Azon a napon ezt mondod majd: Hálát adok neked, URam, mert bár haragudtál rám, elmúlt haragod, és megvigasztaltál. Íme, Isten az én szabadítóm, bízom és nem rettegek, mert erőm és énekem az ÚR, megszabadított engem. Örvendezve fogtok vizet meríteni a szabadulás forrásából.
Tizennyolc éves koromban próbát tettem a békéscsabai ifivel. Hegedűs Zsuzsa vezette akkoriban, mint frissen odakerült segédlelkész. Győri Samut váltotta, akit állítólag azért raktak el az ÁÉH nyomására, mert a zenén keresztül könnyebben jutott el a fiatalokig, és túl sokan kezdtek érdeklődni a dolog iránt. Szóval az akkoriban szokásos eset, nem részletezem. Tehát így, ilyen előzmények után került a békéscsabai gyülekezetbe Hegedűs Zsuzsa. Az ifi - mondanom sem kell - a mélypontját élte. Két fiatal ült magába roskadva a fiatal segédlelkésznővel az ódon, dohos gyülekezeti teremben, amikor először elmentem. Mindenki zavarban volt, és számomra máig érthetetlen okból, a segédlelkésznő felvetette az ötletet, hogy elhozna nekem egy fordítást, melyet nemrég kapott, Luther teológiájáról írták, és szívesen megmutatná nekem, ha érdekel. Mondtam: szívesen belenéznék. Következő alkalommal előkerült a stencilezett teológiai - szamizdat, hiszen a 1981-ben még nem lehetett csak úgy fénymásolgatni, és fordításokat sokszorosítani. Kölcsönkaptam, és otthon olvasni kezdtem a zsírpapírra gépelt, nehezen olvasható, latin idézetekkel vaskosan telenyomott szöveget. Egyébként ez a fordítás Walter Loewenich "Luther kereszt által meghatározott teológiája" volt. És ekkor valami különös történt. Minden előképzettségem ellenére, a fordítás csak félig-meddig érthető szavain keresztül kirajzolódott előttem valami. Annyit tudtam a magam számára megfogalmazni, hogy kifejezetten izgalmas olvasmánynak bizonyult. Elolvastam az első fejezetet. Azt éreztem, azt gondoltam, hogy mindez, ami ezeken a stencilezett lapokon olvasható, nagyon fontos gondolat, és mindeddig egyáltalán soha, senki nekem erről nem beszélt, de még csak közelítő módon se. Egy olyan világ nyílt ki előttem, mely gyökeresen átalakította belső erővonalaimat. Valójában akkor dőlt el, hogy evangélikus leszek, és a teológiára megyek, bár akkor még ezt nem mertem magamnak sem megfogalmazni, csak egy évvel később.
"Az Úr az én szabadítóm! … Örömmel merítek vizet a szabadító kútfejéből." Mondja Ézsaiás próféta. Nos ez az élmény ilyen volt számomra. Mit is jelent a szabadítás? Olykor azt, amit az én személyes példám mutat. Valaki intuíciójára bízza magát és egy alig ismert valakinek ajánl egy könyvet. Nem is sejti, hogy ezzel egy csapásra megváltoztatja az életét. Valaki merített egy pohárkával a szabadító kútfejéből.
Hogyan lehetséges egyáltalán, hogy egy ötszáz évvel korábban élt ember gondolatai számunkra újszerű és valódi felfedezéssé legyenek?
Italo Svevo szerint: "A múlt mindig új, Állandóan változik, ahogy továbbhalad az élet. Bizonyos részei, melyek úgy tűnt, feledésbe merültek, felmerülnek ismét, mások pedig elsüllyednek, mert kevésbé fontosak. A jelen úgy vezényli a múltat, mint egy zenekart. Most ezekre a hangokra van szüksége, a többire pedig nem. Így a múlt hol hosszúnak, hol rövidnek látszik. Hol felcsendül, hol elnémul. A jelenbe a múltnak csak az a része szól bele hatékonyan, mely arra rendeltetett, hogy megvilágítsa, vagy éppen elhomályosítsa azt."
Mi mint gyülekezet, mint egyház, emlékező közösség vagyunk. Kulturális emlékezetünk adja, alkotja hovatartozásunkat, identitásunkat. Ha nem emlékeznénk többé a múltunkra, nem lennénk többé azok, amik. De ez a múlt, mint imént idéztem, mindig új, bizonyos részei megelevenítődnek, majd elsüllyednek, tehát mindig aktuálisan mások vagyunk. Ezt éppen a más felekezetekhez való viszonyunkban ismerhetjük fel, vagy éppen azon, hogy mennyire nem érezzük találónak a rólunk közszájon forgó sztereotípiákat. Mivel pedig emlékező közösség vagyunk, teológiai különbözőségeink is a mindig megújuló múlt értelmezésének, interpretációinak függvényei. Luther és Kálvin, a két nagy reformátor életéből, a hozzá kapcsolódó dokumentumokból mindmáig ki tudunk olvasni valami újat, elég talán Eric Grietsch Lutherről szóló írásait említenem, vagy Alister McGrath, vagy W. van't Spicker Kálvinról szóló könyveit.
