Jöjjetek, örvendezzünk az ÚR előtt, ujjongjunk szabadító kősziklánk előtt! Menjünk eléje hálaadással, ujjongjunk előtte énekszóval! Mert nagy Isten az ÚR, nagy király minden isten fölött. Kezében vannak a föld mélységei, a hegyek ormai is az övéi. Övé a tenger, hiszen ő alkotta, a szárazföldet is az ő keze formálta. Jöjjetek, boruljunk le, hajoljunk meg, essünk térdre alkotónk, az ÚR előtt! Mert ő a mi Istenünk, mi pedig legelőjének népe, kezében levő nyáj vagyunk. Most, amikor halljátok szavát, ne keményítsétek meg szíveteket, mint Meríbánál, amikor Masszánál voltatok a pusztában, ahol megkísértettek engem őseitek, próbára tettek, bár látták tetteimet. Negyven évig bosszankodtam arra a nemzedékre és ezt mondtam: Tévelygő szívű ez a nép, nem ismeri útjaimat. Meg is esküdtem haragomban, hogy nem mehetnek be a nyugalom helyére!
Amikor kézbe veszek egy csecsemőt, az apró kezek és lábak mellett leginkább azon csodálkozom el mindig, milyen puha és lágy a bőre. Alig hihető, hogy egyszer neki is szüksége lesz kéz- test- és arcápoló csodakrémekre! Ahogy aztán nő a gyermek, egyre többet esik el, horzsolja magát, kemény cipőket hord, később felnőttként dolgozni kezd, bőrét kiszárítja a nap, a szél, a víz, keményíti, érdessé teszi a munka. A bőrünk beszél rólunk, arról, hogy milyen életet élünk. Persze, ezzel még nem mondtam többet, mint ami elhangozhatna bármelyik kozmetikum reklámfilmjében. Amiről talán kevesebbet beszélünk, pedig ugyanúgy ápolásra szorulna, az a bőrünk, húsunk, csontunk alatti világ, amely megfoghatatlan bár, de ugyanúgy érez, fáj és örül, mint a test. Belső világunk, lelkünk, egészsége éppúgy törődésre érdemes, mint testünké. Amikor az Ószövetség a szívről beszél, akkor nemcsak a legfontosabb szervünket érti ezalatt, hanem éppen azt a megfoghatatlan belső világot, egész lényünket, azt, ami vagyunk. Ami a szél, szoros cipő, fizikai munka a testnek, az a léleknek a kudarc, megaláztatás, csalódás. Durvábbá teszik a szívet, megkeményítik. Kamaszként ezt nagyon kifogásoltam a felnőttekben. Hiszen tizenévesen majd mindenki hiperérzékeny minden igazságtalanságra, minden bántásra, később azonban egyre nagyobb a tűréshatárunk. Azt gondolom, hogy erre bizonyos mértékig szükségünk van, s részben jót teszünk magunknak vele. Mert mire is lenne jó minden sértést komolyan venni, minden rosszindulatú megjegyzés és tett ellen egyenként órákat, napokat küzdeni? Nem maradna időnk az életre! Problémássá akkor válik a helyzet, ha a lelkünk körüli védőburkot túlságosan megerősítjük, úgy, hogy már semmi nem tud áttörni rajta. Sem szavak, amelyeket jóindulatú emberek mondanának nekünk, sem képek, amelyeknek régebben örültünk volna, sem reménykeltő és vigasztaló tapasztalatok, sem egy érintés, egy támogató mozdulat. Megkeményítjük a szívünket, hogy ne fájjanak a támadások, ugyanakkor elvesszük magunktól azt az esélyt is, hogy örömök részesei legyünk.
