Én most már elmegyek azon az úton, amelyen minden földi ember elmegy. Ismerjétek el teljes szívetekkel és teljes lelketekkel, hogy nem veszett el egyetlen szó sem azokból az ígéretekből, amelyeket megígért nektek Istenetek, az ÚR. Mind beteljesedett rajtatok, nem veszett el abból egy szó sem. De ahogyan beteljesedett rajtatok mindaz az ígéret, amelyet Istenetek, az ÚR megígért nektek, úgy fogja beteljesíteni rajtatok az ÚR minden fenyegetését is, amíg ki nem pusztít benneteket erről a jó földről, amelyet nektek adott Istenetek, az ÚR. Ha megszegitek Isteneteknek, az ÚRnak a szövetségét, amelyet ő rendelt nektek, ha elmentek, és más isteneket tiszteltek, és azok előtt borultok le, akkor föllángol majd ellenetek az ÚR haragja, és hamarosan kipusztultok erről a jó földről, amelyet nektek adott.
Ma, Exaudi vasárnapja van. Az Istenhez felható, az eget ostromló kiáltás vasárnapja. "Halld meg Uram hangomat!" És ezen a vasárnapon egy búcsúbeszéd emlékeztető szavai kerülnek elénk. Józsué, Mózes utódja, /mestere utasításaitól jottányit el nem térő népvezér/ búcsúzik. Mostani, idei exaudi vasárnapunk eget ostromló hangja tehát egy hattyúdal. A honfoglalás vezérének búcsúja, hattyúdala. Mi is az a hattyúdal? A legenda szerint a haldokló énekes hattyú még utoljára teljes hangerővel énekel. Ennek a madárnak a hangja távolból valóban kissé panaszosnak tűnik. A jég fogságába esett és éhhalálra ítélt madarak még akkor is hallatják tisztán csengő hangjukat, amikor sorsuk már végérvényesen megpecsételődött. Búcsú az élettől, búcsú az ittmaradottaktól. Egy indiai közmondás szerint: "születésedkor mindenki nevetett, csak te sírtál. Halálodkor mások sírhatnak, de te nevess." Jól hangzik és talán megvalósítható azok részéről, akik nem akarnak már sok mindent a világtól. Akik már bizonyos rezignációval szemlélik az eseményeket, abban a tudatban, hogy nincs már beleszólásuk az eseményekbe, de igazán már nem akarnak semmit a világtól: se megváltoztatni, se megváltani. C.G. Jung írta le az alábbi esetet: "Egyik barátja kilencvenegy éves édesanyja váratlanul ünnepségre hívta rokonait és barátait. Gyönyörű nap kerekedett ebből, jó ételekkel, szép zenével és sok-sok örömmel. Estig azonban a számos vendég közül még mindig nem jött rá senki, milyen alkalomból ünnepelnek. Az idős hölgy ekkor felállt, a több tucat jelenlévőtől egyenként kézfogással elbúcsúzott, s közben ezt mondta: "Hát ennyi volt. Köszönöm valamennyiőtöknek." Aztán lefeküdt, és körülbelül egy óra múlva meghalt." Talán csak azért nem volt már más mondanivalója ennek az asszonynak, mert túl volt a kilencvenedik évén is? Minél tovább élünk, annál kevesebbet akarunk már a világtól? Fiatalon nagyra törő tervekkel vágunk neki a világnak, aztán negyven felé szembesülnünk kell azzal, hogy mi valósult meg és mi nem abból, amik szerettünk volna lenni. Én tizennyolc évesen arról álmodoztam, hogy egykor majd talán lelkész lehetek. Ez akkor 1982-ben, egy rendőr alezredes gyermekeként teljesen irreálisnak tűnt. Most, negyven éves vagyok, és azt csinálom, amiről egykor csak titkon ábrándozni mertem. Fogalmam sincs mit akarok majd hetven fölött az élettől, feltéve, ha megérem azt a kort. Még sok mindent szeretnék csinálni életemben. Nemrég a Mindentudás egyeteme előadássorozatában Iván László, aki az öregedés folyamatáról beszélt, idézte Katsushika Hokusai /1760-1789/ japán művész gondolatait. Nagyon elgondolkodtató volt és vigasztaló is egyben, így hangzott: "Már 5 éves koromban sokat fáradoztam a szemem elé kerülő dolgok ábrázolásán, 50 éves koromban igen nagyszámú rajzom volt készen, de amit 70-ik életévemig alkottam, az mind jelentéktelen, gyermekded próbálkozás volt, mert 73 lettem, mire ecsetem megérintette az igazi Természetet. 