Ti azért kutatjátok az Írásokat, mert azt gondoljátok, hogy azokban van az örök életetek: pedig azok rólam tesznek bizonyságot, és mégsem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen. Én nem fogadok el dicsőséget emberektől, rólatok viszont tudom, hogy nincs meg bennetek az Isten szeretete. Én az Atyám nevében jöttem, mégsem fogadtatok be; ha más a maga nevében jön, azt befogadjátok. Hogyan tudnátok hinni ti, akik egymástól fogadtok el dicsőséget, de azt a dicsőséget, amely az egy Istentől van, nem keresitek?
Szeretett Testvérek a Krisztus Jézusban…!
Hallgattunk már egy és ugyanazon eseményről beszámolókat más és más emberektől? Néha elképesztő különbségek vannak a különböző beszámolókban, és elfogja az embert a kétség, vajon ugyanarról az eseményről beszélnek? És minél régebbre megyünk vissza az időben, annál nagyobbak lesznek a különbségek. A felejtés is belejátszik a felidézésbe, vagy éppen új és bizonytalan eredetű elemekkel bővül. Ez ellen csak egy módon védekezhetünk, ha az írást választjuk. Ha leírjuk, mi is történt valójában. Ma egy olyan alapige van előírva, javasolva a szószéki szolgálathoz, mely az úgynevezett Bibliavasárnap kiírt alapigéi közé tartozik. A kérdés úgy szól ma felénk, miért jelentős és hálaadásra érdemes abban, hogy bárkinek rendelkezésére áll a Biblia? Hiszen sok biblia porosodik és sárgul könyvespolcokon, és azt hiszem nem lesz olvasottabb könyv attól, hogy valaki ránk förmed a szószékről, és azt mondja: olvass Bibliát! De ha én ezt tenném, talán a maga természetes egyszerűségében megkérdezhetné valaki: miért lenne jó nekem, ha azt tenném?
Sokan tervezik, hogy egyszer majd tényleg elkezdik olvasni a bibliát. Persze ez nem olyan egyszerű. Könnyen lehet nehezen érthető részre akadni benne. A felbuzdulások elég gyakran ellankadnak, nehéz részek, vagy egyenesen érthetetlen részek miatt.
Sokszor indulnak el jelentős változások egy-egy ember életében akkor, amikor elkezd komolyan Bibliát olvasni. Ha valami titok folytán kialakul benne egy új helyzet a Biblia olvasása során: ezek többnyire intim, azaz nehezen elmondható érzések, gondolatok, és a lelkieket nehéz szavakba önteni.
Korábban meséltem már, most csak újra megemlítem, hogy amikor 17 éves koromban először kaptam egy barátomtól ajándékba egy viszonylag új fordítású Újszövetséget, és elolvastam egy ültő helyemben Máté Evangéliumát, nem lehet elmondani milyen felkavaró élmény volt és kétségtelen, hogy arra az életútra, melyet járok, ez a Bibliával, Újszövetséggel kapcsolatos olvasmányélmény vezetett el. Az a szép és egyúttal hihetetlen az egészben, hogy bármilyen szinten álljon is valaki háttérismeretek szintjén, a lényeget ki tudja hámozni belőle.
Ha pedig visszatekintünk a múltba, azt látjuk, hogy nemzedékek követték egymást itt ezen a földön, ebben a hazában és ezen a földrészen, akik a Biblia bűvöletében éltek. És ha megkérdezték volna őket, mi fontos számukra, vagy mi az, ami nem hiányozhat az életükből, akkor a hitet, keresztyénségüket, az ahhoz kapcsolódó jelentős eseményeket jelölték volna meg, melyek természetesen elválaszthatatlanok a Bibliától.
Ennek tükrében elég abszurd, hogy az EU, az Európai Unió alaptörvényének lírai előszavából mégiscsak kimarad Isten és Európa keresztény örökségének megemlítése - ahogy azt némi iróniával egy Internetes újság, EU új alkotmányáról szóló cikkében olvastam.
Giscard D'Estaing volt francia államfő által fogalmazott úgynevezett preambulum csupán a római-görög civilizációt és a felvilágosodást említi meg, mint azt az örökséget, ami idézem: "megalapozta az egyén központi szerepét az európai társadalomban, elidegeníthetetlen és sérthetetlen jogait és a törvény tiszteletét".
