Alázzátok meg magatokat az Úr előtt, és felmagasztal titeket. Ne szóljátok meg egymást atyámfiai. A ki megszólja atyjafiát, és a ki kárhoztatja atyjafiát, az a törvény ellen szól, és a törvényt kárhoztatja. Ha pedig a törvényt kárhoztatod, nem megtartója, hanem bírája vagy a törvénynek. Egy a törvényhozó, a ki hatalmas megtartani és elveszíteni: kicsoda vagy te, hogy kárhoztatod a másikat? Nosza immár ti, a kik azt mondjátok: Ma vagy holnap elmegyünk ama városba, és ott töltünk egy esztendőt, és kalmárkodunk, és nyerünk; A kik nem tudjátok mit hoz a holnap: mert micsoda a ti életetek? Bizony pára az, a mely rövid ideig látszik, azután pedig eltűnik. Holott ezt kellene mondanotok: Ha az Úr akarja és élünk, ím ezt, vagy amazt fogjuk cselekedni. Ti ellenben elbizakodottságtokban dicsekedtek: Minden ilyen dicsekedés gonosz.
Egy új év kezdetén, amikor közelebb kerül hozzánk a kérdés, hogyan tovább, talán a legidőszerűbb annak a kérdésével szembesülni, hogyan, milyen módon, és legfőképpen mi által lehetséges a folytatás. Folytatása annak, ami némileg talán akadozik, mert mindig felmerülnek nehézségek, és ezeket az ember egyre fogyó türelemmel, egyre elégedetlenebbül kezeli. Magának az életnek, az életünknek, egyéni és közösségi életünknek a tovább folytatása. Jakab, az Úr testvére nevében író szerző már egy régóta létező, sok nehézséget átélt, már bizonyos meghasonlottságokat is magában hordozó közösség volt. A Jeruzsálemi ősgyülekezet büszkélkedhetett a legnagyobb múlttal és ez a múlt magával hozta annak a tapasztalatát, hogy közösséget milyen mély válságba sodorhatja egy szóbeszéd, egy rágalmazás. Ezért beszél olyan sokat Jakab levele a nyelv bűneiről.
És egyenesen megtiltja mind a rágalmazást, mind a csoport egyik tagja feletti személyes ítélethozatalt. Olyan erkölcsi intésről van szó, amely a Hegyi beszéden alapszik: "Ne ítélj, hogy ne ítéltess." (Mt 7,1). Ez az elv tükröződik a Miatyánkban (Mt 7,1): Bocsásd meg bűneinket, hogy mi is megbocsássunk az ellenünk vétkezőknek. A rágalmazás és az ítélkezés ellentétben állnak a "törvénnyel", azaz a levél második fejezetében említett királyi szeretet-törvénnyel, mely a felebaráti szeretet törvénye. /Jak 2,8
Ne ítélj, hogy ne ítéltess! Aki ítélkezik, ne csodálkozzon, ha felette is ítélkeznek. Aki istent játszik, és veszi a bátorságot magának arra, hogy minden szabályt felrúgjon, ne csodálkozzon, ha vele szemben is minden szabályt felrúgnak. Szeptemberben, az Erlangen-i nyelvtanfolyam egyik hétvégéjén elvittek minket Nürnbergbe, és a zömmel Kelet-Európából jött társaságnak délben el kellett döntenie, hogy hová megy, megnézi a Germanisches Museum-ot, vagy inkább a Nürnbergi Per helyszínét. Kicsit meglepődtem, amikor azt láttam, hogy a Nürnberger Prozess hallatán kezek sűrűn lendültek a magasba. Csehek, szlovákok, lengyelek, oroszok, baltiak néhány kivételtől eltekintve a Nürnbergi per helyszínére voltak kíváncsiak. Elgondolkodtam ezen, mert próbáltam megfejteni, hogy mi ennek a meglepően nagy érdeklődésnek az oka. A múltkor ráakadtam Umberto Eco egy olyan kisebb tanulmányára, melyben szóba hozza a Nürnbergi Pert, és ezt mondja: "Még nem vontuk le a korszakot jelentő Nürnbergi Per minden tanulságát. Egyrészt lehet azt mondani, hogy önkényeskedés volt, mondjuk jogi szempontok alapján. De azok, akik úgy döntöttek, hogy legyen Nürnberg, azok szerint a Második Világháborúban olyan dolgok történtek, melyek túlmennek a tűrhetőség határán, ezért úgy döntöttek, hogy megváltoztatják a szabályokat. Eco azt mondja, hogy a nürnbergi érvrendszer hibátlan, mert a tűrhetetlen magatartásokkal szemben kell, hogy legyen bátorságunk megváltoztatni a szabályokat, a törvényeket is beleértve. De hogy időben közelebb járjunk, éppúgy feltehető a kérdés, hogy ítélhet-e egy hollandiai bíróság afölött, amit valaki Szerbiában tett? A régi szabályok szerint nem. Jakab és egyháza, az ősegyház biztos azt a választ mondta volna rá, hogy természetesen nem teheti. De a nácizmus és a soá, a nürnbergi Per után már más választ kell rá adni: azt, hogy igen, lehet, sőt kell. Mert ezek az események gyökeresen megváltoztatták türelemről, toleranciáról és ítélkezésről alkotott nézeteinket. Mert vannak olyan gaztettek, amiket nem tűrhetünk.
Ez az éremnek az az oldala, melyet csak ritkán szoktak említeni.
