„Azt a napot viszont, vagy azt az órát senki sem tudja, sem az angyalok az égben, sem a Fiú, hanem csak az Atya. Vigyázzatok, legyetek ébren, mert nem tudjátok, mikor jön el az az idő! Ahogy az idegenbe készülő ember, amikor elhagyta házát, átadta szolgáinak a hatalmat, és kiadta mindenkinek a maga munkáját, az ajtóőrnek is megparancsolta, hogy vigyázzon. Vigyázzatok tehát, mert nem tudjátok, mikor jön meg a ház ura; lehet este vagy éjfélkor, kakasszókor vagy reggel: nehogy, amikor hirtelen megjön, alva találjon benneteket! Amit pedig nektek mondok, azt mindenkinek mondom: Vigyázzatok!”
Pandora szelencéje. Ennek legrosszabb tartalma a remény. A régiek szerint a remény egy különleges fajtájú baj. Azért rossz, mert jónak látszik. Mert mindig azon van, hogy valami jobbra vágyakozzunk. A reményt az antik ember vaknak gondolta. Mert a reménykedő ember elszámítja magát, reményei megcsalják, megtévesztik, mindig elszámítja magát. De mindezek ellenére mégis úgy gondolta az antik ember, hogy bár kétes adomány, mégis lehetetlen nélküle élni. Olyan illúzió, mely segít az embernek elviselni az életet. Gyökeresen másként vélekedett a reményről a keresztyénség. Pál apostol kifejezetten azért ítélte el a pogány társadalmat, mert nem ismerte a reményt.
"Mert üdvösségünk reménységre szól… Ha azt reméljük, amit nem látunk, akkor állhatatossággal várjuk." Róm 8,24
Pál apostol arról biztosít bennünket, hogy mi, akik félelemben és reszketésben élünk, a remény által váltatunk meg.
A keresztyénség megjelenésével az emberiség elkezdett a remény jegyében szenvedni. Ezért beszélhetünk keresztyén korszakról.
Az első keresztyének reménykedtek Jézus közeli visszatértében. Reménykedésükben csalatkozniuk kellett. Ebből a csalódásból arra a következtetésre kellett volna jutniuk, hogy csak egy illúzió volt, de komoly keresztyének koronként, újra meg újra közeli eseményként várják a világ végét és átváltozását. És hogy milyen közelinek, az egyenes arányban van a várakozás erősségével. Keresztyének koronként újra és újra erősen hisznek abban, hogy a vég késlekedik ugyan, de annál biztosabban el fog jönni. A hit és remény biztos a dolgában és minden katasztrófát a vég előjelének lát. Ha az úgynevezett végső dolgok, ahogy nagy Dogmatikai összefoglalókban található, csupán a legkésőbbi események volnának a világ eseményeinek folyamatos sorában, akkor a végső dolgokba vetett remény, Jézus második eljövetelébe vetett remény valóban áldozatául esnék az illúzióvesztésnek. De a keresztyén hit nem világi várakozás valamire, ami valószínűleg megtörténik, hanem Isten megváltó tervének feltétlenségében való hit. Az ilyen feltétlenül hívő remény okát nem lehet ésszerűségében megfogalmazni. És a hívő reményt soha nem tehetik kérdésessé az úgynevezett tények. A tényleges tapasztalat sem meg nem erősítheti, sem meg nem ingathatja. A remény lényege szerint bizakodó, türelmes és szeretetteljes. Minél inkább emberi állapotok leírására vállalkozik a teológia, annál inkább eltávolodik a végső dolgokba vetett reménytől. Minél inkább pszichológiát művel, annál inkább eltávolodik az eszkatológiától. És megfordítva is igaz: minél inkább élesebben húzom meg a határt hit és lélektani tapasztalatok között, teológiai kijelentéseim is annál inkább eszkatológiai hangot ütnek meg. Luthernél is pontosan ezt tapasztaljuk: Nála hit és remény szinte azonosak. Mindkettő a jövőre tekint. Ebben különböznek a tudástól, mely Luther szerint a jelenre irányul. A reményre Luther szerint az jellemző, hogy ellentétben áll a minket körülvevő valósággal. A minket körülvevő valóság és a reménységünk csatában áll egymással. A remény nem más, mint az eljövendő jók felöli bizonyosság. De bizonyos értelemben már birtokoljuk is ezeket a jókat. Hit által a mennyben lakozunk. Egy magasabb realizmushoz tartozónak valljuk magunkat, nem idealistának. Persze semelyikünk sem birtokolja ezt a tiszta reménységet, mert bizalmunkat valamennyien bizonyos mértékben teremtményekbe vetjük, és nem merünk egyedül Istenre hagyatkozni.
