Miközben megszámlálhatatlan sokaság gyűlt össze, úgyhogy majd letaposták egymást, beszélni kezdett, de először csak tanítványaihoz: „Óvakodjatok a farizeusok kovászától, vagyis a képmutatástól. Nincsen olyan rejtett dolog, amely le ne lepleződnék, és olyan titok, amely ki ne tudódnék. Ezért tehát amit a sötétségben mondtatok, azt a világosságban fogják hallani, és amit fülbe súgva mondtatok a belső szobában, azt a háztetőkről fogják hirdetni. Nektek, barátaimnak mondom: Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de azután többé nem árthatnak. Megmondom nektek, kitől féljetek: attól féljetek, akinek azonfelül, hogy megöl, arra is van hatalma, hogy a gyehennára vessen. Bizony, mondom néktek: Tőle féljetek.” „Ugye öt verebet adnak két fillérért: mégsem feledkezik meg közülük egyről sem az Isten. Nektek pedig még a hajatok szálai is mind meg vannak számlálva. Ne féljetek, ti sok verébnél értékesebbek vagytok!” „Mondom nektek: ha valaki vallást tesz rólam az emberek előtt, az Emberfia is vallást tesz arról az Isten angyalai előtt. Aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt én is megtagadom az Isten angyalai előtt. Ha valaki az Emberfia ellen szól, annak megbocsáttatik, de aki a Szentlelket káromolja, annak nem bocsáttatik meg.”
A napokban eltűnt minden őrölt pirospaprika a boltok pultjairól. Mint megtudtuk, a kereskedelmi forgalomban lévő pirospaprikák egy részében aflatoxint találtak. Nem is akármennyit: a megengedett érték 10-15-szörösét! Ez egy olyan méreg, mely mikroszkopikus gombákban termelődik, májkárosodást okoz, egyúttal rákkeltő is és soha nem ürül ki a szervezetből. Azt is megtudhattuk, hogy ez a gomba a mi éghajlati viszonyaink között nem él, és csak azáltal kerülhetett a termékekbe, hogy egyes forgalmazó cégek a magyar paprikát az olcsóbb dél-amerikaival keverték. Talán azt gondolva, hogy ízre nincs nagy különbség, és különben is, melyik átlag magyar vásárlónak jutna eszébe, hogy az egyik legfőbb hungarikumot, a pirospaprikát ne kicsiny hazánk termelőitől szerezzék be, hanem más kontinensről, csak azért, mert ezzel némi profitra tehetnek szert. Naivak vagyunk, vagy túl tisztességesek, mert ez korábban meg sem fordult a fejünkben? Minden német ismer három magyar szót: puszta, piroska, paprika. A paprika szinte összenőtt nemzeti arculatunkkal. Piros paprikát szórunk a pörköltbe, a halászlébe, a tükörtojásra, a zsíros kenyérre és még ki tudja, mi mindenre. A pirospaprika elválaszthatatlan tőlünk, jelképesen szinte azonos velünk. Egyetlen háztartásból sem hiányzik és használata egyáltalán nem takar olyan perverz ízlést, mint a mexikóiak csilije. Egyszóval ha csak azt tudtuk volna meg, hogy a hazai paprikát egyes cégek olcsó külföldivel keverik, már ez is kimeríti az enyhébb hazaárulás kategóriáját, de most még az is kiderült, hogy a külföldi ráadásul súlyosan mérgező is: ez már több a soknál. Hogy a profitért mire képesek emberek, azt tudjuk: mindenre! A történelem ezt bebizonyította, sőt, folyamatosan bizonyítja. Ha egyesek valahol, valamiben hasznot remélnek, minden játékszabályt képesek felrúgni. Nekünk végül is nem az a dolgunk, hogy hüledezzünk az emberi természet romlottságán, hanem tisztán lássuk a különbséget, azok között az események között, melyeket a pénz, a profit irányít, és azok között, melyek nem pénz orientáltak, úgynevezett non-profit