Jézus pedig kiment az Olajfák hegyére. De korán reggel ismét megjelent a templomban, és az egész nép hozzásereglett; ő pedig leült, és tanította őket. Ekkor odavezettek az írástudók és a farizeusok egy asszonyt, akit házasságtörésen értek, középre állították, és így szóltak Jézushoz: „Mester, ezt az asszonyt házasságtörés közben tetten érték. Mózes azt parancsolta nekünk a törvényben, hogy kövezzük meg az ilyeneket. Hát te mit mondasz?” Ezt azért mondták, hogy próbára tegyék, és legyen mivel vádolniuk őt. Jézus pedig lehajolt, és ujjával írt a földre. Amikor továbbra is faggatták, felegyenesedett, és ezt mondta nekik: „Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ.” És lehajolva tovább írt a földre. Azok pedig ezt hallva, egymás után kimentek, kezdve a véneken, és egyedül ő meg az asszony maradt ott a középen. Mikor pedig Jézus felegyenesedett, és senkit sem látott az asszonyon kívül, így szólt hozzá: „Hol vannak a vádlóid? Senki sem ítélt el téged?” Ő így felelt: „Senki, Uram.” Jézus pedig ezt mondta neki: „Én sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz!”
Szeretett Testvérek…!
Ma, talán az egyik legfelfokozottabb napja az évnek. Ha keresni akarnánk Jézus földi működése idejében olyan napot, olyan pillanatot, amikor hasonló ünnepi felfokozottság volt, akkor azt megtalálhatnánk a lombsátor ünnepben. A Jeruzsálemi templom ki volt négy hatalmas menorával világítva. Sőt, az ünnep utolsó napján volt az úgynevezett fáklyatánc is, az év legvadabb, legzajosabb éjszakája. A vígasság és örvendezés, a zene és tánc tehát éppúgy jelen volt, mint most itt nálunk a főutcán. És ebben a különös helyzetben, másnap reggel, Jézus már kora reggel tanított, helyet kért magának az ünnepi örvendezésben. De egy csoport megzavarja őt, hogy az ünnepet még emlékezetesebbé tegye egy kiadós botránnyal. Az ünnep színpadára, a sok vita helyszínéül választott templomudvarba, az asszonyok udvarába - beráncigálnak egy nőt, és Jézus elé állítják, mint mondják, házasságtörésen kapták az asszonyt. Odavezetik a nőt Jézus elé, abból a burkolt célból, hogy leégessék, sőt csapdát állítsanak neki. Középre állítják az asszonyt, hogy Jézusról a figyelmet rá irányítsák. Majd elmondják, hogy ezt az asszonyt in flagranti, rajtakapták a házasságtörésen. A házasságtörésnek tanúi vannak, amit az ítélet kimondásához, és a büntetés végrehajtásához elengedhetetlennek tartottak. A sátoros ünnep legzajosabb, legvadabb éjszakáján ez az asszony valakivel, akiről nem tudunk meg semmit, jóllehet egy házasságtöréshez egy másik fél is kell, nos, itt még említés szinten sem kerül elő a férfi, hiszen ez egy olyan társadalom, ahol csak a nő húzhatja a rövidebbet. Egy házasságtörés is az asszony démoni lényének, csábításának köszönhetően történhetett meg, és szegény kelepcébe került férfi biztos csak áldozat. A vallástörvényi kérdésekben alaposan tájékozott csoport idézi Mózes Harmadik-, illetve Mózes Ötödik könyvéből az odavágó passzusokat. Ezek szerint az ilyen asszonyt meg kell kövezni. Majd végül nekiszegezték Jézusnak a kérdést: - Hát Te mit mondasz? A kelepce tökéletes. Hatalmas nyilvánosság előtt, jól kitervelt módon akarják Jézust lejáratni. Legalább olyan profin kiagyalt csapda ez is, mint amilyen a császárnak való adófizetés kérdése volt. Hiszen ha Jézus erre azt mondja, hogy tegyétek, amit Mózes parancsolt, akkor szétfoszlik a róla alkotott kép, mely szerint valami gyökeresen újat hoz Mózeshez képest, és ellene mond önmagának is, például az egészen liberális szombatnapi törvényértelmezésének. De akkor a rómaiaknál is be lehet vádolni, hiszen nem akarja figyelembe venni, hogy halálbüntetés végrehajtása csak az ő engedélyükkel lehetséges. De ha mást mond, azaz a mózesi törvénnyel ellenkezik a véleménye, akkor be lehet vádolni, mint törvényszegő bűnpártolót, hamis tanítót. A helyzet hasonlít a közismert vicchez: "Verjük meg nyuszit, ha nincs rajta sapka azért, ha van, azért!" Nem lehet presztízsveszteség nélkül kijönni ebből a helyzetből. Vagy mégis? Mialatt mindenki alig várja, hogy megtudja, hogy mit fog erre Jézus mondani, - akkori szemtanúk és későbbi olvasók, vagy igehallgatók: a feszültség tovább fokozódik, ugyanis Jézus feleletadás helyett, lehajolva ujjával írt valamit a templomkövezet porába. A legmegalapozottabb bibliamagyarázók szerint Jézus Jeremiás prófétának ezt a mondatát írta a porba: "A tőled elpártolók nevét porba írják, mert elhagyták az Urat, a folyóvíz forrását." Miközben Jézus az idézetet írta a porba, a vádlók állhatatosan, újra meg újra feltették neki a már egyszer feltett kérdésüket. Ez abból az igeidőből derül ki, melyet magyar fordításban nem lehet szabatosan visszaadni, de még érzékeltetni