Jézus Krisztus születése pedig így történt. Anyja, Mária jegyese volt Józsefnek, de mielőtt egybekeltek volna, kitűnt, hogy áldott állapotban van a Szentlélektől. Férje, József igaz ember volt, és nem akarta őt megszégyeníteni, ezért elhatározta, hogy titokban bocsátja el. Amikor azonban ezt végiggondolta magában, íme, az Úr angyala megjelent neki álmában, és ezt mondta: „József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, mert ami benne fogant, az a Szentlélektől van. Fiút fog szülni, akit nevezz el Jézusnak, mert ő szabadítja meg népét bűneiből.” Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék, amit az Úr mondott a próféta által: „Íme, a szűz fogan méhében, fiút szül, akit Immánuelnek neveznek” - ami azt jelenti: Velünk az Isten. József pedig, amikor felébredt álmából, úgy cselekedett, ahogyan az Úr angyala parancsolta neki: magához vette feleségét, de nem érintette addig, amíg meg nem szülte fiát, akit Jézusnak nevezett el.
A napokban, ahogy közszereplők karácsonyi megnyilatkozásait hallgattam, megfogalmazódott bennem egy-két kérdés: Kinek van igazán joga karácsonykor beszélni nyilvánosság előtt? Mit kíván maga a karácsony? És magamban arra jutottam, hogy csak boldog embereknek szabadna karácsonykor megszólalni. Mert a karácsony a boldogság ünnepe: talán nem tűnik keresztyénség lényegi tanításából származó megfogalmazásnak, pedig az, szeretném ezt be is bizonyítani.
A napokban, ha valakinek boldog karácsonyt kívántam, többnyire áldott karácsonnyal válaszolt. Úgy tűnik, sokak számára nem igazán ízléses boldogságról beszélni, még karácsonykor sem. A boldogságot sokan gyanús fogalomnak tartják, némi joggal persze, hiszen a reklámokban mindenki fiatal, szép, kicsattan az egészségtől és persze boldog, ezért hazugság és boldogság sajnos elválaszthatatlanokká váltak, hála a reklámiparnak. Boldog karácsonyt! Valóban furcsán cseng ez a jókívánság annak tükrében, hogy az elmúlt hetekben rekord mennyiségű árucikk fogyott el a boltok pultjairól. Valaki az ünnep előtt néhány nappal büszkén számolt be nekem arról, hogy családjában néhány éve felhagytak az ajándékozással, és önmagában az együttlét adja az ünnep lényegét és senkinek nincs hiányérzete. Ez is lehet megoldás, nem tudom... De az ajándékozás szokása nem valamiféle modern hóbort, sokkal régebbi, mint hinnénk. Az ókori rómaiak saturnalia ünnepére vezethető vissza. Őseink ajándékcsere szokásai, bár leegyszerűsített módon, de hatnak tovább a jelenben. Az ajándékozás ugyanakkor beleérzésünknek, empátiánknak a próbája is, hiszen azt igyekszünk adni, aminek a másik tényleg örül, és ilyen megmérettetésre is szükségünk van.
Boldog karácsonyt! Vajon hogyan és miért kívánhatjuk ezt, ha nem azért, mert boldogságot tudtunk hozni valakinek az életébe!? Néha úgy tűnik, semmi sem egyszerűbb ennél, néha pedig úgy, hogy nagyon nehéz. De esetenként tényleg egyszerű...
Tegnap, szenteste reggelén nyolckor csörög a hivatali telefon. Felveszem, egy orvos hívott fel ismeretlenül Bécsből, közös ismerősünkre, Lehel Lászlóra, az ökumenikus Szeretetszolgálat Igazgatójára hivatkozott, és arra kért, menjek ki a pályaudvarra és keressek ott meg egy embert, így és így hívják, és mondjam meg neki, hogy indulhat Nagykanizsára, mert már várják az ottani szeretetotthonban, és adjak neki annyi pénzt, hogy meg tudja váltani a vonatjegyét és el tudjon jutni odáig. Majd elmondta, hogy az illető, akit meg kellene keresnem, epilepsziás beteg, az ő kezeltje is volt, maga gondoskodott róla, hogy elhelyezést kapjon. Itt Debrecenben gyógykezelték az idegklinikán, egyébként pedig munkanélküli, hajléktalan. Kértem, hogy valami személyleírást adjon róla, mire csak annyit mondott, hogy jól öltözött, és egy nagy táska lesz nála, ott lesz a váróteremben. Negyed óra múlva ott álltam a váróterem bejáratánál, ahol próbáltam felfedezni egy nagy táskás, jól öltözött embert. Két ácsorgó megszólítása után, amikor magamban már azon morfondíroztam, hogy ez nem lesz olyan könnyű, ő maga szólított meg engem. Vonatjegyre kellett neki pénzt adnom és némi élelemre. Még öt perce volt, hogy a MÁV szállóból kihozza a holmiját, és egy óra múlva pedig már indult a vonata. Néha könnyű segíteni. Néha pedig nehéz, sőt, egyenesen lehetetlen, és hogy ez miként függhet össze a boldogsággal, erre hadd mondjak el egy régi történetet: Egy fejedelem halálos betegen feküdt. Országa orvosai ott álltak ágya körül és mind azon a véleményen voltak, hogy csak egyvalami hozhat gyógyulást: egy boldog ember inge, amit a fejedelem feje alá kell tenni. Futárok indultak minden irányba, átkutattak minden várost, minden falut és minden kunyhót, hogy találjanak egy boldog embert. De bárkitől kérdezték, hogy boldog-e, mindenki csak gondokról és bajokról panaszkodott. Végül, mikor már feladták a reményt, egy pásztorra akadtak a futárok, aki vidáman dalolva őrizte nyáját. "Boldog-e?" Kérdezték. Mire azt mondta: "Nem tudok elképzelni olyan embert, aki boldogabb lehet, mint én." "Akkor add nekünk az ingedet." Kiáltották a futárok. De a pásztor csak annyit mondott: "Nekem nincs ingem." A szomorú hír, hogy az egyetlen boldog embernek, akivel a futárok találkoztak, még csak egy inge sincs, elgondolkoztatta a fejedelmet. Három nap és három éjjel senkit sem engedett magához. A negyedik napon végül szétosztotta a nép között selyempárnáit és drágaköveit, és ha igaz a legenda, attól fogva a fejedelem újra egészséges és boldog volt.
