Most pedig az Istennek és kegyelme igéjének ajánllak titeket, aki felépíthet benneteket, és örökséget adhat nektek a szentek között. Senkinek ezüstjét, aranyát vagy ruháját nem kívántam, sőt ti jól tudjátok, hogy a magam szükségleteiről, meg a velem levőkéről ezek a kezek gondoskodtak. Minden tekintetben megmutattam nektek, hogy milyen kemény munkával kell az erőtlenekről gondoskodni, megemlékezve az Úr Jézus szavairól. Mert ő mondta: Nagyobb boldogság adni, mint kapni.
Mikor Pécsett voltam egy éven keresztül segédlelkész, Levente Pista bácsi volt a temetések alkalmával a kísérőm, mint temetési kántor. Az egyik alkalommal is meg volt beszélve, hogy menetben felveszem Pista bácsit. Lent a kapuban vártak, fiával, Levente Péterrel együtt, - akit a TV-ből ismertem, gyermekkoromban még mint Móka Miki, aztán mint az Égből pottyant mesék elmesélője, akivel személyesen akkor találkoztam először. Ezen az első találkozásunk alkalmával nekem címezve azt mondta, hogy ő mindig úgy végzi a munkáját, a fellépéseit, mintha az lenne számára az utolsó alkalom. Megmaradt bennem ez a mondat, jóllehet talán azért is, mert ismeretlenül az ember nem szokott csak úgy életbölcsességeket mondogatni. Levente Pétert jobban megismerve utólag már semmi furcsát nem találok az akkori viselkedésében, hiszen tudom, hogy Ő ilyen. A nyíregyházi Főiskolán is, ahol a főépület csapóajtóján másodpercenként átrohan tíz ember, ő ott is fennhangon köszön a portásnak. A vele való találkozás előtt azt mondtam volna, hogy az ember nem szólít csak úgy meg embereket, de ha rá is kényszerül, közlése csak a legfontosabbakra kell, hogy szorítkozzon, ars poetica-t az ember nem mond ismeretleneknek… Vagy mégis. Nem éppen arról van szó, hogy jóllehet semmi közünk egymáshoz, mégis a legteljesebb mértékben összetartozunk, és sokkal jobban hasonlítanak mindennapos küzdelmeink, mint azt gondolnánk, jóllehet sosem találkoztunk azelőtt. Két ismeretlen ember elkezdhet beszélgetni egymással, bedugul a sor a pénztárnál, vagy elromlik a kávéautomata, esetleg késik a busz: ezek olyan helyzetek, amikor észrevétlen átcsúszunk a tisztes távolságtartás határain. Örkény István egyperces novellái között van egy, az "Információ"-című, mely arról szól, hogy egy portás tizenegy éve ül a kapubejáratnál, egy kis tolóablak előtt. Mindössze kétfélét kérdeznek tőle. - Hol vannak a Montex irodái? Erre ő így válaszol: - Az első emeleten balra. A másik kérdés így szól: - Hol található a Ruggyanta Hulladék Feldolgozó? - Amire ő így felel: - Második emelet, jobbra a második ajtó. - Tizennégy éve sose tévedett, és mindenki megkapta tőle a kellő útbaigazítást. Egyszer azonban az történt, hogy egy hölgy föltette a szokásos kérdés egyikét. - Kérem szépen, merre van a Montex? Erre a portás kivételesen elnézett a messzeségbe, aztán így szólt: - Mindnyájan a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe.
Van egy hallgatólagos megállapodás, mely szerint nagy életbölcsességeket bizonyos helyeken és bizonyos időben illik mondani. Ilyen hely például a katedra, a szószék, vagy a betegágy; ilyen helyzet egy iskolai évnyitó, ballagás, születésnap, névnap vagy kinevezés, esetleg valamilyen évforduló és a búcsú pillanata. Ha nem ilyen körülmények között hangzik el, akkor valahogy furcsán érezzük magunkat. Zavarba jövünk, esetleg méltatlankodunk. Örkény novellájának felvilágosítást kérő hölgye is panaszt tett a portás ellen. Nyilván nem annak vaskos ateizmusáért, hanem azért, mert nem a megfelelő helyen és időben osztotta meg a világgal életbölcsességét. Az evangéliumok szerint Jézus - Örkény novellájának portásához hasonlóan - igen furcsa helyzetekben közölte életbölcsességeit. Például Bethániában, Mária és Márta házában, amikor Márta arra kérte, hogy intse meg Máriát és küldje ki hozzá a konyhába, Jézus az egy szükségesről bölcselkedik, és azt mondja a megdöbbent háziasszonynak: "Márta, Márta, sok mindenért aggodalmaskodsz és nyugtalankodsz, pedig, kevésre van szükség, valójában csak egyre…" /Lk 10,42 Ő úgy beszélt, mint akinek hatalma van, ez azt is jelenti, hogy nem érezte korlátozva magát arra, hogy mikor beszélhet emelkedett stílusban, és mikor feszítheti szét a konvencionalitás kereteit. Nem tudjuk, hol, mikor, milyen körülmények között Mondta ezt: "Nagyobb boldogság adni, mint kapni." Sajnos nem tudjuk, pedig milyen sok mindenre következtethetnénk belőle. De ne