A hét első napján, korán reggel, amikor még sötét volt, a magdalai Mária odament a sírhoz, és látta, hogy a kő el van véve a sírbolt elől. Elfutott tehát, elment Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és így szólt hozzájuk: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hova tették!” Elindult tehát Péter és a másik tanítvány, és elmentek a sírhoz. Együtt futott a kettő, de a másik tanítvány előrefutott, gyorsabban, mint Péter, és elsőnek ért a sírhoz. Előrehajolt, és látta, hogy ott fekszenek a lepedők, de mégsem ment be. Nyomában megérkezett Simon Péter is, bement a sírba, és látta, hogy a leplek ott fekszenek, és hogy az a kendő, amely a fején volt, nem a lepleknél fekszik, hanem külön összegöngyölítve, egy másik helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki elsőnek ért a sírhoz, és látott, és hitt. Még nem értették ugyanis az Írást, hogy fel kell támadnia a halottak közül. A tanítványok ezután hazamentek.
Egy régi kínai legenda szerint az udvari festő egy alkalommal olyan csodálatos tájképet festett a palota egyik falára, hogy még maga a császár is csodájára járt. hallatán az ember szinte látja maga előtt a művészt, aki átlépi műalkotás, kép és valóság közötti határvonalat. Helyzetünk ma, a feltámadott Jézus üres sírjának felfedezéséről szóló történettel, kicsit hasonlít ehhez, talán azt is mondhatjuk, nem sokban különbözik ettől. Előttünk ez a kép, ez a szuggesztív tabló, mondhatni az evangéliumi történetek egyik legszebb, legrészletgazdagabb, fantáziánkat talán legjobban megmozgatni tudó műalkotása, és nekünk valahogy részesednünk kell benne, mert részesedni akarunk benne - hiszen igazi húsvétra vágyunk, arra hogy hinni tudjunk a feltámadásban, hogy ne csak a nyomorult véget lássuk. Az emberi élet szánalmas és elfogadhatatlanul gyalázatos végét, a halált. Részesedésre vágyunk, arra, hogy beléphessünk ebbe a képbe, hogy mi is odaléphessünk a sírbolt, a kripta bejáratához és mi is behajolhassunk, és megérinthessük a még meleg textileket és ámuljunk, és beleborzongjunk a lehetetlenbe, a felfoghatatlannal való találkozásba. A tátott szájú sokaság közt ott állt a festő is, mintegy álmélkodva saját művén. Hirtelen kilépett a nézők közül, mindenki szeme láttára belépett a képbe, és rátért a hegyek közé vezető ösvényre. A döbbent sokaság, egy ideig még követte az apró alakot a ködbevesző csúcsok között, aztán valamelyik fordulóban szem elől tévesztették. Képzeletünkben lehetséges belépni a képbe: hiszen a legenda Hiszen ez képtelenség elhinni, hogy tényleg otthagyta a kriptát és kikelt onnan, és elment, mintha a halál csak egy hosszabb, mély álom lett volna. Hinni akarunk a feltámadásban, de csak akkor tudjuk átadni magunkat ennek a hitnek, ha bizonyosak lehetünk benne, hogy nem akarnak félrevezetni bennünket, és arról is meggyőződhetünk, hogy a feltámadásban való hit nem csupán a régi, hiszékeny és babonás kor velejárója volt. A húsvéti evangéliummal való mostani szembesülésünkben támpontot nyújthatnak az alábbi tények: Jézus elfogatása és elítélése után a tanítványok szétszóródtak, csalódtak, elkeseredtek, bűntudatot éreztek. Ezért semmiféle szerepük nem lehetett abban, ami Jézussal történt. Sőt, azt is tudjuk róluk, hogy kételkedtek a feltámadás hírére. Sőt, még Jézus megjelenése után is kételkedtek, mert azt hitték, hogy testetlen szellemet láznak. /P. Pokorny A Pál apostol leveleiben idézett, felhasznált húsvéti hitvallásformulák már jóval az evangéliumok keletkezése előtt megvoltak. Már használták ezeket a feltámadási formulákat az első keresztyének az istentiszteleteik liturgiájában. Az üres sír ténye: Mindegyik evangélium megemlékezik arról, hogy a sír üres volt. Ezt a tényt az ellenfelek - Jézus ellenfelei - sem tagadták. Még az egyik rabbinista iratban, a Toledot Jesu-ban is szerepel. Tehát az, hogy Jézus sírja harmadnapra üres volt, tény. Az ellenfelek szerint a tanítványok lopták el. De miért tették volna ezt? Hiszen bárhol is hirdették a húsvéti evangéliumot, jutalmuk csak az üldöztetés volt, és a végén mártírhalált is haltak. Akkor viszont mások, esetleg Jézus ellenfelei lopták volna el Jézus testét? De ez végképp nem állt érdekükben, hiszen Jézus holtteste lett volna a legjobb bizonyíték arról, hogy Jézus nem támadt fel. /Stauffer Elgondolkodtató: Jézus feltámadásában senki nem kételkedett a felvilágosodás koráig, az 1700-as évek második feléig, akkor viszont megfogalmazódtak az első kételyek, verejtékszagú magyarázatok arra, hogy miért volt Jézus sírja üres. Fél évszázad múlva már egyéni vízióknak tartották a feltámadásról szóló újszövetségi híradásokat. Ilyen vélemények még a közelmúltban is megfogalmazódtak, mint például G. Lüdemann /1994/ esetében, aki feleleveníti ezt a vízió - elméletet és némi lélektani magyarázattal kombinálja.
