Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megfigyeltünk, amit kezünkkel is megtapintottunk, azt hirdetjük az élet igéjéről. Mert megjelent az élet, mi pedig láttuk, és bizonyságot teszünk róla, és ezért hirdetjük nektek is az örök életet, amely azelőtt az Atyánál volt, most pedig megjelent nekünk. Amit tehát láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek is, hogy nektek is közösségetek legyen velünk: a mi közösségünk pedig közösség az Atyával és az ő Fiával, a Jézus Krisztussal. Ezt azért írjuk meg nektek, hogy örömünk teljes legyen.
A karácsony a keresztény egyháznak olyan ünnepe, amely kilépett a templomból és az emberek közkincse lett. A kereszténység régi kultúrterületein a karácsony minden embernek ünnepe, természetesen nem vallási értelemben. A szeretet általános emberi ünnepévé vált, amely meleg hangulatot áraszt és az élet ünnepi óráit hozza el, amikor a szeretet és az öröm összekapcsolja az embereket. Karácsonynak általános emberi ünneppé átalakulására nem nézhetünk rossz szemmel. Lehetne-e az egyháznak közömbös vagy fogadhatná-e esetleg ellenérzéssel, hogy az esztendőnek van egy estéje, amikor az emberek lelkében gyermekkori boldog emlékek és meghitt érzések támadnak, egymásnak örömöt szereznek, s a békesség levegője árad szét az otthonokban? Amikor azonban örülünk az általános emberivé és profánná, világivá lett karácsonynak, magunk felé annál inkább szükséges, hogy tisztázzuk ünnepünk keresztény tartalmát. Nem természetes ugyanis, ha a keresztények számára nem megy túl ez a nap az ünnep széleskörű emberi tartalmán. Jól tesszük tehát, ha próbáljuk megkeresni karácsony keresztény magját. Ez a keresésünk tulajdonképpen egy nagy leegyszerűsítést jelent: az ünneppel kapcsolatos szokások, gondolatok lefejtését karácsony lényegéről. Gyertyafényes, csillogó fenyőfa, ajándékok, a család békés, boldog együttléte - ez mind lehull mint járulék vagy következmény arról az egyetlen dologról, ami karácsony igazi tartalmát alkotja. Miként Jézus megdicsőülésének történetében: eltűnik Mózes, eltűnik Illés és csak Jézus marad. Eltűnik Keresztelő, eltűnik József, még Mária is, és egyedül csak ő marad. A betlehemi istállóban Máriára, Józsefre, a jászolban fekvő Gyermekre, akinek születése felett dicséretet zengenek a mezőn az angyalok, és aki előtt hódolnak egyszerű pásztorok. De nem ez a bibliai elbeszélés az ünnep legmélyebb tartalma. Már csak két okból sem lehet az a modern gondolkodású kereszténynek. Tudjuk, hogy december 24-ének éjszakája nem Jézus születésének történeti évfordulója, mint egy születésnap évenkénti visszatérése. A karácsony ünnepének idejét az egyház később határozta meg. Alkalmasnak találta, hogy Jézus születésének egyébként ismeretlen napját régi pogány ünnep helyére tegye. Egyszerűen azért, mert a téli napéjegyenlőség után következő napok alkalmasak arra, hogy szimbolikusan hirdessék a Jézus Krisztusban megjelent világosság erejét. Azután azért sem lehet a karácsonyi bibliai elbeszélést venni az ünnep végső lényegeként, mert az nem helyszíni beszámolót tartalmaz, hanem karácsony tényének értelmezését sugározza. Ezzel már el is érkeztünk karácsony legszűkebb tartalmához, legbensőbb mivoltához. Ahhoz, amit ez az ünnep a hagyományos polgári szokásokon, sőt a bibliai elbeszélés vonásain túl igazában tartalmaz. S ez nem több, de nem is kevesebb, mint Jézus Krisztus. Ezen az ünnepen a hívő kereszténység azt a tényt ünnepli, hogy Isten elküldte Fiát erre a világra, a földi életbe. Hogyan és miként született Jézus, végső soron nem érdekes. Idősek és egyedülállók karácsonyán felolvasásra került egy mese, mely tulajdonképpen egy karácsonyi mese, abban az értelemben, hogy a megtestesülésről szól: Isten fiának közénk jöveteléről. Isten előszólította jobb kezét, és megparancsolta:
