Valóban nagy a kegyességnek a titka: aki megjelent testben, igaznak bizonyult lélekben, megjelent az angyaloknak, hirdették a pogányok között, hittek benne a világon, felvitetett dicsőségben.
Szeretett Testvérek…!
Tegnap este az ajtók bezárultak, otthonainkban jó melegre állítottuk a fűtést, feldíszítettük karácsonyfánkat, fenyőágainkat, és ha kinéztünk az ablakon, láthattuk a kihalt, forgalommentes utcát, és átgondolhattuk egy-egy pillanatra, hogy mit is jelent a csendes éj, tiszta szent éj. Az utolsó ádventi vasárnapon a szentestét az Egyiptomból való kivonulás előestéjéhez hasonlítottam. Akkor is mindenki otthon volt, bezárkózott. Kint a védett otthonok falain kívül pedig járt az öldöklő angyal. Mert kint az éjszakában, vagy egy-egy nem-otthonban, azaz olyan helyen, mely nem az ember igazi otthona, ott veszélyes közel jön az a bizonyos valami, amit jobb meg sem nevezni. Az a valami, mely halálos sebet tud ejteni. Az öngyilkossági statisztikák legalábbis ezt mutatják. És nyilván vannak, akik fellélegeztek ma reggel. Vannak, akik azt mondják, milyen kár, hogy ilyen hamar elrepült. De vajon mi marad utána? Valami más időpont, lehetőség által meg nem teremthető csoda ez az ünnep. Még akkor is, ha egyénileg ebből ebben az évben esetleg nem sok minden köszönt vissza. Mégis… A karácsony az egyetlen esély, néha az egyetlen esély. Bizonyos értelemben ezt állítja Charles Dickens, a "Karácsonyi ének" című novellájában. Ezt a könyvet azt hiszem mindenkinek el kéne olvasnia újra és újra karácsony közeledtével, de azoknak mindenképpen el kellene, akik nem tudnak mit kezdeni ezzel az ünneppel. Akik esetleg válságban vannak karácsonnyal kapcsolatban. Mert lehet ilyen helyzet. Mondanám, hogy sajnos, de sajnálkozni ezen csak úgy, önmagában l'art pour l'art nem érdemes. Ha sivár és lehangoló egy karácsony, az önmagában is szomorú persze, de a legnagyobb baj az, ha nem hozott létre egy esélyt. Mire gondolok? Fidel Castro nem egy tipikus karácsonyi figura, pedig aki vette magának a fáradtságot, hogy beleolvasson abba a könyvbe, mely "Fidel és a vallás" címet viseli, az ráakadhatott ott valamire. Fidel Castro gyerekkori karácsonyai rémesek lehettek. Mindig ugyanazt a játéktrombitát hozta neki a háromkirályok, amit előző években. Egyébként a játéktrombita volt a szegény gyerekek tipikus karácsonyi ajándéka. Lehet-e csodálkozni azon, hogy ateista lett? Számára a karácsony ilyenformán nem jelenthet esélyt. Dickens novellájának főhőse olyan ember, akiről azt mondhatnánk, ilyen nincs is. A legvégletesebben mogorva, barátságtalan, szívtelen, aki kis híján még december 25-én is dolgoztatná a segédjét. Aki a kapitalista kisvállalkozó karikatúrája. És mégis, az ember megmenthető. Először szenteste meglátogatja hét éve halott üzlettársa szelleme, aki a halálból visszatértként figyelmezteti az élő társát, hogy ha nem változik meg, ugyanarra a szomorú sorsra jut, mint ő. Majd megjelennek Scrooge előtt múltbéli karácsonyainak szellemei, és nem tesznek mást, mint felidézik előtte gyermekkora karácsonyait, melyeket kitörölt, illetve ki akart törölni az emlékezetéből. És az emlékezés olyan mélyen felkavarja, hogy ennek nyomán elindul a jótékony változás útján. Ez az ember megmenthető, mert voltak olyan gyerekkori karácsonyai, amelyek ott hordozták számára az esélyt. Még azok is, akik nincsenek tisztában a karácsony tartalmával, de látják, hogy milyen nagy jelentősége van annak, hogy méltóképpen megünnepeljék, mindazok megteszik a legfontosabbat: esélyt teremtenek. Ajtót nyitnak a kegyelemnek. Lehetőséget adnak arra, hogy Isten elérjen valakit. Dickens főhőse nem akart mást, mint minden emberi érzés és kapcsolat nélkül lopakodni át az életen. Márpedig ez nem lehetséges. Vagy ha megpróbálja valaki, nagyon súlyos árat fizet érte.