legyünk nagyra vágyók, már az is örömteli, hogy Pál egy olyan jézusi mondatot hagyott ránk, amit az Evangéliumok nem örökítettek meg. Pál apostol nem volt annyira szabad a szólásra, mint amilyen Jézus volt, ez nyilvánvaló. Sőt, az is biztos, hogy úgy vélte; viszonylagos szabadságát is úgy tudja csak megtartani, ha anyagilag független marad. Néha az az ember érzése, hogy egyenesen kérkedik egyik-másik levelében azzal, hogy Ő sátorkészítőként, kétkezi munkából él, és nem fogad el anyagi támogatást. De ne felejtsük el, hogy azért egy irodalmi szöveggel van dolgunk, melynek van írója, aki valamilyen konkrét célból szerkeszti saját szövegét. Így tehát: Ennek a Lukács által szerkesztett búcsúbeszédnek a fő célja az, hogy követendő példát állítson az olvasó elé. Lukács Pált állítja példaképnek a keresztyén vezetők elé. Önfeláldozó munkával kell szolgálni Istent és a nyájat, át kell adni a hiteles tanítást, és nagy gonddal kell vezetni őket, és a vezető a maga hasznát keresse, hanem a közösségét. Az emberek rendszerint nagy jelentőséget tulajdonítanak a búcsúzáskor elhangzott szavaknak. Ennek figyelembevételével kell értelmeznünk a Lk 22-ben olvashatókat, ahol Jézus meghatározza a tizenkét tanítvány vezetői feladatát az egyházban, és azt, hogy a mindenkori vezető kötelessége, hogy ne uralkodjon, hanem szolgáljon. Pál itt - Jézushoz hasonlóan, mintegy testamentumként - azt emeli ki, hogy legyen gondjuk a szegényekre, a gyengékre, legyenek erősek a megpróbáltatásban és a tévtanítás legyőzésében, főleg pedig őrizzék a Jézus által adott kinyilatkoztatást. Lukács úgy mutatja be ezeket olvasóinak, hogy Pál és Jézus éppúgy olyan vezetők, akiknek testamentumára mindenképpen figyelnünk kell, és nemcsak Jézuséra, hanem Páléra is.
Ám itt, az efezusi presbiterektől való búcsújában, annak éppen ebben a kijelölt szakaszában valahogy feszültség van Pál apostolnak saját gyakorlata, magáról való gondoskodása és a végső ajánlás között. Ő maga ugyan nem fogadott el támogatást, de végső soron az adakozás boldogító voltát hangsúlyozza, Jézusra hivatkozva, Őt idézve. Adni és kapni… Hogy melyik a nagyobb boldogság, talán ez is fontos kérdés, az is lehet, hogy ez a fontosabb kérdés, de azt mindenképpen leszögezhetjük, hogy mindkettő jó dolog. Az életben talán az egyik legnehezebb kérdés az, hogy mit kell elfogadni és mit visszautasítani, valamint kinek kell adni és mennyit, és kinek nem. Marcel Mauss szociológusnak van egy írása: "Tanulmány az ajándékról" - címmel. Ebben a következőket írja szinte már prófétai hévvel: Az emberből a nyugati társadalmak csináltak nemrégiben "gazdasági állatot". De nem vagyunk még mindannyian efféle jószágok. A homo oeconomicus, tehát a gazdaságosan élő ember nem mögöttünk, hanem előttünk áll mint az erkölcs és a kötelesség embere… Az ember nagyon-nagyon sokáig egészen más volt, csak nemrégiben lett belőle gép, számító gép… Szerencsére még elég távol vagyunk ettől az állandó és jeges haszonelvű számítgatástól… Hiszen mennyi olyan hajlamunknak teszünk eleget, melyek végcélja nem a hasznosság… A legjobb gazdálkodás módszerét nem az egyéni szükségletek számítgatásával fogjuk felfedezni. - Majd azt mondja: - Azt hiszem, még akkor is, amikor saját vagyonunkat akarjuk gyarapítani, miközben a legjobb könyvelő és jószágigazgató lesz belőlünk, valami másnak kell maradnunk, mit vegytiszta pénzembernek. Az egyéni célok otromba hajhászása nemcsak a közösség céljaira, békéjére, a munkaritmusra, az örömökre veszélyes, hanem magára az egyénre nézve is ártalmas… Nem kell messze keresni, milyen is a boldogság: Ott van a megteremtett békében, ott van a jó ütemű - hol közösén, hol egyedül végzett munkában, a felhalmozott, majd a nevelés tanította kölcsönös tisztelettel és nagylelkűséggel szétosztott gazdagságban. "Nagyobb boldogság adni, mint kapni." Mert nagyobb boldogság békét teremteni, mint békére meghívottnak lenni. És éppúgy boldogság alkotni, mint élvezni a végeredményt, talán létrehozni nagyobb. Jézus számára az ajándékozás, az adni vágyás mindig kényszerítőbb, mint a szükség. Ő még utolsó vacsoráján is adni akart, és amikor már nem tudott mit, akkor adta saját magát a kenyérben és a borban. Az adásban és elfogadásban rejlenek az élet legszebb pillanatai. Mindkettő szívet melengető, adni is és elfogadni is. Ebben a viszonyban akar Isten is legfőképpen megmutatkozni: gondoljunk a karácsonyra… Ámen