-- Lemégy a földre. Felöltöd az emberek alakját, s fölállsz meztelenül egy hegytetőre, hogy pontosan megszemlélhesselek. Amint leérkezel, menj el egy fiatalasszonyhoz, s mondd neki, de egészen halkan: élni szeretnék. Először egy kis sötétség lesz körülötted, aztán nagy sötétség, ezt hívják gyermekkornak, majd emberré érsz, s akkor hágsz föl a hegyre, amint megparancsoltam. Hiszen mindez csupán egy pillanatig tart. Ég veled. A jobb kéz búcsút vett a baltól, sok kedves névvel illette, sőt mint hírlik, egyszerre meghajolt előtte s ezt mondta: ,,Te Szentlélek.'' De már elő is lépett Pál, levágta a Jóisten jobb kezét, egy arkangyal felfogta s bő köntöse alatt elvitte onnan. Isten pedig bal kezével befogta a sebet, nehogy vére a csillagokra ömöljön s szomorú csöppekben a földre zuhogjon. Nem sokkal azután Isten, amint figyelmesen szemlélt minden eseményt odalenn, észrevette, hogy vasba öltözött emberek az egyik hegy alatt nagyobb sokaságban gyűltek össze, mint valamennyi más hegy körül. S várta, mikor pillantja meg ott fölfele hágó kezét. De csupán egyetlen ember jelent meg, amint látszott, vörös köpenyben, ahogy egy fekete, himbálózó valamit vonszolt fölfelé.
Ugyanebben a pillanatban Isten bal keze, mely a vérző sebet fedte el, nyugtalankodni kezdett, s egyszerre csak, mielőtt Isten megakadályozhatta volna, elhagyta helyét és tébolyultan bolyongva a csillagok között, ezt kiáltozta: -- Ó, a szegény jobb kéz, és én nem segíthetek rajta! Közben rángatózott Isten bal karján, mindenáron szabadulni próbált tőle. Az egész föld vöröslött akkor Isten vérétől, és nem lehetett felismerni, mi történik alatta. Isten majdnem meghalt akkor. Végső erőfeszítéssel visszahívta jobbját; az pedig sápadtan, remegve jött vissza s lefeküdt helyére, mint egy beteg állat. És a bal kéz sem, noha ő már tudott egyet s mást, hiszen felismerte Isten jobb kezét odalenn a földön, mikor az vörös köpenyben fölhágott a hegyre, még ő sem tudta meg tőle soha, mi ment végbe azután ott a hegyen. Valami rettenetes dolognak kellett lennie.
János levelében nem csupán a megszületett Isten fiáról beszél, hanem egész földi tartózkodásáról. A titkok titka Istennek a történeti Jézus személyében való emberré születése. A húsvét utáni keresztyénség jól tudja és vallja, hogy az inkarnáció nem korlátozódik karácsony ünnepére, hanem újszövetségi értelemben magában foglalja Jézus életét, halálát és feltámadását. Kinek milyen volt közöttünk a karácsonyestéje - sok emberi boldogsággal teljes, vagy egyéni szomorúságoktól fátyolozott -, ez az ünnep alapvető örömét nem döntheti el. Karácsonya annak van közülünk keresztény értelemben, aki hisz abban, hogy Jézus elhozta nekünk Isten örök, mindeneket átfogó, de ugyanakkor egészen egyéni, személyes szeretetét. A karácsonynak ez a végső, egyetlen tartalma nemcsak hitünket gazdagítja, hanem átragyog mindent az életünkben. Karácsonyi napjaink örömét még fényesebbé teszi annak tudata, hogy Megváltónk van. S ha valakinek fáj valami ezekben a napokban, egyedülléte, csalódásai, életsorsa, a szeretethiány annak részéről, akit pedig ő szeret, vagy a temetőben domboruló sírhant -, karácsony mégis ünneppé lehet számára, a békesség és öröm napjává, az Istennek Jézus Krisztusban megjelent szeretete által. Ez teszi karácsonyt karácsonnyá.
