Mert ahogyan az Atyának van önmagában élete, úgy a Fiúnak is megadta, hogy élete legyen önmagában. Sőt arra is adott neki hatalmat, hogy ítéletet tartson, mert ő az Emberfia. Ne csodálkozzatok ezen, mert eljön az óra, amelyben mindazok, akik a sírban vannak, meghallják az ő hangját, és kijönnek. Akik a jót tették, az életre támadnak fel; akik pedig a rosszat cselekedték, az ítéletre támadnak fel. Én önmagamtól nem tehetek semmit: ahogyan tőle hallom, úgy ítélek; és az én ítéletem igazságos, mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak az akaratát, aki elküldött engem.
Az egyházi év utolsó előtti vasárnapja van. A végítélet, a nagy elválasztás képeit, bibliai igéit idézi meg ezen a vasárnapon az egyház. Így hangzik felénk alapigénk mostani, központi mondata: "Akik a sírban vannak, meghallják az ítélő Úr hangját, és kijönnek /mármint a sírjukból/ akik a jót tették, az életre támadnak fel, akik pedig a rosszat cselekedték, azok ítéletre támadtak fel. Vajon mit jelent jót tenni? Volt egy kis nadrágszíjparcellája apámnak, nemrég eladta, talán kicsit elhamarkodva a dolgot, némileg tétlenségre kárhoztatva magát. Egy nagy, háromemeletes angol típusú bérház földszintjén laknak édesanyámmal, egykor katolikus bérpalotának nevezték ezt a házat a városban. Lift is rendelkezésre áll. Nemrég elmondta, hogy korabeli, vagy nála is idősebb asszonyok be-becsengetnek hozzá, és kérik, kísérje őket fel lifttel, mert félnek, hogy bennragadnak. Apám, mivel egy udvarias ember, beszáll velük és felkíséri őket, majd visszatér földszinti lakásukba. Mindezt csak úgy közönyösen, rezignáltan mesélte. Én meg félig viccesen, félig komolyan megjegyeztem, hogy legalább valami hasznosat is csinál. Anyám nevetett rajta, apám csak megvonta a vállát. Talán az is befolyásolta gondolataimat, hogy nemrég újraolvastam Dietrich Bonhoeffer "Szentek közössége" című könyvét, melyben azt mondja, a felebarát szolgálatához hozzátartozik a cselekvő segítség, melyen mindenekelőtt a csekély, külső dolgokban való egyszerű segítséget kell érteni. Hiszen - mondja Bonhoeffer - Isten küldi utunkba azokat az embereket, akik igényekkel, kérésekkel fordulnak hozzánk. Isten akarja így folyvást keresztezni utunkat. Csütörtökön volt Márton Napja, és aznap este a nagyobbik fiam óvodájában Márton-napi ünnep volt, mely során Tours-i szent Mártonra emlékező dalt énekelt a csoport. A dal azt az esetet örökíti meg, amikor Márton egy didergő koldusnak adja a fél palástját. Karddal kettévágja, és az egyik felét odaadja, majd álmában a koldus megköszöni nagylelkűségét. Néha a fiam szeme előtt történik, amikor egy-egy kéregetőt elküldök, de van olyan, amikor annak is szem és fültanúja, hogy egyik-másiknak adok. Múltkor egy férfi, aki becsengetett, éhes volt és enni kért. Összeszedtem neki ezt-azt a hűtőből, és odaadtam, majd szépen megköszönte és elment. Azóta nem jött, talán ő tényleg rászorult a segítségre. Fiam ennek is szemtanúja volt, mert éppen az udvaron játszott. Remélem érti, mi alapján teszek különbséget köztük. Mert aki be akar csapni, - mondom - annak nem segítünk. A kéregetők tényleg, kilencven százalékban hazudnak. De az emberben mindig ott a bizonytalanság. Ez a hihetetlen történet a lókupec apóssal, és a takarmányszállítmánnyal tényleg igaz lenne? Csak kölcsön kért, még az iratait is ideadta, hogy leellenőrizhessük, hovatovább, ismert evangélikus lelkészre hivatkozott, sőt, biztatott, hogy meózzam le, és mégis eltűnt, többé nem jelentkezett.
Mit is jelent jót tenni? Mit jelent rosszat cselekedni? Néha egyértelműen tudjuk, néha nem. És hogy függ össze tetteinkkel végső sorsunk? Egyáltalán, miért van utolsó ítélet? Miért kell egy végső számadást szem előtt tartva élnünk? Vajon ha nem így élnénk, óhatatlanul rosszul futnánk földi pályánkat?