Mint egy alkalommal már szóvá tettem, másodéves teológusként, egy nyári ifjúsági konferencián kezdődött el teológiai értelemben vett kritikai eszmélésem, egy evangelizációs igehirdetésen, ahol az evangelizátor arról beszélt, hogy az Atya a kereszten függő fiától, Jézustól undorral fordult el, hiszen benne összpontosult a világ minden bűne, mivel magára vette. Ez a kép mély gyanakvást keltett bennem. Évekkel később micsoda fellélegzés volt Jürgen Moltmann "Megfeszített Istenét" olvasni ehhez képest. Sajnos, mindmáig nincs meg magyarul. Aztán látni, hogy Schlatter, Althaus és Jüngel, mint meghatározó lutheránus teológusok az együtt-szenvedés értelmében veszik a kereszthalált. Isten szenvedéséről, beszélnek. A jezsuita Karl Rahner odáig is elmegy, hogy azt mondja: "Jézus halálát, mint Isten halálát kell felfognunk, abban az értelemben, hogy az Ő halála által a halhatatlan Isten halt meg." Ezeknek a XX. századi teológiai fejleményeknek döntően Luther kereszt-teológiája az alapja. Luther "Deus Crucifixus"-ról, megfeszített istenről beszél, nem véletlen, hogy Moltmann kereszt teológiájának összefoglaló monográfiája ezt a lutheri megfogalmazást viseli címként. Ebben a már idézett loewenich-könyvben a szerző összefoglalja a legfontosabb lutheri felismeréseket: 1. Istent nem "ex operibus" műveiben, hanem "per passionem et crucem" szenvedés és kereszt által ismerhetjük meg. Az "opera Dei" olyan mélyen el vannak rejtve, hogy mindig "deformia", azaz eltorzítottak. Csak az ellenkező látszat alatt jelennek meg. Isten ereje a gyengeségben lesz nyilvánvaló. Istent csakis Krisztus keresztjében lehet megismerni, és csak annak lesz Isten-ismerete, aki maga is a kereszt és szenvedés alatt áll.
Csak, hogy viszonyítani tudjunk, a másik nagy reformátornál, Kálvinnál a természetes istenismeretre, a "semen religiosis"-ra, a vallás magjára mintegy hierarchikusan épül rá a Szentírásból táplálkozó istenismeret. Hogy mitől lesz Jézus Krisztus kereszthalála megváltó mű, ezt Kálvin, Lutherrel szemben nem abból vezeti le, hogy Jézus istenségéből származik szenvedésének és halálának értéke, hanem egy voluntarista hagyományhoz kapcsolódik, mely szerint Jézus halálának érdemét Isten választása, és nem az esemény belső értéke adja.
Luther szerint Isten elrejtőzködő, a reá irányuló hit a nem látható dolgokra irányul, és a keresztyén élet éppen ezért elrejtett élet. A keresztyén élet a hit tárgya, és mint ilyen, elrejtett. Ahogyan a kinyilatkoztatás sem lehetséges elrejtettség nélkül, ugyanannyira nem adhatja fel a keresztyén élet az inkognitóját. A keresztyén lét tehát nem ismerhető fel kívülről, mint a faji, vagy a nemi különbségek. Ennek tükrében hogyan mutatkozhat meg a megváltás az elrejtett keresztyén életben, mely maga sem ismerhető fel kívülről? Azt kellene mondanunk, hogy sehogyan, ha a keresztyén élet, mint megváltott élet - Luther szerint - elrejtett élet, akkor a megváltás is rejtekben kell, hogy maradjon, és nincs mód arra, hogy a külső szemlélő számára a megváltottak megváltottabbak legyenek, ahogy Nietsche fogalmaz.
De valami mégis van, egy halovány, bizonytalan derengés, ami az elrejtettség függönye mögül kitetszik. Mégpedig az örömben, abban az örömben, mely merít a szabadító kútfejéből. Mert a szabadító kútfejéből meríteni - ez maga az öröm. Persze ez az öröm is az ellentétes külszín, látszat alá van rekesztve. Ehhez kapcsolódóan végül hadd mondjak el egy történetet Naftali Kraus gyűjtéséből:
A zadagorai Ábrahám Jákób rabbi mondta: "A megváltás fénye fejünk magasságában lebeg, nem vesszük észre, mert a száműzetés terhe miatt lehorgasztott fejjel járunk. Bárcsak Isten felemelné a fejünket!" Nem azt mondja, hogy emeljük fel fejünket! Mert jól tudja, hogy van olyan szomorúság, olyan teher, melyet emberi igyekezetünkkel nem lehet örömre fordítani. Csak Isten tudja ezt megtenni. Ma Erdély szerte evangélikus, református és unitárius templomokra fekete zászlót tűztek ki, december 5. miatt, és gyászistentiszteleteket tartanak. A szomorúságot és elkeseredést az ember okozta és okozza minden alkalommal a bűnével, bűneivel, önzésével, szűk látókörűségével, és vannak olyan szomorúságok, melyeket az ember maga tudna, ha csak részlegesen is, de örömre fordítani, vagy legalább reménységre, szolidaritásával, és van, amikor ezt elmulasztja. Ahogy Jézus végidőkről szóló példázatában, Máté 25.-ben mondja: "Mert éheztem, és nem adtatok ennem, szomjaztam, és nem adtatok innom, jövevény voltam, és nem fogadtatok be, mezítelen voltam, és nem ruháztatok fel, beteg voltam, börtönben voltam és nem tátogattatok meg. Jézus szerint a mulasztás a legsúlyosabb bűn, mert a bizalmat ássa alá, és olyan megszomorodást okoz, melyet talán már sosem tudunk örömre fordítani. Úgyhogy mi is csak azt mondhatjuk, mint a hászid bölcs: "Bárcsak Isten felemelné e fejeket!" Bárcsak adna reményt oda, ahol most csak reménytelenség, keserűség és szégyen van. Ámen
