A mélységből kiáltok hozzád, URam! Uram, halld meg szavamat, füled legyen figyelmes könyörgő szavamra! Ha a bűnöket számon tartod, URam, Uram, ki marad meg akkor? De nálad van a bocsánat, ezért félnek téged. Várom az URat, várja a lelkem, és bízom ígéretében. Lelkem várja az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, mint az őrök a reggelt. Bízzál, Izráel, az ÚRban, mert az ÚRnál van a kegyelem, és gazdag ő, meg tud váltani. Meg is váltja Izráelt minden bűnéből.
Ahogy közeledünk Pünkösd ünnepe felé, a lelki épülés minden oldala, lehetősége előkerül, hogy elérkezhessünk Pünkösdkor egy viszonylagos teljességhez. Mai vasárnap az imádkozásra figyelés - az imádkozásra való buzdítás vasárnapja. "Szokott imádkozni?" Tették fel nemrég a kérdést az egyik közismert személyiségnek. Aki először azt kérdezte, hogy belemegyünk az intim szférába is? Bizonyos értelemben az imádság a legmélyebb intim szféránkat érinti. De a kérdésfeltevésben, hogy szokott-e imádkozni, már egy előfeltevés is benne van: miszerint vannak, akik szoktak, és vannak, akik nem szoktak imádkozni. Mintha lenne két tábor: az egyiknek szokása, a másiknak nem szokása az imádkozás. Azt hiszem, van abban valami ellenszenves, ha azt mondjuk, hogy az imádkozás egy szokás. Valóban, lehet megszokásból imádkozni. Mint ahogy meg lehet szokni a fogmosást, vagy a korán kelést. De nem üresíthető ki az imádság megszokásra. Sőt, ha megszokássá üresedik, már nem az többé. Nem ima. Minden rendszeressé tett ima előbb utóbb arra ítéltetik, hogy saját belső családi, vagy közösségi értékrendünket fedezzük vele. Egy példa: Öt éves fiam nemrég azt kérdezte, miért csak evés előtt imádkozunk, miért nem imádkozunk ivás előtt is. Tényleg! Elgondolkodtató. A válasz egyébként egyszerű: Nem szoktunk ivás előtt imádkozni, mert az étkezést az ivásnál magasabb rendűnek tartjuk. /Mary Douglas/ Tehát imáink az értékrendünket tükrözik. Azt, hogy mit tartunk fontosnak. Értékrendünk hierarchiájában mit tartunk fontosnak és mit kevésbé. Mi szokott az ágenda istentisztelet végére szánt imádságaiban szerepelni, milyen sorrendben, ez mindenképpen arról szól, hogy mit tart az egyház értékesnek. Ha megnézünk közelebbről egy ilyen - istentisztelet végére szánt általános könyörgést, az általában az anyaszentegyházzal kezdődik, püspökökkel, lelkészekkel és így tovább lefelé, ha részletezve van, majd folytatódik a világi felsőbbséggel, elöljáróinkkal, A munkában állókkal, veszélyes hivatásban állókkal. Aztán következik az otthon, a családunk, gyermekeink, az ifjúság, majd a betegek, és azok, akik gondozzák őket, a halál révén állók, a gyászolók és a magukra maradtak. Így néz ki az egyház értékrendje, az az értékrendi hierarchia, mely szerint imádkozásra buzdít.