vállalkozások. Sok, magát egyháznak nevező csoportosulás tisztán profitorientált szervezet. Abban az időben, amikor a reformáció elkezdődött, még nem léteztek a katolikus egyházon kívül felekezetek, legfeljebb illegálisan, eretnekmozgalmak formájában. Tehát maga az akkori egyház sokféle érdeket, anyagi és politikai érdeket kiszolgált, vagy egyszerűen teret engedett olyan személyek haszonlesésének, mint amilyen Albrecht főherceg volt. A simóniának nevezett visszaélés ekkoriban mindennapos volt. Albrecht testvére volt a brandenburgi választófejedelemnek. Széltében hosszában csak szerencsefinak nevezték. Huszonhárom évesen, amikor mások még iskolapadban ülnek, ő már magdeburgi érsek volt, nem sokkal ezután a halberstadt-i püspökséget, majd egy évvel később a mainz-i érsekséget is magához ragadta, mellyel együtt járt a választófejedelmi cím is. Fél Németország egyházi feje lett. De mindezeken felül még a bíborosi kalapot is a fejébe tették. Egyébként példátlanul áll ez az álláshalmozás a történelemben. Ám Róma mindezt nem adta ingyen. A megdeburgi érsekségért 30.000 arany forintot, a mainzi érsekségért félmilliót kellett volna letennie az asztalra. Albrecht a Fuggerektől hatalmas kölcsönöket vett fel, hogy ezt az összeget kifizethesse. Róma pedig, hogy az adósságok alatt roskadozó egyházfejedelmen segíthessen, a bűnbocsátó cédulák árusításából eredő bevételek felét 8 évre átengedte Albrechtnek, a másik felét pedig a római Szent Péter Bazilika felépítéséhez akarták felhasználni. Azaz a Pápa és Albrecht érsek közös üzleti vállalkozása volt a búcsúcédula árusítása. Olyan portékára volt szükség, mely garantált érdeklődést vált ki a hitélet piacán. Mindent megtettek ennek érdekében: a búcsúcédula olyan kiváltságos jogok birtokába juttatta vásárlóját, melyre eddig nem volt példa: fel lettek oldozva mindennemű házassági akadály alól, a hamis eskü alól, a pénteki böjt alól, gyónhat, ahol akar; és aki bűnbocsátó cédulát felmutat, életében egyszer, a halál küszöbén minden bűn alól haladéktalanul feloldozandó. Valóságos útlevél volt ez a mennybe. Az elgondoláshoz már csak jó búcsúcédula-árusokra volt szükség. Ilyennek ígérkezett Johannes Tetzel ferences barát, aki - mialatt tolongtak az emberek az oltáron felállított persely és osztóhely körül, ilyen ékes versikékkel biztatta az adakozókat: "Wie der Groschen in Kasten klingt, So die Seele in den Himmel springt." Azaz: "Ahogy a grosen a perselyben csörren, azonmód a lélek a mennybe röppen." És már ott állt Tetzel mögött a Fugger bankház megbízottja, aki elégedetten dörzsölhette a kezét. Mindössze annyi hiba csúszott a számításukba, hogy Szászországban egy szerzetes gyanút fogott és elkezdte felgöngyölíteni az ügyet. Sőt panaszt is tett, és ráadásul még jó helyen is kopogtatott. Albrecht mainz-i érsek volt az illetékes és levelében hozzá fordult Luther. "Jézus Krisztus szent nevében kérem, szenteljen legalább egy pillantást ezeknek a dolgoknak és a prédikátoroknak utasítást adni, hogy a bűnbocsátó cédulákkal kapcsolatban másképp prédikáljanak, mint ahogy eddig tették, hogy főméltóságodat szégyenbe és gyalázatba ne keverjék." A huszonéves érsek azonban nem szorult rá Luther figyelmeztetésére, hiszen pontosan tudta mi folyik, és dühösen csak annyit jegyzett meg, hogy ez a Luther olyan dolgokba ártja magát, melyekhez semmi köze. Megragadó