„Én is azt mondom nektek: kérjetek, és adatik, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek. Mert mindaz, aki kér, kap; aki keres, talál; és aki zörget, annak megnyittatik. Melyik apa az közületek, aki fiának kígyót ad, amikor az halat kér tőle, vagy amikor tojást kér, skorpiót ad neki? Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok gyermekeiteknek jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik kérik tőle?”
Ma piros pünkösd napján, ünnepén az oltárt piros terítő borítja, és piros virágok díszítik. A tűz félreérthetetlen jelképeiként, szimbólumaiként. Az apostolok cselekedetei 2. fejezetében van arról szó, hogy lángnyelvek jelentek meg az apostolok előtt, amelyek szétoszlottak és leszálltak valamennyiükre. Lukács evangélista megfogalmazása némi bizonytalanságot árul el, hiszen a "valami lángnyelvek" talán arra utal, hogy mintha ő maga nem egészen értette volna a beszámolót, melyet elmondtak neki, és amit aztán írásba foglalt. Van erre az evangéliumokból példa, hiszen az utolsó vacsora előkészítésével megbízott tanítványoknak egy korsócskát vivő emberrel kellett találkozniuk, ahogy azt Márk leírta, de Máténál már csak annyit olvashatunk erről: "tisz anthróposz", vagyis valami ember. Nyilván nem értette, miért éppen egy korsócskát vivő embert kell keresniük, ezért leegyszerűsítette, és maradt helyette a valami ember. Ahogy a pünkösdi történetben is "valami lángnyelvekről, mint lángnyelvekről" olvashatunk. Hiszen itt Lukács egy viszonyító szót használ, amit inkább úgy kéne fordítanunk: mint a lángnyelvek. Azt is mondhatnánk, ahhoz hasonlatosan történt valami. A szélzúgás és a nyelveken szólás kissé háttérbe húzódva átadta helyét a tűznek, mely a pünkösd legfőbb jelképe lett. De tűzről lángokról nem csak pünkösd kapcsán beszélnek a bibliai szerzők. Sok tüzes igehely van Szentírásunkban, több is, mint első pillantásra gondolnánk. Jézus példázataiban, beszédeiben is sokszor előkerül a tűz, mint a végítélet, a kárhozat az Isten Haragjának képe. A búza és konkoly példázatában arról beszél Jézus, hogy akik gonoszságot cselekedtek, bedobják őket a tüzes kemencébe. Máté Evangéliuma 18. fejezetében attól óvja hallgatóit, hogy botránkoztatás miatt nehogy a gyehenna tüzére kerüljenek. "Ha kezed, vagy lábad megbotránkoztat téged, vágd le magadról! Jobb neked nyomorékon, vagy sántán bemenned az életre, mint két lábbal az örök tűzre kerülnöd." /Mt 18,8 A jelenések könyvében pedig kénköves tóról van említés, melyben a kárhozottak örökkön örökké fognak égni. Hogy hozható össze ez a két, látszólag gyökeresen ellentétes jelleg, melyet a tűz képvisel. Isteni elvettetés, az örök kárhozat és ugyanakkor a Szentlélek áldása, kiáradása is? Létezik megoldása ennek a látszólagos ellentmondásnak. A Zsidókhoz írt levél 12,9. versében olvasható ez: "Mert a mi Istenünk emésztő tűz."
Legalább annyira fontos mondata ez a bibliának, mint egy másik, ehhez nagyon hasonló velős megfogalmazás: "Isten a szeretet." /1 Jn 4,16
Talán megint egy ellentmondásba ütközünk? Hogy lehet az Isten, aki maga a szeretet egyúttal emésztő tűz is?
Csakhogy az énekek énekében van éppen arról szó, hogy "Bizony erős a szeretet, mint a halál, legyőzhetetlen a szenvedély, akár a sír. Úgy lobog, mint a lobogó tűz, mint az Úrnak lángja." A szeretet tehát lobogó tűz. Isten szeretet, és mivel a szeretet lobogó tűz, hát Istenről is lehet úgy beszélni, mint tűzről, ahogy a zsidókhoz írt levél meg is teszi. Isteni szeretet és isteni harag valójában egy valóság, ugyanaz a valóság. Tehát ítélet és szeretet is egy.
