Miután ezeket mondta Jézus, tekintetét az égre emelve így szólt: „Atyám, eljött az óra: dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen téged, mivel hatalmat adtál neki minden halandó felett, hogy mindazoknak, akiket neki adtál, örök életet adjon. Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust. Én megdicsőítettelek téged a földön azzal, hogy elvégeztem azt a munkát, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem: és most te dicsőíts meg, Atyám, önmagadnál azzal a dicsőséggel, amely már akkor az enyém volt tenálad, mielőtt még a világ lett.” „Kijelentettem a te nevedet az embereknek, akiket nekem adtál a világból. A tieid voltak, és nekem adtad őket, és ők megtartották a te igédet. Most tudják, hogy mindaz, amit nekem adtál, tetőled van; mert azokat a beszédeket, amelyeket nekem adtál, átadtam nekik, ők pedig befogadták azokat, és valóban felismerték, hogy tetőled jöttem, és elhitték, hogy te küldtél el engem. Én őértük könyörgök: nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál, mert a tieid, és ami az enyém, az mind a tied, és ami a tied, az az enyém, és megdicsőíttetem őbennük.
Most térjünk rá alapigénkre: Felolvasott alapigénkben a dicsőség az egyik legfontosabb szó. Dicsőség - ez adja meg a kölcsönösséget.
Dicsőség - JHVH kábódja, mely a szent sátorban jelent meg. A dicsőség a Jánosi csodaelbeszélések szerint - abban áll, hogy Jézus részes Isten teremtő, és újjáteremtő hatalmában. Aztán János evangéliumában fordul a kocka, mert Jézus igazi dicsősége szenvedésvállalásával és szenvedésével kezdődik. A szenvedéstörténetig azért volt nehéz felismerni Jézus dicsőségét, mert az elrejtette az emberi természet. Aztán már a történeti események rejtik el a dicsőséget.
A passió - még hollywood-i filmként feldolgozva is csak attól érdekes, hogy a megtestesült Ige, Isten fia hal meg a kereszten. Másként csak egy tragikus történet a sok közül.
Nagyot változott a Biblia szemlélete is, mert míg Ézsaiás az áldozati oltár füstjében látta megjelenni Isten dicsőségét, addig János ezt a dicsőséget Jézus keresztjében látta.
Egyre inkább láthatatlanná váló dicsőség, mely a végén teljesen eltűnik Jézus szenvedéstörténetének, agóniájának eseményei között, és emellett Jézus arról beszél, hogy a megdicsőítés folyamata közte és az Atya között is kölcsönös. Mert azáltal, hogy Jézus elvégezte a küldetését, megdicsőítette az Atyát.
Másként fogalmazva ez azt jelenti, hogy köztünk, emberek között, Isten dicsősége csak a Krisztus-eseményben található meg.
Szentháromság-tan mai, gyakorlati szempontja: "találkozás a lélek mélyén." Ezt a megfogalmazást Eckhart mestertől kölcsönözzük. Ő a Szentháromság-tan alapján fejti ki ezt a gondolatot. "Amikor az Atya megalkotta az összes teremtményt, engem is megalkotott, kiáradtam a többi teremtménnyel együtt, de mégis benne maradtam az Atyában. Ugyanúgy mint a szó, melyet kimondok: bennem fakad életre, elidőzök a szó kiejtésénél, harmadszor pedig kimondom: mások pedig meghallják, megértik, befogadják azt. De mégis az én tulajdonom marad."
Mi magunk is, amikor beszélünk, közben gesztikulálunk, mozgunk, egy mondattal, testtartással kiteszünk valamit kívülre. Szerepbe hozzuk magunkat, megteremtünk magunkból egy külső valóságot. De a kifelé tett lépés egyben befelé tett lépés is. Amit kifelé közlünk, az egyben belső, lelki történést is jelent. Meghitt védettségünkből való kilépés egyben egy lépés belső, ismeretlen világunkba is. Tehát amit valaki kifelé megmutat, megfogalmaz, az nyomot hagy belül is. Minden kifelé tett közlés egyben közlés befelé is. A jelzés, amit a másik ember, a TE felvesz, érzékel, az egyben az én Énem, lelkem is felveszi. Egy találkozás alkalmával önmagunkhoz is közelebb kerülünk. Tudatosan helyet keresnek és találnak maguknak a szavak és jelzések.
Ami pedig közöttünk a találkozás során megtörténik, az lényegében ugyanaz, mint ami a Szentháromság szintjén történik.
Isten kimondja a szót, az Igét, aki maga Jézus, aki a beszédeket átadta nekünk embereknek, mi pedig befogadtuk azokat. Egymásra való áthatások, találkozások sora áll előttünk, melyet az Isten megelevenítő szava indított el és tart mozgásban, életben. Ennek vagyunk részesei. Ennek hatása alatt vagyunk. Találkozunk. Hiszen maga az istentisztelet is a találkozás alkalma. Találkozás, mely éppúgy lehet profán és hétköznapi, mint másoknál, akik az egész folyamatról mit sem tudnak, akik nincsenek tudatában annak, hogy a kifelé tett lépés és megfogalmazott szó befelé tett lépés is. Hogy át-meg átjár minket az, amit mondunk, teszünk, és egyúttal amit a találkozáskor a másik ember, a TE mond és tesz. És mindezeknek az eredőjében ott van Isten, aki maga indította el ezt a folyamatot, mely végső soron az élet áradása. A szeretet áradása.