sem. Kínos percek telhettek el. Egyes magyarázók a porba írást időhúzásnak, vagy gondolkozási időnek fogják fel. De az egyik pillanatban Jézus váratlanul mégis felegyenesedett és azt mondta: "Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ." Majd ismét lehajolt és hosszasan írt tovább a földre. Talán a hosszú idézet porba írását folytatta tovább, de az is lehet, hogy vádlóinak nevét és bűneiket. A vádlók pedig ezt hallva, és látva a lelkiismeretüktől vádolva - ahogy későbbi szövegvariánsok hozzáteszik, és a legidősebbel kezdve, sorra, egyenként kimentek a templomból. Jézus a neki állított csapdára válaszul egy másik csapdát állít: Mivel konkrétan arról beszélt, aki az első követ kell, hogy dobja, ezzel elérte azt, hogy ellenfelei egymás előtt nem mertek az első kő eldobására jelentkezni. Így meghátrálásával bizonyította be minden egyes vádló azt, hogy ő sem bűntelen a paráznaság dolgában. És ezek a másra mutogató, könyörtelen ítéletre kész emberek egyszeriben meghasonlottak önmagukkal. Figyelmük kívülről befelé fordult, önmagukba. Pedig Jézus, akit ők megtiszteltek azzal, hogy tanítónak szólítottak, igencsak tiszteletlenül bánt velük: Még a XVII. Században is úgy vélték, hogy: "Ha ülünk valahol, nem illik pálcával vagy bottal a földre írnunk, vagy ábrákat rajzolnunk, hiszen ezzel azt a benyomást kelthetjük, hogy álmatagok, vagy neveletlenek vagyunk." Írja De la Salle Szent János /1651-1719/ a keresztyén udvariasság szabályairól szóló művében. Jézus viselkedése okkal mondható különösnek, amint vádlóinak nevét a porba írja.
Mostanában hallottam a rádióban egy hírt. Egy pécsi középiskola osztálya maratoni közgazdaságtan órán vett részt. Egész nap, majd azt követően éjszaka is tartott az óra. A tudósításból kiderült, hogy egyetlen céljuk ezzel a hülyeséggel az volt, hogy különleges, bár értelmetlen teljesítményükkel bekerülhetnek a Guinnes Rekordok Könyvébe. A tanár egyébként évek óta dédelgette magában ezt a tervet, de csak ebben az évben került a kezei közé olyan osztály, akikkel sikerült tervét megvalósítania. Elég gyakran szoktak ilyen rekordokról szóló híreket a rádióban, Tv-ben közre bocsátani. Néha elképed az ember, hogy milyen elképesztő dolgokat képesek az emberek megtenni azért, hogy ebbe a Guinnes Rekordok Könyvébe bekerüljenek. Talán abban bíznak, hogy ez biztosít majd számukra tökéletes biztonságot a feledés ellen.
Így egy év lezárulásának küszöbén felmerülhet bennünk a gondolat, hogy mit tettünk, időtöltéseink, serénykedéseink között volt-e valami, ami több volt, mint hiábavalóság. Vagy csak annyit tettünk, mintha porba írtunk volna. Jézus a farizeusok és írástudók elleni beszédeiben a legsúlyosabb ítéletként azt mondja róluk: olyanok vagytok; mint a jeltelen sírok. Mit tehet az ember azért, hogy ne legyen neve csak porba írt név? A válasz ott van Jézus némaságban is cselekvő magatartásában. Ott van az általa is porba írt idézetben, Jeremiás szavaiban: "Izraelnek reménysége, oh Uram! Akik elhagynak téged, mind megszégyenülnek! Akik elpártolnak Tőlem, a porba íratnak be…" Aki Istent elhagyja, az fél attól, hogy neve nem marad meg. Hogy sírja jeltelen lesz, hogy nevét nem jegyzik fel, hogy nyomtalanul eltűnik az életből. Mintha itt sem lett volna. És ennek tanújelét láthatjuk abban, ahogy a világi ember hogyan próbálja nevét örökkévalóvá tenni értelmetlen rekordok révén. Hiszen csak az tud belenyugodni az élet töredékességébe, egyszeri és megismételhetetlen voltába, a világ hálátlan feledékenységébe, aki hisz abban, hogy Isten emlékezetéből nem lesz kitörölve. Hogy fel lesz írva neve az élet könyvébe, és nem extra teljesítményei miatt, még csak nem extra kegyessége miatt, hanem azért mert hitt, és hitét megtartotta, sőt, másoknak is átadta. Ez segíthet csak az elmúlással és véggel való szembesülésben. De maga az elmúlás nem csupán a mindent elfedő szürkeség és köd, mely fenyegeti életünket, annak emlékezetes pillanataival, hanem más értelmet is nyerhet. Éppen ebben az evangéliumi történetben kapja meg ezt a másfajta értelmét, jelentését. Van-e múlandóbb, mint a porba, homokba írt betűk? Jézus azzal, hogy a vádlók nevét, és a bűnöket a porba írja, kétértelműség egész világát szabadítja el. Nála ugyanis az írás a felejtés szolgálatában áll. Mert egyrészt feledésre ítélte kísértőit, amikor nevüket a porba írta, és csakugyan nevüket valóban elfeledte az utókor és a történelem. De ha a bűnöket is porba írja, akkor a bűnöket is elfeledi, így a bűnös nő vétkét is, ahogy azt a történet további alakulásából meg is tudhatjuk. Jézus megbocsátását szóban fejezi ki, de cselevő, néma gesztusával mondja el azt, hogy a megbocsátás nála feledés is, azáltal, hogy a homokba írja. Ámen