Amikor a Bibliában a szív megkeményedéséről olvasunk, akkor ennek mindig van egy olyan árnyalata, hogy a kemény szívű ember hitetlen is, azaz az Istennel való kapcsolatában valami defekt van. Pedig hívőként is kaphatjuk magunkat azon, hogy mások kemény szívűnek neveznek minket, vagy magunkat érezzük annak. S lehet, hogy közben látszólag ugyanúgy hiszünk, mint addig. Hogyan lehetséges ez? Úgy tapasztaltam, hogy minél mélyebb egy kapcsolat, annál inkább benne van a kiszolgáltatottság aspektusa. Aki előtt csak vidám és kiegyensúlyozott lehetek, aki elől el kell takarnom gyenge oldalaimat, attól még félek, azt még nem szeretem eléggé. Ha meg merem mutatni magam minden sebezhetőségemmel, minden rossz tulajdonságommal együtt, akkor már igazán bízom a másikban. Hiszen aki tudja, milyen vagyok, az akár vissza is élhet ezzel a tudással. Lehetetlenné tehet mások előtt, tönkretehet, ha akar. Mégis, valamiért legyőzhető az ettől való félelem, ha a kapcsolat igazán jó. Nem a kiszolgáltatottság, hanem a biztonság érzése dominál. Azt gondolom, ilyen kapcsolat nagyon kevés adatik egy ember életében. Szerencsés és boldog, aki szüleivel, testvérével, akár egyetlenegy baráttal vagy a társával részese lehet ennek a kölcsönös kiszolgáltatottságnak, és nem kell csalódnia. Boldog, aki megengedheti magának a nyíltság luxusát. Azt gondolom, a látszat ellenére nem kerültünk messze a kérdéstől, hogy miért tartja a bibliai gondolkodás hitetlennek a kemény szívű embert. Azért, mert az Isten-ember kapcsolatra is igaz az, ami az emberi kapcsolatokra. Aki Isten előtt meri vállalni önmagát minden ballépésével, hiányával, a benne lévő romboló erőkkel együtt, aki tudja, hogy Isten mindezekkel együtt, minden ellenére értékesnek tartja őt, az szeretetkapcsolatban él vele. A kemény szívű ember Isten előtt ugyanúgy alakoskodik, mint az emberek előtt, akikben nem bízik. Félti a bőrét, félti önmagát megmutatni, hiszen annyi rossz történt már vele eddig, annyian éltek vissza a bizalmával. Kár, hogy a védőburok mögött nem veszi észre, hogy van, akinek esze ágában nincs bántani, van, aki szeretettel közelít felé. Istent különben is hajlamosak vagyunk olyan valakinek képzelni, akinek az a hobbija, hogy megleckézteti az embereket.
Első látásra a most felolvasott zsoltár is ennek bizonyítéka. Elég letaglózó, amit hallunk Isten nagyságáról: Ő teremtett, Ő mindenek királya, népét pásztorként terelgeti - egész addig, amíg nem lesznek engedetlenek, nem kezdenek el kételkedni Isten hatalmában és saját jövőjükben. Mert amikor ez történt, akkor mint olvassuk: "Negyven évig bosszankodtam arra a nemzedékre, meg is esküdtem haragomban, hogy nem mehetnek be a nyugalom helyébe." - Ha ezeket a szavakat most becsukott szemmel újra átgondoljuk, akkor valószínűleg egy indulatos, szeszélyes, sértődött Isten képe jelenik meg a szemünk előtt. Ha pedig Isten ilyen, mondhatjuk, akkor bizonyára igazam van, ha kemény védőburkot vonok magam köré. Hiszen ha megmutatom magam, "tévelygő szívem", bizonytalanságaim, kételyeim, félelmeim, akkor nem sok jóra számíthatok. Pedig az ügy nem ilyen egyszerű. A zsoltár Izrael népe szívének megkeményedésére negatív példaként utal. Zárójelben hozzátéve: nem nekünk, keresztény igeolvasóknak, hallgatóknak hozza fel ezt az elrettentő példát, hanem későbbi zsidó nemzedékeknek. Így aztán azt hiszem, legjobban tesszük, ha ide behelyettesítünk egy eseményt saját közösségünk, személyes életünk történetéből, amikor ugyanezt tettük, éltük át: megkeményítettük szívünket. Vissza Izraelhez: Izrael történetén végighúzódik egy kettősség: egyrészt Isten folyamatosan gondoskodik róluk, ételt ad, szabadságot, vezetőt a nép élére, országot, ahol lakhatnak, esőt, hogy termés legyen, mindent, amire csak szükség van az élethez. Erejét ezerszer bizonyítja, népe mégsem bízik benne. Eluralkodik rajtuk a jövőtől való félelem, féltik a biztonságukat, jólétüket, keveslik az ételt és italt. Újra és újra provokálják Istent - és az ÓSZ nagyon plasztikusan fogalmazza meg ezeket a "csatákat" Isten és népe között - adna nekik még több jelet. Kicsit úgy, mint az ismert mesében, ahol a halász kifogott egy aranyhalat, aki cserébe teljesíti a halász kívánságait. Először csak apró kérésekkel fordul az ember a halhoz, aztán felesége tanácsára egyre nagyobb és nagyobb kívánságokkal áll elő. A mese egyik változatában még király, császár és pápa is lett a halász és felesége. Amikor azonban azt kérték, hogy lehessenek ők Isten, akkor a hal megharagudott, és visszavitte nagyravágyókat a régi kidőlt-bedőlt kunyhójukba, és megint földönfutókká lettek.
