Azután szólt a sokasághoz is: „Amikor látjátok, hogy felhő támad nyugatról, mindjárt azt mondjátok, hogy eső jön; és úgy lesz. Amikor pedig azt halljátok, hogy a déli szél fúj, azt mondjátok, hogy hőség jön; és úgy lesz. Képmutatók, a föld és az ég jelenségeit felismeritek, e mostani időt miért nem tudjátok felismerni?” „De miért nem ítélitek meg magatoktól is, hogy mi az igazságos? Amikor ellenfeleddel az elöljáró elé mégy, még útközben igyekezz megszabadulni tőle, nehogy a bíró elé hurcoljon és a bíró átadjon a börtönőrnek, a börtönőr pedig tömlöcbe vessen téged. Mondom neked: nem jössz ki onnan addig, amíg meg nem adod az utolsó fillért is.”
"Szorít az idő", szoktuk mondani, egy határidő lejártának közeledtével. Milyen könnyű is az idő szorításába belekerülni, nem kell hozzá más, mint egy határidős munka. Ilyen helyzetben az ember átérezheti, hogy minden óra, sőt perc számít, és bosszúsan gondol az elvesztegetett korábbi napokra, amikor nem dolgozott az ember elég intenzíven rajta, mert a határidő még túl messze volt. Akkor még nem érezte az ember magán a nyomást. Nem véletlenül mondják - nem is kevés iróniával, hogy a legnagyobb múzsa a határidő. Az idő kérlelhetetlen meghatározó tényező. Novemberben különösen is szembesülünk ezzel. Az idő nincs tekintettel egyéni vágyainkra, szubjektív időérzékünkre. Könyörtelenül múlik, és csak azt tehetjük, hogy mérjük, figyelemmel kísérjük. Ez minden, amit tehetünk az idővel. Milyen érdekes, hogy a magyar nyelv nem tesz különbséget az idő, mint tartam és az idő, mint időjárás között. "Mennyi az idő?" Kérdezzük, amikor az óra állására vagyunk kíváncsiak; "Milyen az idő?" Kérdezzük akkor, amikor az időjárás alakulásáról akarunk felvilágosítást. Az erre a vasárnapra kijelölt szent igét olvasva az az ember benyomása, hogy az evangéliumban található Jézusi érvelés mintha hasonló nyelvi sajátságon nyugodna, de nem így van. A héber és az arám nyelv egész más szót használ idő és időjárás megjelölésére. Az időt pedig nagyon egyszerűen a nap - szó többes számával fejezi ki. Az időjárás változásának egyszerű észlelésével érvelni a történelmi idő, a megfelelő pillanat felismerésének készségére, ennek tudatában talán nem is olyan magától értődő. Jézus szerint amilyen könnyen megállapítható a nyugatról jövő gomolyfelhők láttán, hogy esős idő lesz, vagy hogy a déli szél meleget hoz, éppolyan egyszerűen meg lehet ítélni a történelmi idő jellegét, a kényszerítő nagy pillanatot. De vajon milyen esemény közelsége lehetett az, melynek bekövetkezéséről Jézus ilyen egyértelműséggel vélekedett? Jézus igehirdetésének egyik központi üzenete ez volt: az idő eljött. Mai nyelven szólva: "Helyzet van." Éppen azért csatlakozott Jézus Keresztelő Jánoshoz, mert tanításuk ebben feltétlenül megegyezett. "A fejsze már a fák gyökerére tétetett," hirdette Keresztelő János, azaz arról beszélt, hogy Izráel népe egy minden eddigit felülmúló katasztrófa felé halad. Erre a közelgő katasztrófára tekintettel kellett Keresztelő János szerint gyökeresen megváltoznia az emberi viszonyoknak, kiegyenlítődnie a különbségeknek; "Akinek két ruhája van, adjon annak, akinek nincs. S akinek van mit ennie, ugyanígy tegyen." /Lk 3,11 A közelgő katasztrófát Jézus sokkal konkrétabban fogalmazza meg. "Jönnek majd napok, amikor sánccal vesz körül ellenséged, bekerít és mindenfelől ostromol. Eltipornak gyermekeiddel együtt, akik falaid közt élnek és nem hagynak benned követ kövön, mert nem ismerted fel látogatásod idejét." /Lk 19,43-44 Sokáig úgy gondolkodtak erről és az ehhez hasonló Jézusi jövendölésekről, hogy utólag, az események megtörténte után kerültek be az evangéliumi hagyományba /vaticinia ex eventu/. De a múlt század fordulóján