Abban az időben eljön Míkáél, a nagy vezér, aki a te néped mellett áll. Nyomorúságos idő lesz az, amilyen nem volt, mióta népek vannak, addig az időig. De abban az időben megmenekül néped, mindaz, aki be lesz írva a könyvbe. Azok közül, akik alusznak a föld porában, sokan felébrednek majd: némelyek örök életre, némelyek gyalázatra és örök utálatra. Az okosok fényleni fognak, mint a fénylő égbolt, és akik sokakat igazságra vezettek, mint a csillagok, mindörökké. Te pedig, Dániel, zárd be ezeket az igéket, és pecsételd le ezt a könyvet a végső időkig. Sokan tévelyegnek majd, de az ismeret gyarapodik. Azután én, Dániel, láttam, hogy még ketten állnak ott, egyik a folyam innenső partján, másik a folyam túlsó partján. Az egyik megkérdezte a gyolcsruhába öltözött férfit, aki ott állt a folyam vize mellett: Mikor lesz vége ezeknek a csodás dolgoknak? Hallottam, hogy a gyolcsruhába öltözött férfi, aki a folyam vize mellett állt, jobbját és balját az égre emelve megesküdött az örökké élőre: Egy időszak, meg két időszak és egy fél időszak múlva! Mert amikor véget ér a szent nép megrontójának hatalma, mindezek beteljesednek. Hallottam ugyan, de nem értettem, ezért megkérdeztem: Uram, mi lesz végül mindebből? Ő így válaszolt: Menj el, Dániel, mert ezek az igék le vannak zárva, és le vannak pecsételve a végső időkig. Sokan megtisztulnak, fehérek és kipróbáltak lesznek, a bűnösök pedig bűnösök maradnak. A bűnösök közül senki sem érti meg, de az okosok megértik. Attól fogva, hogy megszüntették a mindennapi áldozatokat, és felállították az iszonyatos bálványt, ezerkétszázkilencven nap telik el. Boldog, aki állhatatos marad, és megéri az ezerháromszázharmincöt nap elteltét. Te pedig menj a vég felé! Elpihensz majd, de fölkelsz kijelölt sorsodra a végső napon!
Szeretett Testvérek a Krisztus Jézusban…!
A mai vasárnap az örök élet, az élet végességéből való kitekintés napja. Mielőtt új egyházi évet kezdenénk, tekintsünk túl az élet, az évek körforgásán. Ez a vasárnap ablak a végtelenre, az időhöz nem kötöttre. Nem mindenki szereti az életet. Van, aki olyannyira nem kedveli, hogy lassú, elszánt önpusztítással próbálja megszüntetni. Lassan ható mérgeket adagol magának, vagy pusztító indulatokkal mérgezi önmagát és a vele kapcsolatba kerülőket. Az ilyen ember talán nem is gondol bele abba, hogy tulajdonképpen az életet magát nem szereti. És elégedetlensége nem is a körülményeknek szól, hanem annak, hogy létezik, hogy van. Igen, lehetséges az élet megvetése. Lehetséges, hogy ne tartsa valaki sokra, hogy egyszerűen csak elszenvedje. Éppolyan egykedvűen, mint akivel csak úgy megtörténik az élet. Nem kérdezték róla, hogy kell-e neki, hát mért is becsülné, hiszen ingyen jött, nem volt beleszólása abba, hogy kap-e lehetőséget, vagy nem, hát miért is becsülné. Ahhoz, hogy keresztyénnek mondhassuk magunkat, először is szeretni kell az életet. Mert ahhoz, hogy az élet örökké tartó voltában hinni tudjunk, szeretnünk kell annyira, hogy méltónak tartsuk az örökkévalóságra. Mert az élet, mint a halál ellentéte - kell, hogy méltó legyen rá. Nemzedékek egymás után sorra átadják egymásnak az életet, a vele járó tapasztalatokkal. Ez az általánosságban megragadott életet. Isten megigazította, és kegyelmében részesítette, és ezzel örökkévalóvá tette az életet. Neki kell az emberi élet. Értéket lát benne, olyannyira, hogy maga mellett akarja tudni, közösségébe vonni. Ez az ember számára a jó hír, az evangélium. Hogy az élet, amit kaptunk, és amit továbbadunk, mely olyan, mint egy csónak, melybe beül az ember, és aztán kiszáll belőle, és átadja a helyét másnak, szóval az élet, ami nem is a miénk, csupán kapjuk, aztán valahogy használjuk, tulajdonképpen Istené. De maga az élet még annál is több mint Istentől kapott ajándék, és lehetőség, vagy valamiféle belépőjegy, melyet itt, ezen a világon kell felhasználni. A keresztyénség kezdeti időszakában már megfogalmazták az élet teljes perspektívájának a lényegét. Visio beatifica. Boldogító látás. Azaz Isten boldogító látása. Augustinus élete főművében az "Isten Városában": "Ott szabadok leszünk, és látni fogunk. Látni fogunk és szeretni fogunk, szeretni fogunk és magasztalni fogunk. Látod, a végén e következik vég nélkül. Mert mi más a mi végünk, mint az, hogy elérjük azt az országot, amelynek nincs vége." Tehát Isten boldogító látása maga az örök élet. Amit Mózes szeretett volna, és csak részlegesen kapott meg, mert csak a hátát láthatta Istennek, az lesz az üdvözültek osztályrésze. Nehéz ennél többet mondani, talán nem is szabad. Mert valóban kérdéses, hogy szabad-e örök életről beszélni, arról, mi vár arra, aki Istennel kapcsolatba kerül. Hiszen olyan ez, mint bekukucskálni egy olyan kapun, melyen még nem engedtek be.
