Fiam, ne felejtsd el tanításomat, és parancsaimat őrizze meg szíved, mert hosszú életet, magas életkort és jólétet szereznek azok neked! A szeretet és hűség ne hagyjon el téged: kösd azokat a nyakadba, írd fel a szíved táblájára! Így találsz kedvességre és jóindulatra Istennél és embereknél. Bízzál az ÚRban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj! Minden utadon gondolj rá, és ő egyengetni fogja ösvényeidet. Ne tartsd bölcsnek önmagadat, féljed az URat, és kerüld a rosszat! Gyógyulás lesz ez testednek, és felüdülés csontjaidnak. Tiszteld az URat vagyonodból és egész jövedelmed legjavából, akkor bőségesen megtelnek csűreid, és must árad sajtóidból. Az ÚR intését meg ne vesd, fiam, és dorgálását meg ne utáld! Mert akit szeret az ÚR, azt megdorgálja, de mint apa a fiát, akit kedvel.
"Fiam, figyelj szavaimra, hajtsd füledet mondásaimra! Ne téveszd szemed elől, őrizd meg azokat szívedben." Aki ezredévekkel ezelőtt leírta ezeket, még nem tudhatta, hogy amit szülőként kér, az végső soron tökéletesen megvalósul, persze nem abban az értelemben, ahogy először az ember gondolná. A Példabeszédek kora óta - különösen a XX. Századnak köszönhetően, sok mindent megtudtunk apa és fia, szülő és gyermek kapcsolatáról. Például rájöttünk arra, hogy az ember nem intelmekkel nevel. Illetve leginkább nem akkor igazítja el gyermeke sorsát, amikor jól átgondolt szentenciákat közöl vele. Illetve ha vannak átörökített szentenciák, azok valahogy észrevétlenül szivárognak át szülőből gyermekbe. Úgy, hogy eközben az egészről egyik félnek sincs fogalma. Valamennyiünk gyermekkorában a családi rendszer képezte a teljes valóságot. Arról, hogy kik vagyunk valójában, hogy milyen kapcsolatot kell tartanunk másokkal, aszerint döntöttük el, hogy milyen világképet sajátítottunk el családi rendszerünkben.
Léteznek úgynevezett "mérgező szülők", ahogy Susan Forward nevezi őket, akik - mit sem sejtve, ám mégis - önkárosító döntésekbe kényszerítik gyermekeiket, akik ilyen szentenciákat kaptak tőlük: "Soha nem viszed semmire!", "Nem bízhatsz meg senkiben!", "Nem érdemelsz szeretetet!" "Légy segítőkész, jó kislány!", "Kemény hős legyél és ne nyámnyila bolond!", "Kössél gazdag házasságot!", "Dolgozz keményen, és soha ne add fel!" A mérgező családi rendszer ráadásul olyan, mint a "Tömeges karambol az autópályán" /s. Forward/, egyik nemzedék adja tovább a másiknak. Kétféle hiedelem, vagy inkább meggyőződés létezik: egy kimondott, és egy kimondatlan. A kimondott hiedelmek gyakran jó tanácsnak álcázott kijelentések arról, hogy mit helyes, illik, vagy kell csinálni. Az ilyen nyíltan kimondott hiedelmek előnye, hogy felnőttkorban mivel kell szembenéznünk és esetleg megküzdenünk. Nem ilyen könnyű a helyzet a kimondatlan hiedelmekkel; ezek létezéséről nincs is tudomásunk. Ráadásul ezek egész életfelfogásunkat meghatározhatják. Ezek a tudattalanunkban léteznek. Ritkán fordul elő, hogy a család a vacsoraasztal mellett olyan dolgokról beszélget, minthogy a nők másodrendű állampolgárok", vagy hogy "a gyerekek áldozzák fel magukat a szüleikért". Még ha tudná is egy-egy család, hogy ezek az értékítéletek vezérlik, kevesen ismernék be. "Az Úrnak fenyítését meg ne útáld, se meg ne und az ő dorgálását!" Dorgálás és fenyítés: kit mire emlékeztetnek? /Susan