néhány bibliakutató / C. H. Dodd és Lloyd Gaston / olyan eredményre jutott, hogy ezeket a részeket nem írhatták Jeruzsálem 70-ben bekövetkezett lerombolása után, mert Jeruzsálem i. e. 586-ban, a babiloniak általi elfoglalását leíró szövegek mintájára íródtak és a 70-ben bekövetkezett események ettől eltérő jellemzőire nem is céloznak. Az is kétségtelen tény, hogy Jézus elleni - Kajafás által levezényelt vallástörvényi per elsőszámú vádpontja az volt, hogy Jézus a templom ellen beszélt. Nehéz ezt anélkül a Jézusi jövendölés nélkül elképzelni, hogy; "Nem marad itt kő kövön, ami le ne rombolnának" /Mt 24,2 / Ezt Máté Evangéliuma szerint akkor mondta Jézus, amikor a tanítványai lelkesen mutogatták neki a Jeruzsálemi Templom épületeit. Jézus tehát egyetértett Keresztelő Jánossal abban, hogy Izráel népe egy olyan úton halad, mely súlyos, mondhatni tragikus összeütközéshez vezet Rómával. Ez a közös pont kettőjük között. De ezen túlmenően Jézus konkrétan meg is jövendölte, hogy a rómaiak el fogják pusztítani Jeruzsálemet. Ő is, miként Keresztelő, a küszöbön álló katasztrófát isteni ítéletként élték meg. Ezért siratta meg Jézus Jeruzsálemet, /ahogy azt Lukács Evangéliumának 19. fejezete 41. versében olvashatjuk, / és ezért mondja azt a Golgota vesztőhelye felé menve az őt kísérő siratóasszonyoknak: "Ne engem sirassatok, hanem magatokat és gyermekeiteket sirassátok…" /Lk 23,28 De Jézus nemcsak látta előre a veszélyt, hanem tanításában kifejezetten válságot megelőző magatartásra szólított fel. Azért fogalmazok így, mert korunkban, amikor az erkölcsi cselekvés lényegének újrafogalmazására tesznek kísérletet kortárs teológusok, például Hans Küng is, éppen ezt a kifejezést alkalmazzák: azt mondják, az etikus cselekvés ismertetőjele az, hogy válságot megelőző. Érdemes lenne mindenkinek egyenként, személyenként végiggondolnia azt, hogy Jézus - számára eddig fontosnak tartott szavaiból, tanításaiból vajon melyik jellemezhető úgy, mint válságot megelőző. Alapigénkben szereplő jézusi figyelmeztetés nem csupán egy kazuisztika, nem egyszerűen csak egy konkrét helyzetben kíván eligazítást adni. Bár egy elég egyértelmű helyzet a kiindulópont: egy adóst látunk magunk előtt, akit vádlója éppen a bíró elé akar hurcolni. Jézus korában mindenki tudta, hogy mi vár arra az adósra, akit Bíróság elé hurcoltak. Feltétlenül elítélték és addig nem szabadult a börtönből, míg mindent ki nem fizetett. Aki ezt el akarta kerülni, annak egyetlen megoldás létezett kiegyezni a vádlójával, még mielőtt a bíróság elé kerül tartozásának ügye. Jézus arra szólít fel, még mielőtt a bíró elé érne, szabaduljon meg a követelőzőtől. Felületesen szemlélve talán nem tűnik ez többnek egyszerű baráti jótanácsnál. De feltétlenül többről van szó. Ha életünk alapvető jellemzőjét keressük Jézus példázatában, akkor az az adós-helyzet. Magunkban az adóst látni, erre az Úrtól tanult imádság, a Miatyánk is figyelmeztet. "Engedd el adóságainkat, ahogy mi is elengedjük adósaink tartozását." Így szól a Miatyánk eredeti szövege. Jézus tehát az embert Isten adósának látja. És emlékeztet is bennünket erre az adósságra. 1986-ban, amikor elkezdtem a teológiára járni, a Keleti Pályaudvar környékén felfigyeltem egy idős emberre. Alacsony, soványka férfi volt. Nyíratlan haja és szakálla, viseltes öltözete sem tudta azonban elterelni a figyelmet lényéből áradó magabiztosságról és derűről. A nyakában, közönséges spárgára kötve egy szépen bekeretezett, beüvegezett feliratos kép lógott. A kép kisebb felületet töltött ki, a fehér lap zömét egy egymondatos felirat töltötte ki. A felirat ez volt: "Béküljetek Istennel!" A szöveg mellett pedig egy Jézus arckép, amolyan igénytelenebb fajtából való. Ott sétált