Vajon milyen belátás, gondolkodás az olyan, mely az egyén központi szerepét a társadalomban alapvetően az antik kultúrából és a felvilágosodásból akarja levezetni? Nyilván egy olyan, mely a keresztyénséget mélyen félreérti és azonosítja a másság iránti intoleranciával, a minden egyéni kezdeményezést és szárnypróbálgatást bűnnek ítélő fanatizmussal. Megtehető, hogy Európa lényegét valaki a Jézuson tájékozódó keresztyénség nélkül próbálja megérteni, és megfogalmazni, de aki megtagadja, vagy szégyelli saját múltját, mint közösségi múltat, sőt: elődeinek, őseinek múltját és meggyőződését, legalább megemlítés szintjén felvállalni, az önmagával, saját eredetével, gyökereivel sincs tisztában. Hogy Európa meghatározó politikusai szerint ez a szempont - mármint, hogy Európa volt valaha a keresztyénség szíve - említésre sem érdemes, az ne csodálkozzon azon, ha évszázadok múlva Európát, mint kulturális egységet elfelejtik majd említeni egy jövőbeli alkotmányban - mert ha a múlthoz való viszony ilyen, abból sok jó nem származik. Egy feledékeny Európa nem lehet életképes, hiszen egyetlen kultúra, civilizáció sem úszta meg katasztrófa nélkül, ha elfeledkezett saját eredetéről. "Emlékezzetek az ősrégi dolgokra, hogy én vagyok az Isten, nincs más…" Írja Ézsaiás próféta. Mert hit és emlékezet összetartozik. Aki emlékezik, aki felidézi a múltat, az a hit számára teremt esélyt, a hit számára nyit kaput. Istenek hála van tehát Bibliánk, és emlékezhetünk. Mert azok, akik lejegyezték, leírták, ami benne van, mind úgy érezték, olyan jelentős és fontos az, aminek tanúi lettek, hogy azt meg kell őrizni és nem szabad, hogy a felejtés martaléka legyen. De ha olvassa valaki a Bibliát, sőt rendszeresen tanulmányozza, még egyáltalán nem biztos, hogy égi jóváhagyás és áldás hull életére. Mostani alapigénk éppen egy olyan helyzetből indul ki, amikor emberek elszántan és buzgón tanulmányozzák az írásokat, szinte folyton azt bújják. És mégis azt mondja róluk Jézus, hogy az Isten iránti szeretet nincsen bennük. Lehetséges ez egyáltalán, kérdezheti valaki, bár azt hiszem nagyon naivnak, és tapasztalatlannak kell lennie, ha el tudja mondani, hogy még nem volt szerencséje olyan emberhez, aki ugyan naponta a Bibliát bújta, mégsem származott belőle más, csak valami elképesztő arrogancia és dölyf. Valami olyasmi, amit az ember, jobb kifejezést nem találva egyszerűen vallásoskodásnak nevez. Egy eredendően hamis és bűnös viszony ez, mely kiindulópontjának önmagát, saját teljesítményét, és igényeit teszi meg. A vallás maga ilyen, és különböztessük meg jó barthiánus módon a hittől és a hitelesen művelt keresztyénségtől. A vallás az önigazolás keresése, ha közösségi módon nyilvánul meg, akkor egy csoport kísérlete arra, hogy önértékét növelje. Hogy úgy érezhesse magát annak minden egyes tagja, hogy különb a többinél, azoknál, akik kívül vannak a csoporton. Mert mit is jelent egymástól nyerni dicsőséget? Azt, hogy a vallás is felhasználható ilyen alantas célok szolgálatában, sőt a vallás maga sokszor nem más, mint egy közösség fanatizálása mások megvetésére, hamis önérték - szerzésre. Utcai térítők nagy csele, hogy tudják, hogy annak az embernek, akit megszólítanak, legtöbbször arra van szüksége, hogy megnöveljék önértékében. Érezze, hogy valaki, és hogy sokra tartják valahol, bizonyos emberek. És nem tapogatnak rossz helyen, mert tényleg sok ember számára ez az elemi szükséglet nem talál kielégítő formára. Így a megszólítgató utcai térítő közösségbe hívása többnyire olyan elemeket tartalmaz, melyből kikövetkeztethető, hogy ilyen személyes tőke, dicsőség nyerhető a közösség révén. De vajon az a hit, a keresztyénség célja, lényege, fő üzenete, hogy veregessük vállon a mi fajtánkból valókat és tegyünk minél több embert olyanná, mint mi vagyunk? Elias Canetti ír a "Tömeg és hatalom" című könyvében a gyarapító falkáról. "Mindig is mély és sürgető volt a vágy, hogy többen legyünk, nagyobb sokasághoz tartozzunk. Ez a vágy szüntelenül fokozódott… És nem lehet kétséges, hogy az ember mindig is több akart lenni, mint ami volt." Igen, ez a vágy szülte azt a vallást, melyet Jézus kemény szavakkal elítél. Mert a hit közösségeit, a gyülekezeteket nem ez az igény kell, hogy létrehozza és életben tartsa, hanem az Isten felénk való közeledésének a felismerése, hogy hagyjuk Istent cselekedni, hogy a mi önérték-keresésünk, dicsőség-keresésünk helyett a tiszta forrás iránti vágy hajt minket. És e vágy nyomán inkább elfelejtkezik az ember magáról, a teljesítménykényszereiről, a bizonyítani akarásáról, hanem ehelyett átadja magát a közös emlékezésnek, a Szentíráson, a Biblián keresztül, és ezen az emlékezésen keresztül támadó hit felismeri, hogy Isten Jézusban lépett közel az emberhez és benne mutatta meg szeretetét. Ámen