Különös, de a segítés egyúttal önsegítés is. Erről is szól ez a mélyértelmű történet: Aki másnak segít, az magán is segít. Aki másnak a baját, ínségét orvosolni tudja, az saját ínségét is felszámolja.
Soha máskor olyan fájdalmasan, olyan elemi erővel nem éli át az ember a hiányait, az ínségét, mint szenteste karácsonykor. Ha nincs módunk átélni a teljességet szenteste, akkor a hiány nagyon fájdalmas, és a legfájdalmasabb ilyenkor. Ha már nem él az, aki teljessé tehetné, vagy már nem velünk él. Vagy ha magányunk és csonkaságunk sosem látott jobb napokat, és csak ábrándozhatunk arról, hogy egyszer más lesz, egyszer talán majd teljes lesz... Valami teljesre vágyunk, és ebben a vágyakozásunkban érhet el bennünket örömtelien vagy fájdalmasan a karácsony - de elér és vagy összeszorítja szívünket, vagy elégedett örömmel tölti el, aszerint, hogy életünk jelen időszakában körülményeinkből mi következik, de az biztos, hogy nem hagy érintetlenül senkit.
Éppen az örömből vagy éppen a fájdalomból ismerhetjük fel magunkban a vágyat.
Vannak egyéni és közösségi vágyak. Így érkezünk el a karácsony igazi tartalmához, hiszen az Újszövetség úgy mutatja be Jézus születését, mint régóta megfogalmazódott közösségi vágyak beteljesülését. "Íme, a szűz fogan méhében, és fiút szül, akit Immánuelnek neveznek, ami azt jelenti: Velünk az Isten." A zsidó nép, közösség régi vágya volt, hogy újra elhozza valaki a Dávidi királyságot, a hőn óhajtott, vágyott függetlenséget, megteremti az erős, politikailag független, önálló Judeát. És ebben a küzdelemben, melyet Immánuel visz véghez, a nép megtapasztalhatja Isten közvetlen segítségét. Azt, hogy Isten velük van.
Ha arra gondolunk, hogy a német katonák övcsatjára is ez volt felírva: "Gott mit uns." Azaz "Isten velünk", akkor joggal bizonytalanodunk el és mondjuk azt, hogy milyen jó, hogy valójában nem volt velük. Milyen nagy baj lett volna, ha tényleg velük lett volna…
A vágyak és remények sosem úgy teljesülnek, ahogy elképzeljük, sosem teljesen úgy, ahogy elvárásaink szerint történnie kellene. Erre tanít a karácsonyi történet is:
Máté evangélista Jézus születésének történetében azt kívánta hangsúlyozni, hogy a közösségi vágyak beteljesítőjének, a Megváltónak a születése sem volt konfliktusoktól mentes. Hogy Isten Fia tulajdonképpen nem várt gyerekként jött el a világba. Érkezése éket vert a frissen eljegyzett pár, József és Mária közé.
Az pedig, hogy a szorongásból és elutasításból mégis meg lehet érkezni az örömig, ahogy József és Mária esetében történt, már Isten műve.
Mert a nem várt gyermek érkezésének szorongó tudatától József megérkezik oda, hogy ezzel a gyermekkel, ennek a gyermeknek a születésével maga Isten szegődik mellénk. Persze nem úgy, hogy akkor minden tettünkbe belerángathatjuk a Mindenhatót, hanem úgy, hogy Isten Jézusban ajándékozott meg bennünket önmagával.
Isten velünk van, amennyiben mi Jézussal vagyunk.
Azzal a Jézussal, aki meghalt a kereszten, és harmadnap feltámadt. Azzal a Jézussal, aki nem a mitikus képzelet terméke, és még csak nem is örök igazságok foglalata, hanem a történelem menetébe beleszületett valóságos ember volt. Nem csupán egy emberpalánta a sok milliárd között, hanem egyetlenegy a sok milliárd közül, akivel Isten teljes mértékben közösséget vállal. Akivel Isten volt, /Jn 3,2/ és aki mindenben Istennel volt /Mk 12,14/.
Aki közösségi vágyak boldogító beteljesítőjének jött el, bár a teljességet nem úgy hozta el, ahogy várták és várják. De elhozta és személyében megragadható ez a teljesség. Földi működése alatt arra törekedett, hogy beteljesítse az emberek vágyait, olyanokét, akik gyógyíthatatlan betegségben szenvedtek, vagy más nyomorúság keserítette életüket: beteljesítette vágyaikat, és nem firtatta, hogy jogosak-e ezek az igények. Erről tudósítanak az evangéliumi gyógyítási történetek.
Benne a távoli Isten közelivé lett. Ezért most az ünnepen karácsonykor, amikor az egyedüllét különösen is fájdalmas, tudnunk kell, hogy Isten életutunk társává szegődik. Mégpedig egy végső teljesség ígéretével és elképzelhetetlen boldogság ígéretével, ahogy Pál apostol mondja a Római Levélben: "Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk? Aki tulajdon fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?" /Róm 8,32 Ámen
