Gyászistentisztelet

Szeretett Testvérek!

A veszteség pillanatát fel tudjuk idézni magunkban - amikor a fájdalom olyan erős, hogy csak azt érezzük, nincs tovább, hogy számunkra sincs folytatás. A fájdalom a szörnyű veszteség szinte teljesen elszigetelt minket. Mert úgy éreztük, soha senki nem fogja tudni megérezni, átérezni fájdalmunkat. Képtelenek voltunk arra, hogy lényegtelen, felszínes dolgokról értekezzünk ismerőseinkkel. Az idő mintha megállt volna, a világ pedig a maga részvétlenségével zakatol tovább, mintha nem történt volna semmi. Aztán az ember azt látja, hogy másnap, harmadnap, negyednap is fel tud kelni, hogy képes rá, hogy a legalapvetőbb feladatokat maga körül ellássa. Jóllehet nagyon nehezére esik. De valahogy megcsinálja… És eltelt egy hét, két hét, egy hónap, kettő, fél év, és szinte lecsodálkozik az ember azon, hogy tudott egyáltalán ennyi időt végigcsinálni.

Ez a nehéz, gyötrelmes újrakezdés - közös sorsunk. Igen, újra kellett kezdenünk a az életünket. De ebben az újrakezdésben, vagy az újrakezdésünk kapcsán felismerjük, hogy egész életünk végső soron nem más, mint búcsúzás, elválás és újrakezdés. És eltávozott hozzátartozónk életét is láthatjuk így, mint aki a tőlünk való elszakadásával egy végső újrakezdésnek lett részese, hiszen a halál, mondja az Evangélium, az utolsó újrakezdés. A halál nem az élet, hanem csak a születés ellentéte, míg el nem érkezünk mi magunk is oda, mert akkor születéssé válik. Szeretteink, akik már eltávoztak innen, utolsó nagy lemondásukban már megláthatták a mindent megújító isteni kegyelmet. Azt, hogy "a régiek elmúltak, és íme újjá lett minden." Eljön az idő, amikor mi is meglátjuk. De most még nincs más nekünk, mint az emlékezés. És az a szép kötelesség, hogy gondozzuk a sírt, ezt az egyetlen kézzelfogható nyomot, mely hozzá kapcsolhat minket. Az egyetlen látható és tapintható jelet, mely mindenki számára bizonyítja, hogy itt élt ő is.

Jézus a legelmarasztalóbb hangon szólva az írástudókról, azt mondja róluk, hogy olyanok, mint a jeltelen sírok.

"Hol sírjaink domborulnak, unokáink leborulnak, és áldó imádság mellett mondják el szent neveinket." Petőfi Nemzeti dalának szavai a legalapvetőbb igényünket fejezik ki. Azt a reményt, hogy aki most szeretettel és hálával, imádságok között emlékezik, arra egykor szintén szeretettel és hálával, imádságok szavaiba foglalva emlékeznek.

Két hete az alábbi beszélgetés zajlott feleségem és négy és fél éves fiam között:

- Anya, miért vannak sírok a halott emberek csontjai fölött?
- Hogy akik szerették őket, odamehessenek emlékezni rájuk, vihessenek virágot, gyújthassanak gyertyát.
- És honnan tudják, hogy melyik kinek a sírja?
- Rá van írva a neve.
- Ha meghalok… - /Feleségem közbevág/ - Gösi, mi apával előbb meghalunk, mint te
- Mikor?
- Amikor felnőtt leszel, és már neked is gyerekeid lesznek.
- Anya! Taníts meg olvasni, mielőtt meghalsz!

Ámen