Tehát a modern időkben, a felvilágosodás korában ugyan felébredt a kétely Jézus feltámadását hirdető hitvallással kapcsolatban. De persze az lenne inkább meglepő, ha ez nem történt volna meg. A felvilágosodás ugyanis nemcsak a feltámadásba vetett hitet támadta meg, hanem többek között minden olyan dogmát is, mely az észnek, az értelemnek úgymond ellentmond.
A feltámadásban való hit tehát nem bizonyítható. Ha pedig mégis bizonyítható lenne, akkor már nem volna a hitünk tárgya. Bizonyítani nem tudjuk Jézus feltámadását, de állíthatjuk az üres sír tényét, a többi pedig már döntés dolga.
Választhatunk, hogy belépünk-e a képbe, ebbe a magával ragadó leírásba, vagy kívül maradunk rajta. Ha a kívülmaradást választjuk, akkor csak azt figyelhetjük meg, hogyan válnak eggyé mások ezzel a képpel, hogyan válnak mások a részeseivé, és kívülmaradásunk okán csak azon mérhetjük le a feltámadásban való hit és remény erejét, hogy milyen változásokat indított el másokban. Menyiben változtatta meg más emberek életét, esetleg a halállal, saját elmúlásuk fájó tudatával való szembenézését. Mások hite, hitbeli szilárdsága azonban csalóka mérce. Vagy pontosabban fogalmazva; mások hitét mindig kicsit gyanúval szemléljük. Jól kitűnik ez Egy olyan felmérésből, melyet Michael Shermer "hogyan Hiszünk" című könyve ismertet; ebből kitűnik, hogy az emberek milyen feltevésekkel viszonyulnak mások hitének okaihoz. Arra a kérdésre, hogy miben látják az emberek mások hitének az okait, a megkérdezettek 26%-a azt válaszolta, hogy a hit megnyugvást, megkönnyebbülést, vigaszt szolgáltat, értelmet és célt ad az embereknek. 22%-a úgy látta, hogy ennek egyszerűen a neveltetés az oka, tehát az emberek úgy gondolják, hogy mások jelentős része egyszerűen csak azért hisz, mert így nevelték, vagy szüksége van a vallásra, mint ópiumra. Holott a megkérdezettek között természetesen voltak hívő emberek is.
Ez a statisztika azt mutatja, hogy: Saját hitbeli elkötelezettségünk hátterében tudatos döntést, és intellektuális választást feltételezünk, míg a többiek hasonló elkötelezettségét vágyaknak és érzelmeknek tulajdonítjuk. Eredendően bizalmatlanok vagyunk mások hitének láttán, érzelmi gyengeséget feltételezünk személyes elkötelezettségük mögött. Éppen ezért nincs helye oldalpillantásoknak. Mindenki maga kell hogy elszánja magát a hit ugrására. Tehát választhatjuk azt, hogy belépünk a képbe, abban a hitben, hogy az éppolyan realitás, valóság, mint a jelenünk, a mi itt és mostunk. Mert ez a lépés, a feltámadás hite melletti döntés, hasonló természetű ahhoz, mint a kínai legendában a festő belépése a képbe. Lehetetlen, és fantáziánkat mégis megmozgatja, irreális, és mégis magával ragadó. Teljesen lehetetlen, ám abszurditása mellett különös reményeket ébreszt bennünk. Olyan reményeket, melyek nem találnak kapaszkodót maguknak a jelenben, a hétköznapjaink valóságában, csak a jövőben.
Lépjünk be úgy ebbe a történetbe, hogy ez a mi sírboltunk. Hiszen Jézus első zsengeként támadt fel. Ő nyitotta meg a feltámadások sorát, és reménység szerint idővel mi következünk. Így hát a sírbolt lehet számunkra saját temetésünk helye. Képzeletben elgondolhatjuk, hogy minket temettek ide. Mi feküdtünk már három napja abban a sírboltban, hogy aztán részesei legyünk egy tökéletesen új teremtésnek /Cullmann/: a feltámadásnak.
