Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el? Távol van tőlem a segítség, pedig jajgatva kiáltok! Istenem! Hívlak nappal, de nem válaszolsz, éjszaka is, de nem tudok elcsendesedni. Pedig te szent vagy, trónodon ülsz, rólad szólnak Izráel dicséretei. Benned bíztak őseink, bíztak, és megmentetted őket. Hozzád kiáltottak segítségért, és megmenekültek, benned bíztak, és nem szégyenültek meg. De én féreg vagyok, nem ember, gyaláznak az emberek, és megvet a nép. Gúnyolódnak rajtam mind, akik látnak, ajkukat biggyesztik, fejüket csóválják: Az ÚRra bízta magát, mentse hát meg őt, szabadítsa meg, hiszen kedvelte! Te hoztál ki engem anyám méhéből, biztonságba helyeztél anyám emlőin. Már anyám ölében is rád voltam utalva, anyám méhében is te voltál Istenem. Ne légy tőlem távol, mert közel van a baj, és nincs, aki segítsen! Hatalmas bikák vettek körül, bekerítettek a básáni bivalyok. Föltátották rám szájukat, mint a marcangoló, ordító oroszlán. Szétfolytam, mint a víz, kificamodtak a csontjaim. Szívem, mint a viasz, megolvadt bensőmben. Torkom kiszáradt, mint a cserép, nyelvem az ínyemhez tapadt, a halál porába fektettél. Mert kutyák vettek körül engem, gonoszok bandája kerített be, átlyukasztották kezemet, lábamat. Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig csak bámulnak, néznek rám. Megosztoznak ruháimon, köntösömre sorsot vetnek. Ó, URam, ne légy távol, erősségem, siess segítségemre! Ments meg engem a fegyvertől, életemet a kutyák hatalmából! Szabadíts meg az oroszlán szájából, és a bivalyok szarvai közül, engem, nyomorultat! Hirdetem nevedet testvéreimnek, dicsérlek a gyülekezetben. Kik az URat félitek, dicsérjétek őt, Jákób utódai, mind dicsőítsétek őt! Rettegjetek tőle Izráel utódai mind! Mert nem veti meg, és nem utálja a nyomorult nyomorúságát, nem rejti el orcáját előle, segélykiáltását meghallgatja. Rólad szól dicséretem a nagy gyülekezetben, teljesítem fogadalmaimat az istenfélők előtt. Esznek az alázatosak, és jóllaknak, dicsérik az URat, akik őt keresik. Szívetek legyen vidám mindenkor! A föld határáig mindenkinek eszébe jut az ÚR, és megtérnek hozzá, leborul előtte mindenféle nép. Mert az ÚRé a királyi hatalom, ő uralkodik a népeken. Csak előtte borulnak le a földi hatalmasságok, térdet hajt előtte minden halandó, aki nem tudja életét megtartani. Az utódok szolgálják őt, beszélnek az Úrról a jövő nemzedéknek. Jönnek, és a születendő népnek hirdetik majd, hogy igaz, amit ő tesz.
A 22. zsoltár egyéni panaszének. Egy "Miért vezeti be a panaszt. Ugyanez Jób kérdése is: miért? Panasz ez, könyörgő jajkiáltás, de tiltakozás is. Maga a zsoltár Istennek két különböző magatartását szemlélteti. Mert Isten egyfelől rejtőzködik a jelenben, másfelől megnyilatkozott a régi időkben szabadító tetteiben. Ha nem lett volna egykor Isteni kinyilatkoztatás, most nem volna sem zsoltár, sem panasz. Csak a káosz csendje. Egyedül a megmutatkozó és népe közepette jelenvaló Isten rejtőzhet el. És a panaszzsoltárok, mint a 22. zsoltár, arra tanítanak, hogyan kell élnünk egy ilyen Isten előtt.