fel alá ez az öregember ezzel a táblával az Emke-aluljáróban, és hirdette csendben, esőtől is védett felirata segítségével a legfontosabbat, amit hirdetni kell, a lehető legegyszerűbb módon. Sokszor láttam őt azon a környéken. Mindig vele volt a keretes felirata. Aztán hónapokkal később, talán egy év is eltelt, eltűnt, nem láttam többé. De személyesen én hálás vagyok neki, ezért a mondatért. Békülni Istennel, ez a legsürgetőbb feladat és ez egyúttal azt is jelenti, hogy az ember kész békülni környezetével, a világgal, másokkal, sőt önmagával. Béke, elcsituló ellentétek, feszültségek helyett, valami egészen kézzelfogható, kitapintható, szagolható minősége az életnek, mely tulajdonképpen minden emberi körülmény ellenére is megtapasztalható. Hangsúlyozom, hogy minden emberi körülmény dacára, mert a békességre törekvés valójában minden körülményen áthat. Ezért küldi vissza Pál apostol Onézimoszt az időközben hitre tért szökött rabszolgát eredeti tulajdonosához, ahogy azt a Filemonhoz írt levélben olvashatjuk. Nincs olyan élethelyzet, emberi körülmény, melyben ne jelenhetne meg a békességre törekvés, és ne jelentkezne válságot előidézőként annak hiánya. Éppen ezért olyan esetet szeretnék példaként ehhez hozzáfűzni, mely az emberi élethelyzetek széles skálájából az egyik legszélsőségesebb. Primo Levi írta le az Akik odavesztek és akik megmenekültek című könyvében a következő esetet: "1944 májusában a csaknem ártalmatlan kápónkat leváltották, és az utódja félelmetes alaknak bizonyult. Minden kápó vert; beosztások magától értetődő velejárója volt ez, és többé kevésbé bevett dolognak számított, hogy ezen a nyelven érintkeznek másokkal: különben is ez volt az egyetlen nyelv, amelyen e harsogó Bábel minden lakója értett. Különféle árnyalataiban hol munkára volt hivatva ösztökélni, hol figyelmeztetést, büntetést fejezett ki, s a gyötrelmek rangsorában a legutolsó helyek egyikén állt. Mármost az új kápó másképpen vert. Görcsösen, gonoszul, beteges kéjjel: az ember orrára célzott, a sípcsontjára, a nemi szervére. Azért vert, hogy fájjon: a szenvedés, a megaláztatás kedvéért. Még csak nem is fajgyűlöletből, mint sok más társa, hanem azzal a nem titkolt szándékkal, hogy válogatás és minden ürügy nélkül fájdalmat okozzon az alávetetteknek. Szóba hoztam a kápó dolgát egyik horvát zsidó kommunista fogolytársam előtt. Mit tegyünk? Hogyan védjük meg magunkat? Ne lépjünk-e fel közösen? Különös mosolyra húzódott az ajka és csak annyit mondott: "Nem tart soká, meglátod." Egy hét sem telt bele és az ütlegelőnek csakugyan nyoma veszett. Csak jó néhány év után, az egykori foglyok egyik találkozóján tudtam meg mi történt. A Láger munkaügyi irodáján dolgozott néhány olyan politikai fogoly, akinek riasztó hatalom volt a kezében: ki tudták cserélni a gázkamrába küldendők listáján a foglyok tetoválási számát." Primo Levi az olvasóira bízza a következtetést. Nyilván az történt, hogy a munkaügyi irodán dolgozó egyik fogoly kiradírozta valakinek a tetoválási számát és beírta helyette az ütlegelő kápóét. Jézus adósról mondott példázata is erre figyelmeztet: Az emberi világ könyörtelenül bánik azokkal, akik ennek a legalapvetőbb normának nem tesznek eleget, akik nem törekednek - az adott körülmények között megvalósítható békességre. Ez az első és legfontosabb, amire fel vagyunk szólítva: béküljünk Istennel, és persze mindennel; a világgal, a földel, más emberekkel, más népekkel, sőt, önmagunkkal is, ne terheljük ostoba viselkedésünkkel az adósságunkat, sőt, szabaduljunk meg attól, ami üldözötté tesz minket, és akkor miénk lehet az az ígéret, melyet Jézus a Hegyi Beszédben mondott: "Boldogok akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek." Ámen
