Apja, Zakariás, megtelt Szentlélekkel, és így prófétált: „Áldott az Úr, Izráel Istene, hogy meglátogatta népét, és váltságot szerzett neki. Erős üdvözítőt támasztott nekünk szolgájának, Dávidnak házából, ahogyan kijelentette azt szent prófétái által örök időktől fogva: hogy megszabadít ellenségeinktől, és mindazok kezéből, akik gyűlölnek minket; hogy irgalmasan cselekedjék atyáinkkal, és megemlékezzék szent szövetségéről, arról az esküről, amellyel megesküdött atyánknak, Ábrahámnak; és megadja nekünk, hogy ellenségeink kezéből megszabadulva, félelem nélkül szolgáljunk neki, szentségben és igazságban őelőtte életünk minden napján. Te pedig, kisgyermek, a Magasságos prófétája leszel, mert az Úr előtt jársz, hogy előkészítsd az ő útjait, hogy megtanítsd népét az üdvösség ismeretére, bűneik bocsánata által, Istenünk könyörülő irgalmáért, amellyel meglátogat minket a felkelő fény a magasságból; hogy világítson azoknak, akik sötétségben s a halál árnyékában lakoznak, hogy ráigazítsa lábunkat a békesség útjára.”
Szeretett Testvérek…!
Az első három ádventi vasárnap liturgikus alaphangulata igen sötét, komor "Megtérésre hívó szó; ítélet előtt, kegyelem alatt; senki meg ne tévesszen titeket!" Csupa ítéletre emlékeztető szó. Kivéve a negyediket. Ezen a vasárnapon már megszólal az örvendezés hangja is. Mialatt mindezt végiggondoljuk, látjuk a kontrasztot a világ és a hiteles keresztyén lelki készülődés ádventje között. Hiszen a világban megjelenik a mikulás, elárasztják dublőrjei az utcákat, és ez a jele az egyre jobban felpörgő vásárlási láz kezdetének. Tegnap már bizonyos üzletekbe belépni is bajos volt, olyan nagy volt a zsúfoltság, aztán még két nap és vége, mintha elvágták volna… Az ajtók bezárulnak, az otthonokban felkapcsolódnak a fűtések, mert hideg lesz az éjszaka. Csendes éj, énekeljük a jól ismert éneket, és valóban az is lesz, hiszen sosincs olyan mélységes csend, mint szenteste. Főleg, ha esni is fog a hó. A helyzet hasonlít egy kissé az Egyiptomból való kivonulás előestéjére, mert akkor is mindenki otthon volt, és bezárkózott. És az otthonok falain kívül pedig járt az öldöklő angyal. Sosincs annyi öngyilkossági kísérlet, mint éppen szenteste. Ilyenkor lehet leginkább átérezni azt a végtelen elhagyatottságot, melyet R. M. Rilke egyik versében így fogalmazott meg: "Kinek még nincsen, nem lesz már otthona, s ki most magányos, még sokáig az lesz." A gyerekeket arra tanítjuk, ilyenkor járnak az angyalok, Jézuska, a háromkirályok az utcán." Pedig valami más is járja az utcákat ilyenkor, a torokszorító üresség, a semmi. A Hiány. És akit megérint, az felzokog fájdalmában. DE akik nem lesznek egyedül szenteste, akik körül gyermekek, unokák csacsogása zendül, azok legalább ott, az év legcsendesebb óráiban mondjanak el egy hálaimát, hogy - bár nem festették meg vérrel a szemöldökfát, de családi békéjük és egymás iránti szeretetük távol tartja házuktól, otthonuktól azt a valamit, amivel olyan szörnyű lenne találkozni. Mert a karácsony mindenkit térdre kényszerít. Kit magánya felől, kit azzal a felismeréssel, hogy ő nem az, és minden elégedetlenségét félretéve össze kell, hogy tegye mindkét kezét, hogy ő nincs elhagyatva. És a sokszor méltatlan családi hangnem is meg kell, hogy változzék, mert - ha máskor el is lehetett, de most nem lehet elmulasztani a családi összhang megteremtését. Újra csak rácsodálkozunk, hogy ez a karácsonyi kisded micsoda kérlelhetetlen erővel igazgatja mindenkinek a lábát a békesség útjára. Hogy kinek-kinek miféle öröme vagy bánata lesz? Tegyük ezt most félre, most még van pár nap, és még el tudunk kicsit talán feledkezni magunkról. Most még talán el tudjuk az ünnepet saját helyzetünktől vonatkoztatni, és azt mondani: Micsoda erő rejlik ebben a karácsonyi gyermekben, aki