Forward Mérgező szülők című könyvét egy harmincnyolc éves ortopéd sebész esetével kezdi, aki a terápia során így fakadt ki:/ "Igaz, hogy apám vert, de csak azért, hogy kordában tartson. Nem értem, mi köze ennek ahhoz, hogy tönkremegy a házasságom." - Így tette fel /egyszer egy olyan férfi/ a kérdést, akit hatévi házasság után féktelen dühkitörései miatt hagyott ott a felesége. Bár a férj tudott saját hirtelen természetéről, mégis sokkolta, amikor felesége otthagyta. Ezt a férfit az apja gyermekkorában szíjjal fenekelte el, hetente háromszor - négyszer is! A veréshez pedig nem sok kellett: egy dacos szó, a vártnál rosszabb bizonyítvány, vagy egy el nem végzett házimunka már főbenjáró bűnnek számított. Az apja hol a hátát, a lábát, a karját, kezét és a fenekét verte. Az is kiderült, hogy "halálosan", szó szerint így fogalmaz: halálosan félt ezektől a testi fenyítésektől. Arra a kérdésre, hogy szeretné-e, ha gyermekei ugyanezt éreznék iránta, nem tudott válaszolni. Apjáról egyébként ragyogó képet festett és azt mondta: "Ha ő nem lett volna, nem lennék az, aki vagyok." Ennek a férfinak az esete egyáltalán nem kivételes. Hozzá hasonló emberekből milliók vannak, akiknek fogalmuk sincs arról, miért nincs rendben az életük.
Hogy istenképünk antropomorf, azt mi keresztyének nem tekintjük hibának. Hiszen Jézus, Isten egyszülött fiúként emberré lett, így nincs többé annak a kérdésnek értelme, hogy milyen az Isten, hiszen Jézus azt mondta: "Aki engem lát, az látja az Atyát. Ez az Újszövetségi kijelentés minden időkre kihúzza a talajt azok lába alól, akik antropomorfizmussal vádolják a keresztyén hitet. De azt a vádat nem háríthatjuk el magunkról, hogy istenképünk szociomorf. Az 1900-as évek elején néhány művészettörténésznek feltűnt, hogy milyen nagy a különbség a korakeresztyén idők, a katakombák Jézusábrázolásai, és az államvallássá tett keresztyénség cezaroapista eszméjét hirdető Jézusábrázolások között. A változás olyannyira szembeötlő, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni. A katakombák Jézusábrázolásai leginkább Jézust, mint Jó Pásztort mutatják, aki vállán hozza, hordozza a megtalált juhot. A Nagy Konstantini fordulat után ez a motívum eltűnik és átadja helyét a mindeneket megítélő, pantokrátor Krisztusnak. Elég nagy a különbség a két szimbólum, vagy ábrázolási forma között. Csakúgy, mint a keresztyénség státusza, szerepe között. Semmi mást nem kell belátnunk, elfogadnunk e - idői kényszer miatt szűkre szabott illusztráció nyomán, mint azt, hogy összefügg társadalmi szituáció és hittartalom. Istenképünk tehát szociomorf, azaz magán viseli társadalmi, szociális viszonyainkat, le egészen a családi viszonyokig. És tulajdonképpen a családi viszonyok is befolyásolják az istenképünket. Ha a gyermek megtapasztalja az apai szigort, elszenvedi a fenyítést, felnőttként mindezt jogosnak és szükségesnek tartja, akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy az égi atyát is olyannak látja, aki dorgál és fenyít. De vajon tényleg dorgál, fenyít az Isten? Sokan élnek abban a hitben, hogy Isten bizonyos értelemben időt hagy nekik a változtatásokra, vagy magára a megtérésre, és ha ez a kiszabott idő alatt nem történik meg, akkor Isten fenyítésként, büntetésként valami testi szenvedést, betegséget, vagy