A zsoltáros azt mondja "Én Istenem." Nem azt, hogy a "mi" Istenünk, vagy azt, hogy "atyáink Istene". Hanem az én Istenem, aki mindennek ellenére, minden körülmény ellenére az én Istenem marad. A zsoltáros gyötrő kérdésében ott van a kétség, hogy hogyan lehetséges Istennel élni közösségi szinten, a szövetség hitbeli közösségében, amikor egyéni szinten ő Istentől elhagyottnak hiszi magát. És azt szeretné tudni, van-e az időkön átívelő kapcsolat az atyák megváltásról tanúskodó múltja és a jelen között, mely nélkülözi a megváltást. Vajon az én Istenem az ő csodálatos szabadítójuk? Felcsillanhat-e valami kevés az én nyomorúságomban az ő egykori boldogságukból is? Vagy hogyan lehetne a szenvedés és a boldogtalanság része a szabadulásnak és a sikernek? A zsoltár olvasása nyomán az egyéni szenvedés mintegy átemel minket az isteni igazságért folytatott küzdelem kellős közepébe. Mert a zsoltáros meg van győződve Isten végső győzelméről, dicsőségéről. Ám mégis el kell ismernie, el kell fogadnia a rossz jelenlétét személyes életében és Isten teremtésében egyaránt. És éppen ez viszi a zsoltárost arra, hogy inkább siránkozzék, minthogy menedéket keressen a dogmákban. Csakúgy, mint Jób Könyvében. A barátok képviselik a dogmát, a szenvedő Jób azonban inkább a kesereg. Mert az elhagyatás is az Ő műve, Ő utasítja vissza a segítségnyújtást, Ő az, aki hallgat a könyörgő kiáltására.
A szenvedő ezért Istenbe kapaszkodik, Isten ellenében. A szenvedő ember imája ingadozik az együttérző panasz és a keserű vád között.
Ez a zsoltár, a 22. zsoltár egyike azoknak az Ószövetségből vett igéknek, melyekre az Újszövetség a leggyakrabban utal. Központi szerepet játszik Jézus passiójában. Mivel az első század egyházában nem tudta volna senki elképzelni, hogy Jézust Isten elhagyta volna.
Az újszövetség állítása abban feltétlenül egyértelmű, hogy Jézus magára vett minden szenvedést, mely a népet és az egyéneket sújtotta. Tehát Jézus azonosul népének minden szenvedőjével, és magára vesz helyettük minden rosszat. Mindezeket is emlékezetben kell tartanunk, amikor szembesülünk vele, hogy Jézus - az evangéliumok szerint - a 22. zsoltárt a megfeszítettség egyedülálló helyzetében idézte, és ezzel összehasonlíthatatlan, meghatározó és végső értelmet adott a zsoltárnak.
Annak, aki valaha elsőnek panaszkodott, Istentől való elhagyatottsága miatt, minden oka megvolt a panaszra. Tapasztalata önmagában teljes volt, a legnagyobb mélységből fakadt. De a zsoltáros meg is osztotta e rettenetes panaszát a közösségével, és ezzel képes volt az egész gyülekezetet társítani sóhajtásaihoz, és utána Isten dicsőítéséhez. A könyörgő zsoltáros tapasztalata egy közös és általános tapasztalat szintjére lép. Úgy csúcsosodik ki, mint végső emberi kiáltás és beteljesülésének tapasztalata. Csak azért tapasztalhatta meg Isten távollétét és Isten csendjét, mert megismerte azok ellentétét. De az egyéni panaszéneket egyetemesítő legnagyobb lépés akkor történik meg, amikor Jézus a 22. zsoltár szavait alkalmazza saját szenvedéseinek leírására. Mert a megfeszített Jézussal világossá válik az üzenet, hogy Izrael népe kezdetektől fogva a megfeszített nép volt. Az is nyilvánvalóvá lett, hogy ez a nép által átélt szüntelen szenvedés nem volt hiábavaló. Mert helyettesítő szenvedés volt. Elveszhetett volna, de Jézus szenvedésében elnyerte hitelesítését.
Jézus haláláról és szenvedéséről szóló elbeszélés nemcsak a 22. zsoltárral függ össze, mert pontról pontra követi az Ézsaiás 53-ban található szenvedő szolga himnuszait. A szenvedés mindkét esetben helyettes szenvedés. És mindkettőben megerősíti Isten a halálban és a halál által azt, aki szenved. A római katona szavaiban teljesedik ki a szenvedés igazi értelme. "Ez az ember valóban Isten fia volt." Ez akkor azt jelenti, hogy: Az üdvtörténet annak a története, mely végül eljut oda, hogy Isten, mint az ítélet Istene, népéért szenved. A zsoltáros reménységét - és vele együtt minden ember, így a mi reménységünket is - annak felismerése teszi lehetővé, hogy Isten ugyanúgy benne van a szenvedésben, mint a szabadításban. Isten azokkal van, akik szenvednek. Maga is szenvedő Isten.