Van az egyháztörténetnek egy majdnem elfeledett teológusa, Johannes Scotus Erigena: /Így tette fel a kérdést: Mitől lenne a rossz, ha a létező jóból ered? S mit tehetne tönkre: tán az örökkévaló lényeget, erényt, aktivitást? Szó sincs róla! / A rossz nem más, mint a jó hiánya. Vagyis a rossz és a semmi ugyanaz. Hogy honnan a semmi? Sehonnan. Istenben nem lehet semmi, mert Isten minden lét forrása. A semmi titka meghaladja Istenét. Teljességgel megközelíthetetlen az ember számára. Csak a remény vagy a rettegés ér el a pereméig. A rosszat, a gonoszságot áthatja az elégületlen vágy motívuma az esztelen düh. A düh tehetetlen, mert célját nem látja. A vágy felesleges, mert minden valódi öröktől fogva az övé. A képzelődés látszatgazdagsággal hazudtolja meg az eredetit. Isten semmit sem kárhoztat abból, amit alkotott; ellenben amit nem alkotott, azt bünteti. Nem is csak a teremtésre gondol Eriugena, hanem arra, amit Isten "tesz". Mindent Isten teremt, de nem mindent Isten tesz. Amit nem Isten tesz, lényegtelen, elhanyagolható. Tulajdonképpen nincs is. Azzal bünteti Isten, hogy nem vesz róla tudomást. Meghagyja a nemlétben. Büntetése nem örökkévaló bosszú, pusztán válasz az "istentelenségre". Az istentelen akarat a semmire irányul, ezért Isten meghagyja a semmisségben. Mert vagy az ember mondja Istennek, hogy "legyen meg a te akaratod", vagy az Isten az embernek. Az utóbbi a büntetés. A kárhozat tanítása ily módon új értelmet nyer. Ami közénk és Isten közé állhat, az belőlünk magunkból ered. Üdvösség és kárhozat helye ugyanaz. Ahogy a beteg számára szenvedést okoz az, ami az egészséges számára jó, például szobahőmérsékleten fázik - úgy az Isten szeretetének tüze egyeseknek üdvösség lesz, másoknak kárhozat. Ha ellenállunk ennek az isteni szeretet tüzének, éget minket, ám ha a közelébe vágyunk, jótékonyan melegít. Hogy kárhozat és üdvösség helye ugyanaz, ezt éppen a legismertebb Jézusi példázat mondja el, a tékozló fiú példázata. Hiszen itt az apai ház kezdetben földi pokol volt, ahonnan csak menekülni lehet, ám végül az üdvösség helye lesz. Valójában rajtunk, a mi belátásunkon, igazságra való rácsodálkozásunkon múlik minden. Azon, hogy rádöbbenjünk, hogy minden a miénk. Amire vágynánk, amit elérhetetlennek gondolunk, valójában ott van karnyújtásnyira. Minden a miénk, ezért mondhatja Jézus azt, hogy: "Aki kér, kap, aki keres, az talál, zörgessetek, és megnyittatik nektek. De nem azáltal, hogy magát a léttel nem rendelkezőt, a látszatgazdagságot, a semmit akarjuk, akkor persze, hogy nem teljesül, amit kérünk. De ha a létet magát, Isten közelségét, és a vele való közösséget akarjuk, ami az örök élet, akkor már miénk a jézusi biztatás. Másként ugyanezt így fogalmazza meg: "Keressétek először Isten országát, és mindezek megadatnak nektek." Hogy valóban az igazi létet akarjuk, ebben segít bennünket a Szentlélek: hogy imádságainkat az egy szükséges felé irányítsa. Abban segít bennünket a Lélek, hogy hinni tudjuk, és bízni tudjunk abban, hogy: "Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg nem sejtett, azt készítette el az Isten az őket szeretőknek." /I Kor 2,9/ És mi - ahogy Pál apostol mondja - nem a világ lelkét kaptuk, hanem az Istenből való Lelket, hogy megismerjük mindazt, amit Isten ajándékozott nekünk. /I Kor 2,12 Mégsem tudunk a megajándékozottságnak ebben a tudatában, reményében élni. Mert ellentmondások között élünk, melyeket Pál apostol egy másik levelében remekül ellenpontozva olvashatunk: "…mint szomorkodók, de mindig örvendezők, mint szegények, de sokakat gazdagítók, mint akiknek nincsen semmijük, és akiké mégis minden." Ilyen végletes szélsőségeket említ, de semmiképpen sem túlzás, amit mond. Hiszen talán akkor imádkozunk a leginkább, amikor hozzá hasonlóan érzünk. Szenvedés idején. Amikor az ember szemei különösen is érzékenyek Isten jelenlétének észrevételére. Jóllehet az imameghallgatás mindig valahogy váratlan, véletlenszerűnek tűnő, kierőszakolhatatlan. De mégis a legnyomorultabb pillanatokban adatik meg nekünk a hit paradoxonának átélése. Hogy bár szomorkodhatunk, de mégis okunk van az örvendezésre, hogy szegényen bár, de mégis másokat tudunk gazdagítani, hogy üres ugyan a kezünk, mégis minden a miénk. Ámen