ennyire képes felforgatni a hétköznapokat, és ilyen mélyen megérinti a lelkeket. Ez a karácsonyi gyermek próba elé állít, önvizsgálatra késztet, és ha kell, válságot idéz elő, sőt: ítél is. De nem hagyja, hogy az Ő nagy napja ugyanúgy elteljen, mint a többi nap. Mert Ő, a maga karácsonyával mindenkit térdre kényszerít, a maga szelídségével, erőtlenségben rejlő erejével. Hosszú évek tapasztalata megtanított erre minket, hogy ez bizony így van. Ez pedig azt jelenti, hogy Ő jön. Nem lehet kétség afelől, hogy megérkezik. Hogy ádvent, az eljövetel nem illúzió, hanem valóság. Bizonyos értelemben liturgikus hagyományunk felett is eljárt az idő, hiszen nem az ünnep előtti napokban, hetekben gondolunk fokozottan az Ő dicsőséges eljövetelére, ítéletére, hanem éppen a legcsendesebb éj csendjében. Hiszen a szív teljessége teszi túlélhetővé a karácsony éjszakáját, és a szív üressége teszi egészen elviselhetetlenné. Mert maga a Karácsony az ítélet, mely megvizsgálja a szíveket, a veséket, és megpróbál minket, mint ahogy az ötvös a nemesfémet. "Ahogyan leül az ötvös, és megtisztítja az ezüstöt, úgy tisztítja meg az Úr Lévi fiait." /Mal 3,3 Mindenki megünnepli a karácsonyt. Közeli és távoli vidékeken, még olyan országokban is, ahol az emberek nem keresztyének. A karácsonyi kisded mindenhol bebocsátásra vár. Bekerül a fa az otthonokba és ajándékokkal telik meg árnyéka, hogy megidézze a kegyelemben való megajándékozottságát mindenkinek, aki csak nyitott, és hálatelt szívvel várt rá.
És most irányítsuk tekintetünket Zakariásra, erre az idős papra, akinek személyében valami különös és jelentős karácsonyi titok rejtezik. Az igehirdetési alapige Zakariás éneke. Két, jól elkülöníthető részből áll. Először Jézusról beszél, a világ üdvözítőjéről. Az üdvösség eljöveteléről, majd pedig fiáról, Jánosról. Zakariás éppen a tömjénáldozat bemutatását végezte a templomban, amikor látomása támadt. Megjelent neki az Úr angyala, és hírül adja fia születését, aki nem más mint János, akit keresztelőnek neveznek. De Zakariás nem hisz a látomásban és hitetlensége miatt meg kell némulnia. Az oltártól kifelé jövet már nem tudja a szükséges liturgikus formákat elmondani. Ez a megnémulás különös ádventi jel. Zakariás, a maga kényszerű, Istentől rendelt némaságával a hitetlenség, a kétely elnémulása. Most, ádventben nincs helye a kételynek. Sem a hit, sem a szeretet nem kérdőjeleződhez meg. Most minden más hangnak el kell némulnia, és Zakariás csak akkor tudja újra szólásra nyitni az ajkát, amikor a megváltásról, az üdvösségről szól. Arról, hogy végül a fény legyőzi a sötétséget, a szabadság a rabságot, a szeretet a félelmet, hogy szentség és igazság tölt be majd mindent. Megszületett gyermekéről Zakariás annyit mond: "a magasságos prófétája lesz." Ami fontos, az az, aminek e gyermeken keresztül meg kell majd szólalnia. Nem maga a gyermek a fontos, hanem amit képvisel majd. A megváltó növekedésben lesz, ő pedig alászáll, ahogy később maga Keresztelő beszélt saját helyzetéről. Mindebben ne valami apai érzéketlenséget lássunk, hanem egész életünket meghatározó igazságot. Mert a gyermek mi magunk vagyunk. Isten előtti lehetőségeinkkel, és azzal, amit felismerünk ebből, vagy éppen nem ismerünk fel és ezért szenvedünk; Ahogy azt John Magliola fogalmazza meg a kisfiú című versében: "A kisfiú a csillagot nézte, És könnyezni kezdett. Miért sírsz, Kisfiú? Kérdezte a csillag. Mert olyan messze vagy, felelte a fiú. Soha nem érhetlek el. Kisfiú, magyarázta a csillag, Ha nem lennék máris a szívedben, akkor nem is láthatnál engem."
Attól fáj a szívünk, mert ott van bennünk Ő, aki a karácsonyi csendes éjszaka titka, ereje, csodája, aki a bennünk ásító hiányt és űrt ugyan fájóvá teszi, de akivel éppen ez a fájdalom köt össze bennünket. Ámen
