egy tett a kortársak szemszögéből és néhány évtizeddel, esetleg évszázaddal későbbi kor szemszögéből. Hinnünk kell egy örök mérce szerinti isteni igazságszolgáltatásban, isteni ítéletben. Mert csak így remélhetjük azt, hogy egyszer minden düh, gyűlölet, bosszúálló indulat elcsitul. Hogy egyszer eljutunk a teljes békére, mindenek megbékéltetésére. És ha az ember gondolatban önként elébe megy ennek az örök mérce szerinti megmérettetésnek, akkor tettei új mélységet, dimenziót nyernek, ugyanakkor közelebb érezheti magához a gondviselő Isten jelenlétét. Mert minél nagyobb bizalommal tekintünk Isten végső igazságszolgáltatása felé, annál inkább átérezhetjük Isten gondviselő gondoskodását, már itt életünk, hétköznapjaink keretei között is. Ámen