Jakab persze élesen megkülönbözteti a világi viszonyokat az egyházon belüli viszonyoktól. És az ítélkezés és rágalmazás tiltása a gyülekezeten belüli viszonyokra értendő. Jakab levelének írója feltételezi, hogy ami egyházon belül történik, az mind olyan tett, olyan jelenség, mely tolerálható. De mi van akkor, amikor valaki tűrhetetlen, tolerálhatatlan jelenséggel, tettel találkozik? Mint az országos bíróság lelkészi elnöke, találkozom olyan esetekkel, amelyek attól lettek esetek, hogy valaki azt mondta, ez tűrhetetlen. Ez tolerálhatatlan. És mivel az elkövetőnek nincs annyi önkritikája, hogy levonja a konzekvenciákat, és önként távozzon arról a posztról, melyre méltatlanná vált, ezért kezdetét veszi egy jogi eljárás. Minderre persze nem lenne szükség, ha lenne az elkövetőknek önkritikája, vagy lenne lelkiismerete és belátása, de mi van, ha ez nincs meg? A jogi eljárás, az ahhoz szervesen hozzá tartozó ítélet, ítélkezés persze mindig tüskéket hagy, megalázó, és nem lehet tekintettel a hónapok óta tartó idegtépő várakozással és álmatlansággal, de szükséges. Azzal együtt is, hogy a tapasztalatok egy jogi eset folyományaként más esetek sokaságát hozza magával. Mint a hógörgeteg, mely egyre nagyobb és nagyobb lesz. Van, ami valóban tűrhetetlen, de ezek az esetek az egyházban szerencsére kivételek. Gyakoribb eset, amikor egy-egy közösségre, vagy az abban szolgálatot végzőkre rátelepszik egyfajta rossz közérzet, melyért gyakran valamiféle nem feltétlenül rosszhiszemű, de mindenképpen felelőtlen szóbeszéd a felelős, melyeket Jakab levele általánosítva rágalmazásnak, ítélkezésnek nevez.
Luther Nagykátéjának egyik legszenvedélyesebb része, amikor a hamis tanúságról ír: "Isten azt akarja, hogy senki meg ne szólja a felebarátját a háta mögött. Még ha vétkes is, és ezt róla biztosan tudja. Még kevésbé akkor, ha nem tudja és csak mende-mondából vette. Erre azt mondod: "Miért ne mondjam, ha igaz?" Akkor miért nem viszed hivatalos bírák elé? "Mert nem tudnám nyilvánosan bizonyítani." Ha nem mersz hivatalos személyek elé állni, és felelősséget vállalni, akkor csak fogd be a szádat. Ha pedig tudod, magadnak tudd, ne másnak. Ha ugyanis elmondod, - még ha igaz is, hazugnak számítasz, mert nem tudod bizonyítani. Azonkívül gonosztevő módjára viselkedsz. Mert senkitől sem szabad elvennünk becsületét, hírnevét, hacsak előbb nyilvánosan meg nem fosztották attól. Ha tehát gonosz nyelvű emberrel találkozol, aki másvalakit megszól és rágalmaz, mondd meg ezt neki rögtön a szemébe, hogy belepiruljon. Akkor majd nem egy ember befogja a száját, aki egyébként úgy hírbe kever más szegény embert, hogy alig tud belőle kivergődni. Mert könnyű elvenni a becsületet és a jó hírnevet, de nehéz azt visszaadni."
Ne ítélj, hogy ne ítéltess! Jakab levele nem tud többet mondani annál, mint ami a Hegyi Beszéd bölcsessége, csak azt ragozza tovább, talán nem is olyan nagyon szerencsésen. De a ne ítélj, hogy ne ítéltess jézusi bölcsessége minden koron átível. Főleg, ha ennek a tömör tanításnak egyik példázatban is megfogalmazott bővebb kifejtésére gondolunk. A Máté 18,21-35-ben olvasható példázat elmondja, hogy volt egy miniszter, satrapa, aki királyának tízezer talentummal tartozott. Ez 34 kg aranynak felel meg. Az összeg arra utal, hogy az adósság megfizethetetlen. Miután tehát kifizetni nem tudja, a király megparancsolja, hogy adja el feleségét, gyermekeit és mindenét, hogy ezzel egyenlítsék ki adósságát, a szolga azonban a lába elé borul, türelmet kér tőle, és megígéri, hogy mindent visszafizet. Ura megkönyörül rajta, szabadon bocsátja, sőt, még adósságát is elengedi, hiszen jól tudja, hogy soha nem tudná kifizetni, ez a vállalás csak illúzió. A szabadon eresztett satrapa aztán egy társával találkozik, aki történetesen tartozik neki száz dénárral. Adósságuk aránya kb. egy a hatmillióhoz. De ő megragadta adósát, és fojtogatni kezdte, és adósságát követelte: "Fizesd meg, amivel tartozol!" A mondanivaló azt hiszem világos: a kapott könyörületet az embertársak iránt való könyörületnek kell követnie. Az Isten által megbékélt embernek a megbékélés követének kellene lennie. Az elnyert megbocsátást a testvérnek kellene a megbékélés jegyében tovább adnia. Helyzetünk Isten előtt olyan, mintha egy megfizethetetlenül magas adósságot engedett volna el nekünk. Ez a helyzetünk, képletesen szólva - adósságunk elengedése kötelez bennünket arra, hogy mi ennek az elengedésnek, a megbékélésnek a követei legyünk. És ha betöltjük ezt a szolgálatunkat, akkor van előttünk távlat, akkor tervezhetjük a jövőt és van lelki muníciónk arra, hogy ne fogyó türelemmel és elégedetlenségekkel terhelve menjünk elébe a folytatásnak, hanem azzal a boldogsággal, mely a megajándékozottaké. Ámen