80 éves koromig még igen sokat fogok fejlődni, és amikor megérem a 90-et, behatolok a művészet lényegébe. 100 éves koromban alkotott műveim valóban hasonlítani fognak a Teremtés csodáihoz, de csak 110 éves koromban adatik meg nekem, hogy minden ecsetvonásom az élet teljességét foglalja magába és fejezi ki. Akik sokáig élnek, meglátják, mindez nem üres fecsegés." Talán azért érdemes sokáig élni, hogy annál jelentősebb legyen az, ami itt marad utánunk. Mégis sokan vannak, akik nem képesek mást látni az egyre múló évek megpróbáltatásaiban, mint azt, hogy ők bizony túlélték önmagukat. "Tisztelendő Úr, engem itt felejtett a jóisten!" - Mondják.
Egy Vas-megyei faluban szolgáló lelkésztársam mondja, hogy: az öregek még emlékeznek a régi parasztokra, nagyapáikra, akik valahogyan úgy haltak meg, hogy amíg lehetett, lábon voltak, aztán ágynak dőltek. Mikor már érezték, hogy közel van a haláluk, ágyukhoz hívták az övéiket, s elmondtak nekik néhány mondatot. Az úgynevezett summát. Aminek, súlya van, mert az utolsó. Aztán megáldották őket, és falnak fordultak. Megtanulták a kutyáiktól, hogy egyedül fognak meghalni. A legvégén már nem kísérheti őket senki.
Térjünk vissza Józsuéhoz: Száztíz éves korában halt meg. Abban az életkorban, amiről az előbb idézett japán festő azt mondta: az élet teljességét foglalja magába minden ecsetvonása. Ebből a teljességből szól tehát hozzánk az ő summája: Isten ígéretei közül semmi nem veszett el, minden beteljesedett. De ez a határozott állítás feltételez valamit: A közösséget. Közösségi megtapasztalásról beszél Józsué. Egy közösség hitbeli tapasztalatáról. Hiszen Isten szabadítását és kegyelmét megtapasztalni egyénileg is lehetséges, egyéni életünkben, de a közös tapasztalat az igazán fontos. Hogyan tapasztalta egy idős nemzedék a háborút, a hadifogságot, majd a Rákosi - rendszert, a Kádár-rendszer gulyáskommunizmusát egészen a nyolcvanas éveken át a rendszerváltó időkig. Egy közösség kollektív, közös emlékezete őrzi azokat az eseményeket, melyekben megtapasztalhatta Isten szabadítását, segítségét. Amikor több nemzedék együtt van a templomban, mint most, konfirmációkor, hosszú évtizedek hitbeli tapasztalatai összeadódnak, itt vannak a levegőben, körülvesznek bennünket, És kimondatlanul bár, de körbeveszik azokat, akik most indulnak el életük új szakasza felé, akik most jelképesen átlépnek az Isten előtti felelősségvállalásra képes életkorba. Ezért mondja azt a Zsidókhoz írt levél szerzője: "…Mi is, akiket bizonyságtevők egész fellege vesz körül… állhatatossággal fussuk meg az előttünk lévő pályát." /Zsid 12,1 Attól vagyunk képesek megfutni az előttünk lévő pályát, attól vagyunk képesek letenni minden terhet és bűnt, mert velünk van a közösség hitbeli tapasztalata. És ti is, kedves konfirmandusaink, attól lesztek képesek megfutni a magatok hitbeli fejlődésének pályáját, mert bizonyságtevők egész fellege vesz körül. Több évtized, sőt az elhunytakat is számba vesszük, akkor évszázadok, sőt: több ezer év hitbeli tapasztalata.