Luther naivitása, sőt azt is mondhatnánk; ez a naivitás a reformáció kulcsa. Kilencvenöt tételében is ilyen naiv mondatok olvashatóak: "Ha a pápának tudomása volna a bűnbocsátó cédula-árusok zsarolásairól, akkor inkább porig égetné a Szent Péter Székesegyházat, mintsem hogy az ő juhainak bőréből, húsából és csontjából építtesse azt fel." "Ha a pápa a székesegyház felépítéséhez szükséges nyomorult pénzért számtalan lelket vált ki a tisztítótűzből, akkor miért nem üríti ki a tisztítótüzet egészen, mégpedig ingyen szeretetből?" Nyilvánvaló, hogy az emberekre nagyobb hatással voltak ezek a szavak, mint a teológiai okfejtések az egyház kincséről. Az is egyértelmű, hogy ezeknek a ütős mondatoknak köszönhető, hogy a 95 tétel két hét alatt egész Németországban ismertté vált. Hamarosan világossá vált, hogy az egyházról nem lehet tovább úgy gondolkodni, ahogy korábban. Minden érintettnek szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy az egyház nem egy tökéletes intézmény. Hogy képmutató vezetői miatt néha éppolyan piszkos anyagi érdekek mozgatják, mint más evilági intézményeket. Hogy ha "csak önmagát akarja, építi és dicsőíti, mondanivalója hiteltelenné válik, és csak egy vásári kikiáltóvá lesz a többi mellett. Mert az egyház sokszor akart jövevényként élni a világban, hanem szerepet akart játszani. Nem akar kivárni, hanem örökösen rohan kiéhezve a pozitív eredményekre és menyegzői örömökre. Olyan búvóhelyeket keres, ahol semleges maradhat, és minden élesre állított lövedéket gondosan eltávolít a csőből. Létrejötte óta együttesen többet tett az Isten-kérdés elaltatásáért, mint ébrentartásáért." /K. Barth/ Ezért óvott a protestantizmus Luthertől Barthon és Emil Brunneren át Klaus Douglas-ig attól, hogy az egyházat, mint intézményt összekeverjük Jézus Krisztus tanítványainak közösségével.
Jézust és tanítványait alapigénk szerint olyan hatalmas tömeg vette körül, hogy letaposták egymást: Éppen ebben a helyzetben óvja Jézus tanítványait a farizeusok kovászától. Attól, hogy ezt az érdeklődést, ezt az Isten iránti éhséget saját dicsőségük és befolyásuk gyarapítására használják. Éppen ma, a Reformáció ünnepén kell tudnunk bátran kimondani, hogy a farizeusok kovásza - az azzal való élés kísértése mindig is megvolt és mindmáig megvan. Mindig meglesz annak a veszélye, hogy farizeusi képmutatással, pénzre, profitra éhes emberek kihasználják más emberek jóhiszeműségét, tekintélytiszteletét, hiszékenységét, és az igazság szószólói helyett a csalás nagymestereivé válnak. De minden sumákolás, csalás és félrevezetés egyszer kiderül: "nincsen olyan rejtett dolog, mely le ne lepleződnék, és olyan titok, mely ki ne tudódnék. Ezért tehát amit a sötétségben mondtatok, azt a világosságban fogják hallani, és amit fülbe súgva mondtatok a belső szobában, azt a háztetőkről fogják hirdetni." Jézus szerint nincs jelentősebb tényező, nagyobb társadalmi erő, mint a nyilvánosság. A nyilvánosságra tekintettel lehetnek a tanítványok bátrak, szólhatnak tanítványi meggyőződésük szerint őszintén, adott esetben olyan naivitással, ha kell, mint ahogy Luther tette, és a többit már Istenre bízhatják és a nyilvánosság erejére. Mert Istenben és a nyilvánosság erejében bízva mondhatta Luther barátjának Melanchtonnak azt: "Kedves Fülöpöm, amíg mi itt Wittenbergben sörözgetünk, Isten megreformálja az egyházat." Ámen