Kik nem szerepelnek benne? Hiszen nem öleli ez fel a teljes világot, csupán egy szeletét, metszetét. Meg sincsenek benne említve más vallásúak, egyházon kívüliek, izraeliták, muszlimok vagy hinduk. De a munkanélküliek se, sem azok, akik dolgoznak ugyan, de munkájuk lélekölően unalmas. Vagy azok, akiknek esélyük sincs munkahelyre - romák, akik gyerekgondozási segélyből élnek. Van szó ugyan ifjúságról, de nem a rosszul tanulókról, akik megbuktak, kimaradtak, vagy anyagi okok miatt nem tudják tanulmányaikat folytatni. Imádkozunk az otthonainkért, a családokért, de nem szól az ima azokról, akiknek nincs ugyan családjuk, de szeretnének, a szinglikről, a magányosságuk miatt szenvedőkről. De hiányos az ima az elváltak vonatkozásában. Pedig sok van belőlük, és sokan komoly segítségre szorulnak. Van szó az ágenda imáiban veszélyes hivatásban élőkről, de veszélyes helyzetbe magukat és ezzel együtt másokat is belesodrókról, például gyorshajtókról nincs. Lehetne még folytatni a sort. De a belátásunkhoz talán elég ennyi. Ahhoz, hogy belássuk, egyházi imáink, melyeket Ágendánk ajánl, egy bizonyos értékrendet tükröznek. Mégpedig egy több évtizeddel ezelőtti értékrendét. Márpedig ez az értékrend nem egészen tükrözi azt a látásmódot, ahogyan Jézus látta az embert. A bocsánatért esdeklő vámszedőnek inkább adott esélyt megigazulásra, mint az imájában is csak magát dicsőítő farizeusnak. Simont, azt a farizeust, aki Őt házába fogadta, kevésbé látta közel Isten bocsánatához, mint a bűnös nőt, aki könnyeivel áztatta a lábát. Mintha éppen a társadalmi hierarchia lenne az akadálya annak, hogy az emberek megtalálják Istenhez az igaz utat. De még a felolvasott 130. zsoltár látásmódja sem olyan, mint az ágendánké. Ebben a zsoltárban nincs szó hierarchiáról, értékekről. Nem tesz senki emberfiát könyörgésében sem első, sem második, vagy harmadik helyre. Mert a mélység látásmódja szerint csak egyetlen egy hely van Isten előtt, amit az ember elfoglalhat. Csak ez az egy hiteles hely van, bárkiről legyen is szó. Ez pedig a bűnösök helye. Mert "Ha a bűnöket számon tartod Uram, ki állhat meg előtted?!" Abból a nézőpontból, ahonnan a zsoltáros látja a dolgokat, nincs különbség püspök és bukott diák, cégvezető és munkanélküli, olimpiai bajnok és magatehetetlen haldokló között. Az ember - úgy, ahogy van, töltsön be bármilyen hivatást, híjával van annak a minőségnek, amely lehetővé tenné a számára, hogy megkerülje Isten kegyelmét. Istenre szorultságunk nyilvánvaló, de ha nem, akkor addig igazítsuk, korrigáljuk látásmódunkat, míg így nem látjuk magunkat és másokat, mint akik Isten nélkül elveszett lények. De ha minden igyekezetünk ellenére sem vagyunk képesek erre, akkor az idő majd meghozza a fájdalmas belátást. És az elveszettségnek, a mélységnek ebben a tapasztalatában szinte felsír lelkünkből az Isten utáni kiáltás. Mert végső állapotában, legnagyobb mélységében nem marad más az ember számára, mint egy Isten utáni sikoly.
Sikoly az után az Isten után, aki valóban meg tud váltani. Aki olyan, mint Jézus maga. Olyan, amilyen Jézus volt. Hiszen minden hitbeli bizonytalanságunk, imádságunk meghallgatása iránti kétségünknek az az oka, hogy nem merjük elhinni, hogy Isten tényleg olyan, mint Jézus. Pedig Ő maga mondta tanítványainak: "Aki engem lát, látja az Atyát." Ha ebbe a mondatba kapaszkodunk, hinni fogunk benne, hogy mélységből felható sikolyunkat meghallgatja. Ezt az Istent várni tényleg olyan sóvárgás, mint ahogy az őrök várják a reggelt. Mert imádkozni valójában várakozást jelent, és azt, hogy nem adjuk fel azt a várakozást. Ebben az értelemben pedig mondhatjuk, hogy "szoktunk" imádkozni. Ámen
