Aki hiszi, hogy Jézus a Krisztus, Istentől született, és aki szereti azt, aki szülte, azt is szereti, aki attól született. Abból tudjuk meg, hogy szeretjük Isten gyermekeit, ha szeretjük Istent, és megtartjuk az ő parancsolatait. Mert az az Isten iránti szeretet, hogy parancsolatait megtartjuk, az ő parancsolatai pedig nem nehezek.
Ha jól emlékszem 1988-at írtunk. Ekkor jelent meg végre először magyarul, hivatalosan is George Orwell 1984 című könyve. Ez a rendszerváltás előtti év. A könyv korábban már szamizdat formájában terjedt. Én magam nem jutottam hozzá, csak láttam egyik barátomnál egy salátára olvasott, stencilezett papírhalmot, amiről tudtam, hogy ez a könyv. Kölcsönadni nem tudta, ő is csak néhány napra kapta meg, és vissza kell adnia. De 88-ban már bárki megvehette a könyvesboltban a könyvet. Így tettem én is, és nagy érdeklődéssel nekifogtam. Még a teológián, előadások szünetében is olvastam. Arra is emlékszem, hogy ebben az időben volt éppen a teológiánkon két református cserediák, egy fiú és egy lány, és amikor a lány meglátta nálam ezt a könyvet, némi gúnnyal csak ennyit mondott: - Most mindenki ezt olvassa?! Igen, akkor szinte mindenki ezt olvasta, legalábbis egyetemista körökben. Ma, 2004-ben már nehéz megmondani mi volt ennek az oka. A könyv tartalma, dióhéjban ennyi: A helyszín egy elképzelt totalitárius diktatúra, pártállami rendszer. A cselekmény ideje 1984 (a mű keletkezési évszáma utolsó két számjegyének fordítottja). A történet főszereplője egy Winston Smith nevű férfi, akinek a Pártban betöltött szerepe - s ezzel jómaga is tisztában van - meglehetősen jelentéktelen. Az élet nem tartogat számára túl sok örömet, fásultan lát neki adminisztrátori munkájának nap mint nap. Mindemellett az óceániai hétköznapok folytonos szorongással telítettek, tilos a szex és bármiféle véleménynyilvánítás. Az állam vezére - egy szúrós szemű, bajuszos férfi, akit mindenki csak Nagy Testvérként ismer - folyamatosan rajta tartja a szemét alattvalóin. Ez persze csak átvitt értelemben történik, például Nagy Testvér képeivel van kiplakátolva az egész város, ezzel is pszichikai nyomást gyakorolva a polgárságra.
Az emberek állandó megfigyelése különleges képernyőkön (telekép) keresztül folyik, s nemcsak a közterek felügyelete, de még a magánszféra ellenőrzése is bevett gyakorlat. A kontroll olyan mértékben kiteljesedett, hogy a Párt nemcsak a tetteket, de a nyelvet, illetve ezen keresztül a gondolatokat is ellenőrzése alatt tartja - a gondolatbűn elkövetése egyike a lehető legszörnyűbb bűntetteknek. Mi sem bizonyítja mindezt jobban, mint a Párt által épp bevezetni akart mesterséges nyelv, az újbeszél, melyből már hiányoznak a Pártra veszélyes kifejezések, illetve az olyan szavak, amelyek nemkívánatos politikai üzenetek kommunikálásához vagy polgári ellenállás kialakulásához vezethetnének.
Ilyen körülmények közt Winston egyetlen öröme a nemrég - illegálisan - vásárolt napló, melybe rebellis, a rendszer legitimitását megkérdőjelező gondolatait, vágyait lejegyezheti. Winston gyanúja szerint, mely valóságos reménysugárként szolgál a számára, a Párt egy befolyásos tagja, O'Brien, tagja a Testvériség nevű titkos szervezetnek, mely a Párt megdöntésén fáradozik. Ez a tudat egy Julia nevű nő szerelmének ígéretével karöltve elegendő ahhoz, hogy Winstont kizökkentse a mindennapok egyhangúságából.