Ádvent első vasárnapján egy Mikszáth novellára utaltam. Lapaj, a híres dudás talál egy csecsemőt, és ez a csecsemő teljesen átalakítja az életét. Ajándék is ez a csecsemő, a legnagyobb ajándék, ugyanakkor feladat is, de olyan feladat, melyet úgy teljesít be, hogy közben észre sem veszi, mennyi mindent kér, követel ez a helyzet tőle. Ez a karácsonyi világlátás: ajándék és feladat az élet. De úgy feladat, hogy akkor csinálja az ember hitelesen, jól és áldásosan, ha nem veszi észre, hogy ő most nehéz feladatot, kötelességet teljesít. A számára legértékesebbtől is úgy válik meg, hogy a dilemma fel sem merül benne, hogy dönthetne másképp. Karácsonyi igehirdetési alapigénk mindössze egyetlen vers. Olyan olvasmány, textus, mely nem próza. Himnikus Credo-nak, hitvallásnak nevezik. Pál apostol arra próbál választ adni, mi a hit, azaz a kegyesség titka. Mert a hit, a hívő lét titka maga a karácsony lényege, hogy megjelent testben, igaznak bizonyult lélekben, megjelent az angyaloknak, hirdették a pogányok között, hittek benne a világon, felvitetett dicsőségben. Mindez a karácsonyi történetre utal, némileg kibővítve. Ünnepi alapigénk egyik fő jellegzetessége az, hogy minden egyes sorában ugyanaz az igealak szerepelt. A befejezett múlt, mindez pedig szenvedő alakban. Úgynevezett divinum passzivum-ban, ami azt jelenti: Isten a cselekvő. Ezt a formát ismerhetjük fel a jól ismert utolsó Jézusi szóban, melyet János híradása szerint mondott a kereszten. Elvégeztetett. Nos ugyanilyen módon kéne minden igét lefordítani. Tehát az egyik legfontosabb mindebből az, hogy amit Pál apostol mond, hogy ez már megtörtént. A hit is eldöntött dolog. Nem most kell valahogy kierőszakolnunk magunkból azt az érzést, hogy hiszünk, hanem csak vissza kell emlékeznünk arra, hogy egykor hittünk. Mikor hittünk? Hát gyermekkorunkban. A karácsony szolgáltatja a titkot, és a hit számára az első, és sokak számára az utolsó ablak a Mennyre. Mert ahogy megnőnek, rácsoságy-hitük válságba jut és meg is hal. De gyermekként még hittek. Persze nem lehetséges számunkra, hogy ismét gyermekek legyünk, és nem is az a feladatunk, de azt megtehetjük, hogy visszagondolunk gyermekkorunkra, arra, amikor hittünk, amikor a csoda, a titok kézzelfogható volt ott a karácsonyfa alatt, az ajándékvárás izgalmában. De hiszen nem azt mondja Jézus, hogy fogadjuk úgy Isten országát, mint gyermekek?! Ha óriási távolságot érzünk jelenkori önmagunk, és egykori gyermekkori önmagunk között, akkor gondoljunk arra, hogy Isten számára ez a távolság szinte egyáltalán nem létezik. Akik átélték a halál közelségét, vagy klinikailag halottak voltak ugyan, de újraélesztették őket, azok egy része elmondta, hogy lepergett előttük egész életük, és ezt az időutazást egy fénylény irányította. Isten előtt ezer esztendő annyi, mint a tegnapi nap, mely elmúlt - olvashatjuk a kilencvenedik zsoltárban. Isteni nézőpontból csak egy pillanat az életünk. Visszaemlékezni tehát annyi, mint a hit számára utat nyitni. Tegnap este azt hiszem, mindent elkövettem, hogy fiam számára emlékezetessé tegyem a karácsonyt. Ezzel talán a legfontosabbat megtettem. Mindazok, akik tegnap hozzám hasonlóan tettek, vagy egykor hasonlóan tettek, magukban ugyanezt gondolhatják: a legfontosabbat teljesítették, amit egy felnőttnek a gyermekért meg kell, hogy tegyen. Hogy jó szülők vagyunk-e, más kérdés, de a legfontosabbat megadtuk. Kinyitottuk az ablakot a hit, a csoda, a titok felé. Tegnap fiam azt mondta minden bevezető nélkül, még délelőtt volt: "A rádióban valaki azt mondta, hogy nincs Isten. De én tudom, hogy van. ÉRZEM.” Ez a felnövő generáció karácsonyi ajándéka, a remény, hogy a hit nem hal ki soha. Ámen