Az őszi időszakra esik a zsidó ünnepi kalendáriumban a sátoros ünnep. Ezen a résztvevők egy-egy úgynevezett ünnepi csokrot tartanak a kezükben. Egy etrog nevű citrusfélét, egy mirtusz ágat, pálmaágat és egy fűzfaágat. A citrusféle azokat az embereket jelképezi, akik hallják Isten törvényét és a szerint is élnek. Van illatuk is, ízük is. A mirtusz azokat, akik ismerik ugyan Isten törvényét, de nem a szerint élnek. Nekik csak illatuk van, ízük nincs. A datolyapálma azokat, akik nem ismerik Isten törvényét, mégis a szerint élnek, mégis gyümölcsöt terem az életük. És végül ott a fűzfa, mely azokat az embereket jelképezi, akik nem illatoznak és nem is teremnek gyümölcsöt, akiknek se ízük, se bűzük. Mégis ez a négy jelkép egy csokorba rendezetten, jobb kézben tartva az egész népet jelképezi, akiknek tagjai ilyenek is, olyanok is, mégis egy nép. Mégis ebben a jelképben, a sátoros ünnep csokrában kifejezésre jut az egység. De hozzátartozik ehhez az egységes nép gondolatához még egy elképzelés: az, hogy az egész nép fog a végítéletkor Isten megbízásából más népek felett ítélkezni. Közösen vállalja magára Izráel népe Isten ítéletét, közösen vállalja az egész nép a felelősséget és egymás hiányosságait kiegyenlítik. Mindig az egész nép áll Isten előtt, és az egész nép együttes állapotát vizsgálja meg Isten, kollektívan vállalják egymás tetteiért a felelősséget. Az Isten és nép helyreállt, eszményi kapcsolatát úgy jellemzik az ószövetségi prófétai könyvek: hogy Isten, az ÚR pásztorolja népét. Más népek Istenre találásában is kulcsszerepet képzeltek el Izráel népe, sőt annak egyes tagjai számára is: Zakariásnál ezt olvashatjuk: Azokban a napokban tízen is megragadnak a mindenféle nyelvű népek közül egy júdeait ruhája szegélyénél fogva és ezt mondják: hadd tartsunk veletek, mert azt hallottuk, hogy veletek van az Isten." /Zak 8,23 Csakhogy Pontius Pilátus prokurátorsága idején előállt egy Joshua nevű férfi Názáretből és azt kezdte hirdetni, hogy "…ketten lesznek a mezőn, az egyik felvétetik, a másik otthagyatik. Két asszony őröl a kézimalommal, az egyik felvétetik, a másik otthagyatik." /Mt 24,42 Még akik a legszorosabb közösségben vannak, azok sem számíthatnak arra, hogy közösségük, közös teherhordozásuk miatt egységük megmarad. Egyénileg, személyenként külön-külön kell szembenéznünk Isten ítéletével. De még mást is mondott: "meglátják az Ember Fiát eljönni az ég felhőin, nagy hatalommal és dicsőséggel. És akkor elküldi az angyalokat, és összegyűjti a választottjait a világ négy tájáról, a föld sarkától az ég sarkáig." /Mk 13,26-27 Jézus ítélethirdető szavai két új hangsúlyt, sőt, új tant hirdettek meg: az egyik az, hogy az ítélet személyes jellegű lesz. Ez nem is annyira új, inkább hangsúlyeltolódás. Azt akarja hangsúlyozni, hogy: Senki sem állhat mellénk akkor. Semmilyen emberi közösségvállalás nem tudja rólunk a szívek és vesék vizsgálójának szigorát elhárítani. Isten előtt egyedül állunk. Egyedül, csakis egyedül. A másik pedig az, hogy ezt az ítéletet pedig maga Jézus, az Ember Fia fogja végrehajtani, levezényelni és nemre, nemzeti hovatartozásra, társadalmi előmenetelre való tekintet nélkül, igazságosan, részrehajlás nélkül. Jézus fogja mindezt egymaga véghezvinni és nem Izráel népe, sőt, Izráel népének ebben semmilyen szerepet nem szán. Sőt, semmilyen előny nem adatik számukra a pogányokkal szemben. Nem véletlen, hogy botrányosnak számított Jézus tanítása, csodálkoztak, megrökönyödtek rajta, sőt, istenkáromlónak tekintették. Érthető módon támadások érték emiatt. Védenie kellett magát. Ám védekezésül a maga és Isten lényegi azonosságát adja válaszul: Istennek, az Atyának van élete önmagában, hiszen ő az élet forrása. Az Atya pedig Jézusnak is megadta, hogy élete legyen önmagában. Így van Jézusnak megelevenítő hatalma. Így lehet, hogy Jézus életre támaszthat fel. Azokat, akik tőle, mint az élet emberi alakba költözött ősforrásától nem szakadnak el. Reményt keltő János Evangéliuma fogalmazása: Akik a jót tették, azok életre támadnak fel: nem ítéletre, oda ők már nem mennek. Ítéletre csak azok mennek, akik rosszat cselekedtek. Mindenkinek bele kell néznie Jézus szemébe: van, aki számára ez maga lesz az örök élet, mások számára ítélet. Eredeti újszövetségi kifejezéssel élve: krízis. Krízist kell átélnie azoknak, akik elszakadtak az élet ősforrásától, akik a nemlétet, a sivatagot növesztették magukban és maguk körül, ahogy Nietzsche fogalmaz.
János evangélista megfogalmazása különbözik a többi evangéliumtól: Aki nem szakadt el az Élet Forrásától, az nem megy ítéletre, hanem az életre, aki azonban elszakadt tőle, és cselekedetei a semmit, a nemlétet növesztették, azok viszont ítéletre mennek: nem beszél kárhozatról… Hiszen ahogy Paul Tillich írja: "Az örök halál fenyegetését senki sem képes elhordozni, sem önmagával, sem másokkal kapcsolatban. De a fenyegetést nem lehet azon az alapon elhessegetni, hogy lehetetlenség. Bár senki sem mondhat igent arra, hogy az ő vagy a másik ember örök sorsa a pokol. A végső sorsunkkal kapcsolatos bizonytalanság nem oldható fel, de e bizonytalanság fölött vannak olyan pillanatok, amikor paradox módon bizonyosak vagyunk abban, hogy vissza fogunk térni az örökkévalóba.
Jó példa erre az, amit Voltaire a nagy gúnyolódó vetett papírra, mint imádságot:
"Ó Isten, kit félreismer az ember, ó Isten, kit minden hirdet, Ó hallgasd meg a végső szót, amit ajkam rebeg. Akkor is a hozzád vivő utat kerestem, amikor tévelyegtem, Veled volt telt a szív, amely zavartan vert. Félelem nélkül nézem már az örök fényt. Nem hiszem, hogy Isten, aki a földnek ajándékozott, aki napjaimat jóságával itatta át, a kínnak adna át engem örökre, amikor kialszik életem lángja." Ámen