A cselekmény végére azonban minden romba dől. Winston és Julia titkos találkáinak színhelye - egy kis lakás a bolt felett, ahol Winston a naplót vette - lesz kettejük vesztőhelye is egyben. Kiderül, hogy a bolt tulajdonosa a Gondolatrendőrség ügynöke, és egész idő alatt figyelte kettejüket. Mintha ez nem volna elég, azt is megtudjuk, hogy Winston reményeinek forrása, O'Brien, szintén egy kém, s mindvégig a Pártnak dolgozott. A rajtaütést követően Winstont elhurcolják a Szerelem-minisztériumába, ahol aztán hónapokon keresztül vallatják és kínozzák, mígnem átviszik a rettegett 101-es szobába, ahol a férfi végül megtörik, s átadja magát Nagy Testvérnek. Mi tette ezt a könyvet olyan fontossá? Rendkívül nyomasztó olvasmány. Szinte rátelepedett az emberre az a ködös kilátástalan hangulat, mely áradt belőle. De egy-két fontos gondolat máig megmaradt bennem belőle. Az egyik fontos gondolat az, hogy mindenki gyengédségre vágyik. És ha ezt nem kapja meg az ember, akkor is valahogy elél, de sokkal inkább áldozata lehet bizonyos fajta félrevezetésnek, manipulációnak. Gondoljunk arra, hogy a legkegyetlenebb, minden embertelen parancsot teljesítő katonákat olyan árva gyermekekből nevelték ki, akik nem kapták meg a nekik járó gyengédséget, szeretetet. János 1. levele Istent szülőnek nevezi. Abból a nyilvánvaló, elemi állításból indul ki, hogy az ember szereti azt, aki szülte: Szereti a szüleit, és amilyen természetes, hogy az ember szereti a szüleit, éppolyan természetes, hogy Istent is szereti, aki a Jézusban való hitben szüli őt. Egy rideg, szeretethiányos környezetben az ember sokkal inkább ki van szolgáltatva a hazugságnak és félrevezetésnek, és ál-megoldásoknak, mint egy szeretetteljes környezetben. A szeretet - szó szerint - erősíti az immunrendszerünket, testi és szellemi téren egyaránt. Vitatható, hogy testet tud-e ölteni a gonoszság egy-egy politikai rendszerben, de az biztos, hogy a rideg, emberi kapcsolatokat, bizalmat aláásó rendszerben, ahol mindenkinek van félnivalója, és sem szomszédban, sem munkatársban, sem barátban nem bízhat meg az ember, ott lehet az embereket legjobban félrevezetni és kihasználni és leginkább ateistává tenni. Hiszen hol máshol hinnék el leginkább az emberek azt, hogy nincs Isten, mint éppen ott, ahol senkiben nem lehet bízni. Ahol az emberi kapcsolatokat átszövi az árulás. Ahol nincs helye másnak, mint konspirációnak és félrevezetésnek és végül már mindent az erőszak és a megfélemlítés irányít. Szükség van olyan elképzelt világokra, mint amilyen Orwell-é, hogy lássuk a végleteket és okuljunk abból, amivé válhattunk volna, és hogy okuljunk abból a lehetőségből, ami bennünk emberekben rejlik. János első levelében ezt olvashatjuk: "Abból tudjuk meg, hogy szeretjük Isten gyermekeit, ha szeretjük Istent…" Tehát ha szeretjük Istent, akkor szeretjük Isten gyermekeit is. De fordított fogalmazásban is igaz. Ha szeretjük Isten gyermekeit, akkor Istent is szeretjük. Hogyan is beszélhetnénk egyáltalán Istenben való hitről minket szerető emberek hiányában? Hogyan hihetnének egyáltalán mások Istenben, ha mi nem szeretnénk őket? Hogyan lehet ott egyáltalán Istenről beszélni, ahol nincs meg a szeretetnek és gyengédségnek még a minimuma sem? Hogy Martin Buber 1920-as években egyáltalán képes volt az Isten-fogyatkozást, mint kifejezést megfogalmazni, az azért volt lehetséges, mert a világ szeretet fogyatkozásban szenvedett. A felebaráti szeretetnek és az Istenszeretetnek egymástól ilyen szoros voltát, elválaszthatatlanságát éppen Jézus mutatta meg a legnyilvánvalóbban. Ő az, aki örök időkre összekapcsolja Isten- és emberszeretetet kettős parancsában. Ebben az összekapcsolásban rejlik személyének a titka is. Aki egyszerre Isten és ember egy személyben. Keresztyénnek lenni, Krisztust követni azt jelenti, hogy Istent embereken keresztül szeretjük: Hogy nem érjük be kevesebbel, mint a szeretettel. Hiszen mindig kínálkoznak olcsó megoldások, melyek magukat a szeretet helyett kínálgatják: lehet ilyen a szabályokhoz való ragaszkodás, engedelmesség anélkül, hogy annak értelme, célja felől kérdeznénk, egy tekintélynek való alárendelődés. De semmi nem ment fel minket Jézus Krisztus előtt akkor, amikor a szeretet rovására vagyunk tekintélytisztelők, engedelmesek, szabálykövetők, hiszen minden parancsolat summája a szeretet kettős parancsa. Az a rendkívüli János megfogalmazásában, hogy körkörös.