Közösség kísér benneteket, de a hit harca, vagy ahogy Pál apostol fogalmaz: agóniája azonban egyéni küzdelem. És ezt éppen Exaudi vasárnapján külön ki kell hangsúlyozni. "Halld meg Uram hangomat, hozzád kiáltok!" Mondja a zsoltáros a 27. zsoltárban. A zsoltáros Istenhez ható kiáltásában ott van a kétség, hogy hogyan lehetséges Istennel élni közösségi szinten, a szövetség hitbeli közösségében, amikor egyéni szinten ő Istentől elhagyottnak érzi magát. És azt szeretné tudni, van-e az időkön átívelő kapcsolat az atyák megváltásról tanúskodó múltja és a jelen között, mely nélkülözi a megváltást. Vajon az én Istenem az elődeim csodálatos szabadítója? Felcsillanhat-e valami kevés az én jelen kétségeim között az ő egykori hittapasztalatukból?
Hogy erre a kérdésre válaszolni tudjunk, tovább kell lépnünk oda, ahol Józsué folytatja. Mert nemcsak arról beszél, hogy mi teljesedett be Isten ígéreteiből, és hogyan erősítette hitében a régieket, hanem a jövőről is beszélt: Arról, hogy a más istenek, a bálványok elutasításában és az egyedüli Isten választásában, az egyedül Igaz Isten melletti döntésben rejlik a jövő. Azaz, aki Isten mellett dönt, annak van jövője, aki más isteneket követ, nem az Urat, JAHVE-t, annak viszont nincs. Az asszimilálódik, kihal erről a földről. Nem lesznek utódai, emléke feledésbe merül. Hogy mit jelentett Józsué idején más isteneket imádni, az egyszerű kérdés. Ott voltak a kánaáni istenek, a maguk termékenységi, orgiasztikus kultuszával. Könnyű volt rá nemet mondani, legalábbis elméletben. De mit jelent ma, a mi korunkban más isteneket imádni? Aki helyesen éli az életét, annak úgy kell egyik életkorból, életciklusból átlépnie a másikba, hogy kisgyermekkorától kezdve minden életkorban megtapasztalja azokat az alapvető élményeket, amelyek nyomán nem fogja sajnálni, hogy újabb életkorbeli váltásra kényszerül. Mindent kiszívott, hasznosított abból az életkorból, amit csak lehetett, ezért nincs késztetése arra, hogy ott ragadjon, hogy "benne maradjon a régiben". Nincsenek maradásra kényszerítő maradékok, amelyek meggátolhatják a szükségszerű fejlődést. Isten, az élet Istene ebben a fejlődésben akar segíteni bennünket. Ezért is az élet istene. A bálvány talán éppen az, amikor valamihez az ember akkor is ragaszkodik, amikor pedig már túl kellene lépni rajta. Ragaszkodhatunk egészségtelen módon a gyermekkorunkhoz, a fiatalságunkhoz, a szakmában elért pozíciónkhoz és sok mindenhez, és azok az eszmények, ideálok, amelyek arra ösztökélnek minket, hogy ragaszkodjunk ezekhez, azokat tekinthetjük a mi saját, maszek kis bálványainknak. Megnyilvánulhatnak istenellenes erőként is, amikor lelki vakságra kárhoztatnak bennünket. A konfirmáció ünnepe, liturgiája arra irányítja figyelmünket, hogy nemcsak a konfirmandusok, de mindenki a változás folyamatában áll. Hogy sosem állhatunk meg, mert mindig haladnunk kell előre, az új, az ismeretlen felé. Előre kell haladnunk földi pályánkon azzal a Jézussal, aki élete során, földi működésének minden pillanatában a megújulást képviselte. Ahogy mondta: "Mert a régiek elmúltak, íme újjá lett minden." Ámen