Van más út - erre hívja fel figyelmünket a zsoltár. Nem kell beleesnünk a hibába, hogy Istentől mindig bizonyítékokat kérünk szeretetére, mintha nem adna épp eleget magától is. Nem kell beleesnünk a hibába, hogy egy nehéz helyzetben nem hiszünk a változás lehetőségében. Tényleg van más út? - kérdezhetünk vissza. Van más út olyan Istennel, aki bosszankodik, aztán haragjában esküt tesz kárunkra? Lehet itt magunkat felfedni, lehet reménykedni a jövőben? Ha figyelmesek voltunk a zsoltár hallgatásakor, akkor felfedezhettük, hogy mindezekre a szomorú eseményekre már csak visszatekint a szerző, a zsoltár imádkozója. Izrael keménysége, s vele Isten bosszankodása már csak múlt idő. Mert mond ő ezt is, azt is haragjában, aztán mégsem marad ez úgy az örökkévalóságig. Ebből a szempontból is nagyon hasonlít az Isten-ember kapcsolat igazán jó emberi kapcsolatainkhoz. Először minden rosszat egymás fejéhez vágunk indulatosan, aztán amikor az ügy elrendeződött, lecsillapodtunk, tanultunk az esetből, továbbléptünk, akkor a haragos szavak mintha nem is lettek volna, távolinak érezzük őket. Amikor a zsoltár született, már benn volt a nép az Ígéret földjén, mégpedig boldogan. Ez a boldogság szólal meg a zsoltár elején: jöjjetek, menjünk az Úrhoz, azaz a Templomba, örüljünk, boruljunk le előtte, énekeljünk neki és dicsérjük mindazért a jóért, amit adott nekünk személyesen és elődeinknek, közösségünknek! Hiszen minden jó tőle jön! Ez Isten másik arca, a gondoskodó, akire lehet számítani, akivel a jövő elviselhető, netán vonzó és hívogató. Aki előtt tehát nem érdemes védőburokban maradni. Főleg azért, mert a kemény burok mindenre alkalmas, csak arra nem, hogy táncoljunk, énekeljünk, leboruljunk Isten előtt, csak arra nem, hogy önmagunkon kívül bármi mással foglalkozzunk. Ebben az örömben, ennek a másik Isten-arcnak az ismeretében valóban csak egy régi, rossz emlék a hitetlenség, a jövőtől való félelem, az önmagunk elbarikádozása Isten és embertársaink szeretete elől. A nemsokára kezdődő böjti időszak az egyházi hagyomány szerint épp annak az ideje, hogy felpuhítsuk ezt a kemény védőburkot, ha szükséges, illetve gondozzuk és őrizzük az érző, nyitott szívet, ha van. Hiszen ez idő alatt minden húsvétra fókuszálódik, arra, hogy önmagunk szűk határain túllépve, együtt tudjunk örülni valaminek, amit nem mi értünk el, valaminek, ami nemcsak minket érint - bár minket is: Jézus feltámadásának. És hogy hogyan lehet szabadulni a védőburoktól? Nem vagyunk magunkra hagyva ebben a feladatban. Isten szava szól hozzánk, ez segít felpuhítani a burkot, élővé, érzővé tenni a bensőnket. Remélem, nem tűnök túl eretneknek, ha azt mondom, hogy sokkal többször szól hozzánk Isten szava, mint ahányszor kinyitjuk a Bibliát vagy igehirdetést hallgatunk. Szól minden olyan emberi szón keresztül is, amit szeretettel mondanak nekünk, minden barátságos mozdulaton keresztül. Sokszor a hallgatáson keresztül, amikor van valaki, akivel együtt hallgathatunk. Van egy játék, amit kamaszokkal és fiatal felnőttekkel szoktam játszani. Párban állunk, mégpedig olyan párral, akit kedvelünk valamiért. Az egyik ember ökölbe szorítja a kezét. A másik mindenféle fizikai kényszer nélkül megpróbálja elérni, hogy kinyíljon az ököl. Lehet gyengéden megérinteni a másikat, lehet beszélni hozzá, dúdolni. Rendkívül leleményesek szoktak lenni a játszók. Egyszer egy különösen nehezen nyíló öklöt kicselezett valaki. Magára hagyta, majd visszajött és felé dobott egy almát. Mondanom sem kell, hogy az ököl egyből kinyílt. Ennek a folyamatnak, a kinyílásnak, a puhulásnak a fájdalmait - mert ez is szükséges - és főleg az örömeit kívánom magunknak a következő időszakra. Ha szép szavak hatására nem is megy, de legalább a felénk dobott ajándék-alma miatt. Ámen