A hiteles beszéd erről egy olyan forma, mint amilyen Dániel könyvében is megtalálható: Isten ítélete és örök élet. "És sokan azok közül, aki alusznak a föld porában, feltámadnak, némelyek örök életre, némelyek gyalázatra és örökkévaló utálatosságra. Az értelmesek pedig fénylenek, mint az égnek fényessége; akik sokakat az igazságra vezetnek, úgy fénylenek, mint a csillagok, örökkön örökké." Ítélet és örök élet. Ebben a sorrendben, és egymástól el nem választható módon. Olyannyira így van ez, hogy a dán teológus Sören Kierkegaard így fogalmazott: az örök élet biztos, féld tehát… Egyáltalán nem kérdezik, hogy akarod-e, vagy sem, halhatatlan vagy-jól vigyázz tehát! Ha valaki mindenféle bizonyítékoknak köszönhetően odáig jutna, hogy úgymond elfogadja a halhatatlanságát, akkor nem hisz a halhatatlanságban. Isten megtakarította neked azt a kényelmetlenséget, hogy bebizonyítsd, hogy van halhatatlanság. Halhatatlan vagy, és Istennek el kell számolnod, hogy miként éltél, te halhatatlan. S épp, mert halhatatlan vagy, nem fogsz tudni kitérni Isten elől, nem bújhatsz el egy sírba, hogy halottnak álcázd magad, s a mérce, mely szerint Isten ítélni fog fölötted, az, hogy halhatatlan vagy." Tehát az örök élet biztos, és nem amiatt kell szorongani és aggódni, hogy vajon lesz-e részünk benne.
Ezért az örök életet akarni annyit kell, hogy jelentsen, mint az ítéletet akarni. Hinni, sőt remélni, hogy minden emberi hatalom, intézmény, tekintély és hagyomány Isten ítélete alá kerül. Nem menekülhetnek meg előle, akárhogyan is alakuljon az emberi történelem. Hinni abban, hogy az én átláthatatlan és felemás énem is végérvényes átvilágítást igényel, egy végső értelem nyilvánvalóvá válását. Hiszen nem tudjuk magunkat megítélni, sem egyénileg, sem közösségileg, történelmileg. Ezért az ítéletet Istenre bízzuk.
Arra az Istenre, aki az életet örökkévalóvá tette. Az életet csak törékenységében, egyéni életutak kuszaságából szemlélve talán nem könnyű kimondani, hogy szeretjük az életet. Fiatalon nyilván könnyebb ezt mondani, egészségesen még könnyebb, nem olyan egyértelmű és könnyű betegen és olyan körülmények között, amit úgy jellemezhetünk, mint nem szeretem napok, de akkor is szeretni kell az életet: mert az élet - bár törékenynek látjuk, de minden ellentmondásossága ellenére mégis csak Istenhez kapcsol bennünket. Valamennyiünket. Ez a belépőjegy, és egyben feladatgyűjtemény is, melyet itt szorongatunk. Az életünk, amit kaptunk. Az emberi életet, az ember alaphelyzetét Jézus úgy mutatja be, mint azt a talentumokról szóló példázatában elmondja: embereket látunk magunk előtt, akik talentumokat kapnak. Ezek a talentumok tulajdonképpen az életet jelentik, kinek-kinek az ő egyéni életét. Ki ilyen, ki olyan lehetőségeket kap, de a feladat mindenki számara végeredményben ugyanaz. Ebben a példázatban végeredményben az életnek, és az élet adta lehetőségek gyarapításáról van szó. Aki azonban nem használja az életét, a lehetőséget, aki elássa az életet, aki a Krisztusi lelket föld alá rejti, vagy kalitkába zárja, az valóban és igazán bűnös. Amikor tétlenségre kárhoztatjuk, veszteglésre kényszerítjük azt, ami születni, teremni és növekedni akar, talán csak azért, mint a példázat rest szolgája, aki úgy gondolkodott, hogy ami van, az biztos. Nem szabad úgy gondolni, hogy elég csak konzerválni a meglévőt és ezzel meg van oldva a feladat, jöhet a számonkérés. Ami van, ami rendelkezésünkre áll, sosem a miénk, mindig csak lehetőségek, talentumok állnak rendelkezésünkre, melyeket azonban nem birtokolunk. A bábáskodás lehet a miénk, a kibontakozás, a teljességre jutás, megszületés lehetőségének megteremtése. Jézus azt hiszem valahogy így látta az életet - ebben a folyamatban, mely folyamatos gyarapodás, állandó létrejövés, alakulás, kiteljesedés. Mert Ő maga az, aki gyarapodni, létrejönni, alakulni, kiteljesedni akar. És hogy Ő a halál legyőzője, az azt is jelenti, hogy az ő egyre nagyobbá válásával az élet szeretete is egyre erősödik. Mert szeretni az életet egyúttal több, és mélyebb emberi kapcsolatot is jelent, és a szeretet, mely az élet kiteljesedéséért dolgozik, ha igazi szeretet, minden leleményességével az életért - az emberi életért, mások életéért küzd. Azért az életért, mely - Istennek hála - örök. Ámen