még rosszabb esetben súlyos csapást, például hozzátartozók elvesztését méri az illetőre. Hihet ilyenben az ember, bár megjegyzem, attól, hogy a hit ilyen esetekben Isten fenyítését emlegeti, még nem biztos, hogy keresztyén hit, szociomorfnak ugyan szociomorf, de nem biztos, hogy megáll a krisztusi példa mérlegén. Még azt a kijelentést is megkockáztatom, hogy leginkább azok szoktak hinni a fenyítő Istenben, akik - esetleg, halálos rettegések közepette - megtapasztalták a testileg fenyítő apát. Vajon mindazokat a helyzeteket, melyeket az élet hajótöréseinek nevezhetnénk, - a közvetlen hozzátartozók elvesztését, a halálos betegségeket - Jézus miért nem nevezte soha Isten büntetésének? Miért hárította el azt a gondolatot, hogy a Siloámi toronynál meghaltakat Isten bűneik miatt büntette meg? Sőt, egészen megdöbbentő, de azt állította, hogy egy halálos betegségnek semmi más értelme és célja nem volt, mint az, hogy a belőle való szabadulás Isten Országának a jelévé váljon. Ezzel ugyanis megfosztotta értelmétől azt a sok szenvedést, melyet nem követett általa végrehajtott gyógyítás. Önmaga kereszten elszenvedett fájdalmait, gyötrelmeit is úgy tekintette, mint pohárból való ivást. Ezzel a jelképpel kívánta a szenvedéshez és a halálhoz fűződő viszonyát kifejezni. A Jézus korabeli Judeában azok, akik egy közeli barátjuk, vagy rokonuk gyászában osztozni kívántak, elmentek a temetésre és az utána tartott halotti torra. És a halotti tor során korbejárt egy pohár bor, és mindazok, akik ki kívánták fejezni részvétüket barátjuk vagy rokonuk fájdalmában, ittak a pohárból. Amikor Jézus a Gecsemáné Kertben jelképesen a pohár elfogadását latolgatja magában, /Uram, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár. De ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd/ akkor tulajdonképpen arról van szó, hogy osztozzék az emberiség fájdalmában és szenvedésében, vállaljon-e vele sorsközösséget, vagy sem. Hála Istennek és Jézus emberszeretetének, Megváltónk az előbbit választotta. Osztozott szenvedéseinkben, egész sorsunkban. Jézus példázataiban beszél felelősségre vonásról, de ezeket a felelősségre vonásra vonatkozó képeket mind a végidőkre, Isten végső, egész világot megítélő tettéhez kapcsolta. Isten tehát egykor megítél minket, de hogy e köztes időben miként irányítja kegyelmével életünket, azt nem hiszem, hogy a dicséret és fenyítés, a "cukor és korbács" elvével lehetne jellemezni. Tetteinknek vannak következményei, ezekkel szembenézni néha nagyon nehéz, és lehet egészen kétségbeejtő is a következményekkel való szembenézés. Életünk olyan természetű, hogy időben haladva feltárulnak és bezárulnak előttünk lehetőséget. Az emberi élet eleve nagyon törékeny és minden sérülés, bántalom, mely az életet éri, az Istenben való hitünket is kikezdheti, és a lelki és testi szenvedés egyaránt próba elé állíthatja az Isten iránti bizalmunkat, de nem tehető Isten felelőssé a világ és az élet ellentmondásaiért, és legfőképpen nem egy égi pedagógiát kell látni benne. Mert Isten a szeretet Istene, nem a félelemé és fenyítésé, és nem hihetünk egyszerre a szeretet Istenében és egyúttal abban, hogy Isten azért okozzon nekünk fájdalmat, hogy ezzel kényszerítsen, vagy ösztökéljen valamire, legyen az a valami bármiféle erkölcsi jó. Ámen