Alapigénk a "vigyázzatok" figyelmeztetéssel kezdődik. Ez sűríti magába az eszkatologikus intelem lényegi mondanivalóját. A ritkán előforduló "legyetek éberek" kifejezés a bölcsességi irodalomból származik. Minthogy voltaképpen annyit jelent, mint "nem aludni", az Ószövetség a kifejezést össze tudja kapcsolni a őrizni igével, illetve az ajtó előtti őrködés képével. Kétségesnek látszik az a feltevés, amely szerint Márknál a szó valamiféle kultikus virrasztásra utal.[124] Az éberség azért szükséges, mert a Második eljövetel időpontja nem tudható, amint erre az ajtóőrről szóló példázat is rámutat. Arról, hogy mit kell éberségen értenünk, Lohmeyer így ír: "A jámbor nem szunnyadozással, álmodozással vagy ábrándozással tölti életét, hanem a mindig virrasztó és józan emberi szív erőfeszítései közepette" Alapigénkben szereplő példázat egyik fő hangsúlya a ház urának kiszámíthatatlan visszajövetele, ami az ajtóőrt arra készteti, hogy mindvégig virrasszon. Az utóbbi feladatát nem szabad csupán arra korlátoznunk, hogy vigyáznia kell a ház biztonságára. Ilyen szerepe inkább az éjszakai tolvajról szóló példázatban lehet (Lk 12,39). Ez az ajtóőr azt a megbízatást kapta, hogy várja urát. A feltételezett helyzetben nem falusi közösségre és ennek éjjeliőreire, hanem gazdag emberre lehet következtetni, akinek elkerített portáján az ajtóőrnek kapusfülkéje volt. Ha az eredeti példázatot, amelyben csak a ház ura és az ajtóőr szerepel, Jézusnak tulajdonítjuk (amivel kapcsolatban nem merül fel kényszerítő ellenérv), a példabeszéd egykor a küszöbönálló végső katasztrófára utalt. Címzettjei leginkább a zsidóság felelős vezetői lehettek. Be kell látnunk azonban, hogy a példázat nagyon alkalmas arra, hogy parúziával kapcsolatos példabeszéddé alakítsák. Ez történt vele Márknál. Most az úr idegenbe távozik, ami feltételezi késedelmes visszatérését. Volt, aki arra is felhívta a figyelmet, hogy az álomfejtés szerint az útra induló ember a halált jelenti. Az allegorizálás fokozódik azáltal, hogy említés történik a szolgákról, akik különleges hatalmat és feladatot kapnak. Alakjuk mögött felsejlik a gyülekezet és a közösségért felelős emberek személye. Az ajtóőr a maga feladatával, a virrasztással különleges helyzetben lévő embernek látszik (vö. Zsid 13,17). A szolga és a hatalom fogalma a valóságban ellentmond egymásnak, de a keresztény allegóriában nem, mert az úr minden hatalmi megbízatásról számadást fog kérni. Majd megszakad a példázat elbeszélése, és az elbeszélő nyíltan színre lép, és közvetlenül szólítja meg a közösség tagjait. Uruk visszatérésének időpontja bizonytalan. E ponton a ház talán már a gyülekezetet jelképezi. Az éjszakai visszatérés illik az ajtóőr feladatához, de az allegória keretén belül megfelel annak az elterjedt várakozásnak is, amely szerint a parúzia éjnek idején fog bekövetkezni. A zsidókkal ellentétben, akik csak három éjszakai őrváltást ismertek, a rómaiak négyet különböztettek meg. Teljes felsorolásuk fokozza a bizonytalanság érzetét, de összefügg azzal a tapasztalattal is, hogy a parúzia várat magára. A lehetőség, hogy a visszatérő úr alva találja a szolgákat, figyelmeztetésként fogalmazódik meg. Minthogy az úr hirtelen és váratlanul fog érkezni, tanácsos folytonosan készültségben lenni. Bármikor megérkezhet, tehát a készenlétnek állandósulnia kell. Az utolsó versben ismét az elbeszélő személye jelentkezik közvetlen szólásra: a négy tanítványból álló meghitt csoporton túllépve valamennyiüket (a közösség minden tagját) éberségre szólítja.
W. Pannenberg úgy látja, a 30. vers a rövid távú vég-várás többi logionjával együtt beteljesült abban az értelemben, hogy a halottak feltámadásának eszkatologikus valósága Jézusban már megjelent, és így Jézus közeli eljövetelének várása újra megalapozza egy már beteljesült végnek a várását. Ez a felfogás azonban nem nagyon ügyel arra, hogy a 30. vers nagy valószínűséggel húsvét után keletkezett. P. Althaus, aki tiltakozik a Márk-evangélium 13. fejezetének dogmatikus értelmezése ellen, a gyülekezet közeli vég-várását tévedésnek minősíti, de azt nem csupán a látásmód beszűkülésének tartja. Ez a közeli vég-várás inkább "múlékony és törékeny forma, amelyben a hit szempontjából minden időben fontos eszkatologikus világítélet és a végső nap mindenkor időszerű lehetőségét szem előtt tartó hívő tudat kifejeződésre jut". Althaus lényegi közelségről, ennek szükséges és elkerülhetetlen voltáról beszél, egyben úgy véli, minden történelmi időszak, miként maga a történelem egésze is, végső idő. Arra gondol azonban, hogy egyes korszakok közelebb állnak a véghez (mint például egy-egy kultúra hanyatlásának időszaka). Teljesen egyetérthetünk vele.
A közeli vég várásával kapcsolatos álláspontok magyarázatában H. Küng arra hívja fel a figyelmet, hogy lényeges különbség van az apokaliptika és az evangéliumok között. Az előbbi Isten uralmára helyezi a hangsúlyt, és eljövetelének pontos ideje iránt érdeklődik. Az utóbbiak az isteni uralom felől kiindulva foglalkoznak az ember és a világ helyzetével. Minthogy Isten országa már 'betört' a jelenbe, az embernek nem apokaliptikus számítgatásokkal kellene törődnie, hanem azzal, hogy megtérjen és teljesítse Isten akaratát. Találóan ítéli meg a Márk-evangélium 13. fejezetét J. Moltmann, aki abból indul ki, hogy e részlet a keresztény hagyomány anyagát dolgozza fel. A keresztény eszkatológia nem világtörténetről beszél, és nem olyan időszakról, amely majd Krisztust nyilvánvalóvá teszi, hanem inkább Krisztus jövőjéről, amely az embert és a világot helyezi reflektorfénybe. "Krisztus második eljövetele nem 'spontán módon' következik be, mint például az 2005-ös esztendő, hanem akkor, amikor Isten akarja, és úgy, ahogyan ígéretének megfelelően ő akarja". A keresztény történelmi tudat nem a történelemre vonatkozó isteni terv ismerete, hanem az Istentől eredő megbízatást szem előtt tartó küldetéstudat, vagyis annak tudatosítása, hogy a küldetés és a remény e megváltatlan világ és a kereszt jele közti ellentmondásban válik valóra.
A régi szentírás-magyarázók számára botránykövet jelentett a nem-tudásra utaló logion (32. v.). "Gaudet Arius et Eunomius" (Örvendezik Arius és Eunomius) - mondja Beda. Ezután azonban a tanítványokkal kapcsolatos pedagógiai megfontolás alapján magyarázza a mondást: szerinte a tanítványoknak éppoly kevéssé kellett tudniuk a vég időpontjáról, mint az embernek saját halála pillanatáról.[156] Mások azt mondták, hogy a nem-tudás Jézus emberségére vonatkozik.[157] Ismét mások a Fiúra utalást egyszerűen heretikusok általi betoldásnak tekintették.[158] M. Schmaus szerint Jézus azért nem adott felvilágosítást, mert erre az Atyától nem kapott megbízatást.[159] Basziliosz a Jn 13,15a és a 10,15 alapján cáfolja a 30. verset.[160] E megjegyzések szerzői nem veszik észre, hogy a logion rendeltetése nem valamiféle krisztológiai állítás, hanem a közeli vég túlfűtött várásával szemben adott eszkatologikus tanítás megfogalmazása. Az észrevételek annyiban mindenesetre tanulságosak, hogy árulkodnak szerzőik gondolkodásmódjáról.
Schmaus, aki szerint a Jeruzsálemet sújtó ítélet a történelemben eljövendő ítéleteket elővételezi, még teljesen a bibliai világkép talaján állva fogalmaz: "Minden elmúlás nyomában fenyegetően tornyosul az újabb és nagyobb pusztulás, mígnem Krisztus második eljövetelének villámcsapásával minden véget ér. A keresztények számára az örök világ elgondolhatatlan. "A világ nem pusztán pihenőhely, amely mindig megmarad, és csupán alkalmat ad az egyénnek, hogy továbbhaladjon egyéni történelmének pályáján". Egykor teljesen 'feloldódik' majd Isten tökéletes önközlésében.[/Rahner
Ámen
